Amikor azt, hallom, hogy a beteg köszönöm helyett azt mondja a nővérnek, „én ezt soha sem csinálnám…”, hát, ebben sok minden benne van. Az elismerés is. De azért a távolságtartás és a viszolygás szintén. Abban mindenesetre biztos vagyok, jobban esett volna az ápolónőnek az egyszerű köszönöm. De ő mégis marad, ahogyan sokan mások is. Megint mások épp most választják ezt a pályát – mert ilyen fiatalok is vannak. Őket kívánja biztatni az a támogatási rendszer, amelyben havi negyvenezer forintos ösztöndíjra pályázhatnak az egészségügyi szakképzést adó középfokú intézmények nappali tagozatos tanulói.
Az Állami Egészségügy Ellátó Központ azonban nem csak a tanulás éveire, hanem az azt követő időre is elköteleződést kér a pályázóktól: a támogatás feltétele, hogy a már végzettek legalább annyi ideig legyenek majd hazai közfinanszírozott egészségügyi szolgáltató dolgozói, amennyi hónapig az ösztöndíjat kapták.
(Profimedia)
Nyilvánvaló, hogy a szakmapolitikai vezetés ezzel az egész Európára jellemző, egyre súlyosbodó egészségügyi szakdolgozóhiányt kívánja enyhíteni, vagyis a magyar ápolók utánpótlását segíteni. Hiszen a számok azt mutatják, hogy továbbtanuláskor igen kevesen választják ezt a szakképzést.
De lehet-e csupán pénzzel motiválni egy ilyen döntésre? És egyáltalán lehet-e ennek a pályának minden kihívására előre felkészülni?
Magam is nővérképzőben érettségiztem, szaktanáraim többsége derekasan igyekezett megbirkózni ellentmondásos feladatával. Azzal, hogy tapasztalatait hitelesen átadva segítsen, a későbbiekben minél kevesebb nem várt helyzet és csalódás érjen minket, mindezt úgy, hogy mégse riasszon el minket a betegágy melletti munkától már az iskolás években. Amúgy attól a szeptemberi naptól, hogy először beléptem az egészségügyi szakközépiskola kapuján, egészen az érettségiig, sőt még azután is, biztos voltam abban, ápolóként sohasem fogok dolgozni. Annak ellenére, hogy kifejezetten jó tanuló voltam, és a szakmai gyakorlatokon sem ért rossz élmény. Aztán mégis ápolónő lettem, öt éven át, állandó éjszakás nővér. Igaz ugyan, hogy a terület, amelynek szerelmese lettem – a pszichiátriai betegek ápolása – igen mostohán kezelt része volt képzésünknek. Pontosabban egyáltalán nem volt a része. De olvasni lehetett erről, és nyaranta bekéredzkedni segédápolónak zárt osztályra. Tehát felkészültem a magam módján, amennyire tudtam. A legváratlanabbul mégsem a férfi zárt osztály történései értek. Hanem a környezetem kérdései a munkámmal kapcsolatban. Volt például, akit az érdekelt, hogyan vagyok képes felnőtt férfiakat tisztába tenni, mert pszichiátriai osztályon valóban ápolunk inkontinenciával küzdő betegeket, ha nem is sokat. Elmondtam, lehet ezt úgy csinálni, hogy se a páciens, se az én méltóságomat ne sértse, és én ezen igyekszem. De a legmegdöbbentőbb az volt, amikor arról érdeklődtek, nem is egyszer, nem félek-e attól, hogy én is megőrülök a sok őrült között. Így. A minap interjút készítettem egy pszichiáterrel, kiderült, ezt a kérdést már a doktor úr is megkapta többször pályafutása alatt, még orvoskollégától is. Jót mulattunk azon, vajon miért tekintenek egyesek úgy a pszichiátriai kórképekre, mintha azok fertőző betegségek lennének, és csak úgy el lehetne kapni őket… Nem baj, így legalább szolidárisak lehetünk, és osztozhatunk az érintetteket sújtó, olykor igen bántó, előítéletes megkülönböztetésben…
(S hogy én magam miért lettem mégis pályaelhagyó öt év után? Férjhez mentem, és ugyanabban az évben felvettek az egyetemre.) De miért választja az egészségügyi pályát egy fiatal manapság? Egyikük így ír erről az Ápolónő caféblogon.
„Tavaly, a nyári gyakorlat alatt, a belgyógyászati osztályon szerettem meg igazán az ápolói hivatást…, de vegyes érzelmek kavarodtak bennem… Egészen idáig. Május első hetén szeretett nagymamám bekerült a kórházba. Sürgősségi, belgyógyászat, aztán az intenzív osztály majdnem két hétig. Majd visszakerült a belgyógyászatra, és meglátogattuk ebédidőben anyukámmal. Volt neki egy nagyon aranyos szobatársa, csak szegény kicsit zavart volt. Jött az ebéd, és a húsfalatkákat a levesbe rakta. Próbáltam vele megértetni, hogy nem a levesbe kell tenni a húst, hanem azt a másik tányéron, a körettel kell ennie. Aztán bejött az egyik ápoló, szerintem felismert a gyakorlatról, mondtam neki, hogy figyelek a nénire. Adtam neki pár falatot, aztán kilogikáztuk, hogy az a probléma, hogy nem elég meleg az étel. Hát mit lehet tenni, elvitte a nővérke, együtt megmelegítettük a mikróban. Így jóízűen megette. Ebéd után hozták a gyógyszert, és láttam, hogy elrejti, a tenyeréből nem a szájába teszi, hanem becsomagolja a zsebkendőjébe. Mondtam neki mosolyogva, hogy azt be kell vennie, mert csak akkor gyógyul meg. Addig álltam ott, amíg be nem vette, aztán eljöttünk. Hazafelé mondta anyukám, hogy én erre születtem, betegápolásra. És itt tudatosult bennem, hogy igen, nekem ezt kell csinálnom.“
Az Állami Egészségügy Ellátó Központ felhívására szeptember 12. és november 15. között jelentkezhetnek a leendő ápolók. Ha érintett vagy, klikkelj erre a honlapra!
