A legtutibb cikktéma a hálapénz, mert mindenkit érint. Van, aki beleteszi, van, aki elteszi, (majdnem) mindenki utálja, és a világháló biztonságos távolából mindenki elküld mindenkit az anyjába.
Mint mindenkinek, nekem is vannak húsba vágó történeteim a hálapénznek nevezett korrupcióról – ilyenek is meg olyanok is. A legutolsó a kaposvári kórház gasztroentorológiai osztályáról, ahol ugyebár mindenki hány és/vagy megy a hasa, tehát nem semmi ott ápolónak lenni. A nővérek odaadón, már-már – mondhatnám –
szeretettel ápolták egy hétig nagybeteg, idős apámat, és nem engedtek a zsebükbe tuszkolni borítékot.
Hála nekik – ezen a csatornán is üzenem. És azt is, hogy a „bácsi” nem él már.
Hála annak az orvosnak is, aki briliáns szakmai tudással megoperálta egy kedves, egészségügyben dolgozó barátnőmet (és itt most persze nem írok konkrétumokat), majd pironkodás nélkül eltette érte a jó vastag borítékot – hangsúlyoznám, hogy egy kollégától, ami aztán tényleg nem szokás. Nagy műtét volt, különleges, a lehetőségekhez képest kíméletes is, sokat kellett tanulnia érte. Megérdemelte. Más kérdés, hogy nem a barátnőm dolga őt (adómentesen) megfizetni.
Készpénz vagy kártya? (Profimedia)
Adtam-e én már hálapénzt, kérdezi most nyilván az olvasó. Adtam bizony, azért, amiért mindannyian: félelemből. Adtam volna, hogy az idős apám a legjobbat kapja. Hogy emberként bánjanak vele. Azt feltételezve, hogy ha nem adnék, rosszabb lenne (lett volna) apámnak. A nővérek azzal, hogy visszautasították, biztosítottak afelől, hogy tévedek. De miért adok, adtam utólag, a szüléseim után vagy épp a visszérműtétemért…? Ez már jó kérdés, és nincs köze a félelemhez. Azért, mert azt feltételeztem (helyesen), hogy elvárják. El is várták, el is tették. Nem mintha a varratszedés után (megvan ennek is a rituáléja, ugyebár) már számított volna.
De Magyarországon ezt így szokás: megműtenek, fizetsz. Ez egy ilyen korrupciózós ország – tudják ezt, akik kihasználják.
De nem csak ez van. A legtöbben úgy érzik, az ő felelősségük is aládúcolni valahogy az omladozó egészségügy építményét. Azért kell zsebbe csúsztatni, mert nem fizetik meg az orvosokat, és hogy itt maradjanak nekünk, ne menjenek külföldre, ki kell egészítenünk a fizetésüket. A hálapénzes szakmák összes szereplője tudja, hogy a működésbe bele van kalkulálva az, hogy mindenki a zsebébe nyúl. Én az orvos zsebébe dugdosok, az orvos a csomagkihordó, a pizzafutár, a pincér markába csúsztat, és így tovább. Most itt elvágnám a szálakat, és nem foglalkoznék azzal a szférával, amelyben pályázati pénzből osztunk vissza, a félrenézést, a részrehajlást, az előnyben részesítést fizetjük meg. A köznyelv igazából ezt tartja korrupciónak, a többire a „hálapénz” eufemizmusát alkalmazza. Hálapénznek nevezzük, de közben nem hálát érzünk, hanem megalázottságot, és pironkodunk. Föltételezzük, hogy az orvos is pironkodik. Sajnáljuk is szegényt, hogy ebből kell eltartania a gyerekeit. Megérdemli ezt a pénzt, hessentjük el magunkban a kétség fekete madarait, nyilván jól végezte a munkáját, meggyógyulunk. Legalábbis reméljük. De van legbelül ezzel kapcsolatban valami kis – hogy is mondják? – kognitív disszonancia. Ha a mások hálapénzéről beszélünk, hörögve szidjuk a rohadékot, aki „a betegek vérét szívja, miközben csak a munkáját végzi, amiért fizetést kap. Jó, nem sokat, de miért, engem megfizetnek?!” A mi főorvos urunk más, tesszük hozzá gyorsan, ő tényleg nagyon rendes, ő megérdemli. Legalábbis reméljük.
És vajon miért nem fizetik meg az orvosokat?
Ha lenne egy ilyen kvízkérdésünk, te mit válaszolnál?
A: Azért, mert a kormány nem szán több pénzt az egészségügyre, szerinte meg vannak fizetve az orvosok.
B: Mert a kényszervállalkozósdi meg a minimálbéres foglalkoztatás miatt kevés az adóforint, ennyi jut.
C: Mert nincs értelme egy minden eresztékében rossz rendszerbe még több pénzt hajigálni.
D: Mert az orvosok pénzéhesek, nekik semmi sem elég.
E: Ez egy szegény ország, nem csak az orvosok keresnek keveset.
Olvasóink türelmetlenebbje, meg akit nem érdekel a kérdés bonyolultsága, vélhetően csak legyint most minderre, és amikor helyzet van, csendben megtudakolja a „kötelező” összeget, aztán tejel. Majd megkönnyebbülten távozik, a FB-on odakommentel az egészségügynek, remélve, hogy sokáig nem kell gyógyintézmény közelébe mennie.
De hát kell! Úgyhogy érdemes pár dolgot tisztán és összefüggéseiben látni.
1. Az egész egészségügyi rendszer, úgy, ahogy van, a talpától a feje tetejéig beteg. A háziorvosi ellátási szint gyengélkedik, emiatt mindenki a szakrendelőkben, a kórházi folyosókon, valamint a nem állami egészségügyi intézmények bőrfoteleiben csücsül. Háziorvosához csak beutalóért, illetve receptet felíratni megy. Holott egy jó háziorvos képes megoldani a hétköznapi egészségügyi problémák jó részét. Tele van az ország olyan kórházakkal, amelyekből hiányoznak alapvető betegellátó osztályok, ennek megfelelő a „betegellátás” színvonala. Ezek az intézmények csak azért léteznek, hogy néhány vezető főorvosnak meglegyen a kiskirálysága. Tehát az eleve kevés pénzt a rendszer rosszul használja föl.
2. A hálapénz jelenség nem a problémák méregfoga, amit csak ki kell húzni, be kell tiltani, az elfogadókat erkölcsi nevelésben részesíteni, és kész. A hálapénz csak a lakmuszpapír, amely mutatja a rendszer romlottságát.
3. Aki csak a hálapénzre mutogat, és az orvosok pénzéhségéről beszél, morális kérdésként beállítva a korrupciót, az ezt a paraszolvencia-evő masztodont akarja életben tartani.
4. A rendszer jelenlegi formájában nem fenntartható, félő, hogy nincs már sok hátra az összeomlásáig.
5. Kinek jó ez addig is? Azoknak az „orvosbáróknak”, akik mérhetetlen vagyonokat halmoznak fel.
6. Az egészségügy minden szereplője számára demoralizáló a jelenlegi rendszer. Van, aki haszonélvezője, más beilleszkedik, és várja, hogy beleülhessen valamelyik megüresedő székbe, megint más egyszerűen szereti a szakmáját, és az orrát befogva teszi a dolgát. Illetve vannak nem kevesen, akik időről időre jelzik, hogy elegük van.
Ilyen például a Péterfy Kórház-Rendelőintézet Országos Traumatológiai Intézet Központi Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztályának dolgozói közössége, akik „egyhangú vélemény alapján megfogalmazott” nyilatkozatban deklarálták pár napja, hogy elutasítják a hálapénz minden formáját. Hozzáteszik: „A minőségi és biztonságos betegellátás közös ügyünk, közös érdekünk! Mi megtettük az első lépést, kérjük támogassák törekvésünket!”
Most vakarom a fejem, hogy mivel is tudnám én ezeket a jó embereket támogatni. Valahányszor valaki a támogatásomat kéri, mellékel egy csekket, bankszámlaszámot, nyújtogatja felém a markát, vagy csak jelentőségteljesen és várakozón rám néz… Ők meg azt mondják: nekem aztán ne adjál pénzt, csak támogass!
Először arra gondoltam: hát honnan jöttek ezek az emberek, a Marsról?! Csak tetézik itt a bajt, üzenve fölfelé is, meg a népnek is: lám, nem is olyan kevés az az orvosi, ápolói, szakdolgozói fizetés, elég az, csak nem kell mohónak lenni. De hát tudjuk, hogy nem elég! Mire valaki orvosként elkezdhet praktizálni, harmincéves, addig csak tanul. Aki emberek életét tartja a kezében, annak nem elég 200 ezer nettót keresni, mellé másod- harmadállást, ügyeletet vállalni, 80-90 órát gürizni egy héten.
Fölhívtam a dolgozói közösség vezetőjét, aki FB-oldalán kiposztolta ezt az állásfoglalást, hogy megkérdezzem, hogy is gondolják ezt. Nem akart nyilatkozni, de enélkül is könnyen dekódolható az üzenet: „Elegünk van!” Ennyi.
Nem most lett elegük. Már 2015 tavaszán megalakult a közösségi hálón az „1001 orvos hálapénz nélkül” csoport, megüzenve a közvéleménynek, hogy a szégyenletes és megalázó korrupció rendszere helyett átlátható, minőségi és biztonságos egészségügy felépítésében szeretnének partnerek lenni. A csoport – FB-oldala szerint – létezik, és aktív. Zárt csoport, magukban érlelik a megoldásokat. És néha elegük lesz, mint a Péterfy intenzív részlegének.
Kérdés, van-e értelme egy ilyen nyilatkozatnak, hiszen a hálapénzre épülő egészségügyi rendszer ettől nem lesz jobb.
Nincs, de mégis van. Hogy miért kell időről időre kimondanunk valami aljas átverésről, ocsmány lehúzásról, hogy aljas átverés, ocsmány lehúzás, tudván, hogy amúgy minden marad a régiben? Szerintem azért, mert ha az ordenáré rendszerhibákat időnként nem nevezzük néven, olybá tűnnek, mintha a világ öröktől való rendjének részei volnának. Istenem, hát az élet olyan, hogy ha betegek vagyunk, borítékokat dugdosunk fehér köpenyek zsebébe.
És még azért kell kimondani, mert az egész rendszer fenntarthatósága azon a bizonyos kognitív disszonancián alapul, amit már említettem: pénzt adok titokban, mert tudom, hogy maga a rendszer egyébként rothad, bűzös, roskadozik, nem embernek való, ebben az egy „főorvos úrban” bízhatom, (benne is csak akkor, ha adok). A rendszert a rettegés tartja fenn. Amíg megvan a hitem, hogy kikaparhatom a magam kis gesztenyéjét belőle, addig, és csakis addig fizetek. Na, ezért nincs változás az egészségügyben 1989 óta.
Becslések szerint évente 80 milliárd forint hálapénzt csúsztatunk az egészségügybe, ennek nyolcvan százalékát az orvosoknak az a negyede kapja, akik a legfrekventáltabb szakmákban dolgoznak, a ranglétra magasabb szintjein. Miért gondolom, hogy nincs már sok hátra? A már említett, orvosbárókról szóló cikksorozat szerzője arra figyelmeztetett 2016-ban, hogy „ha az orvoskivándorlás ilyen ütemben folytatódik, akkor öt év múlva tényleg nem lesz elég gyógyító a jelenlegi százhatvan kórházban, vagyis a kórházbezárás „magától” is el fog kezdődni. Sok helyen ma sem tudják teljesíteni a minimumfeltételeket. Ráadásul öt éven belül a háziorvosi praxisok negyede is kiürül, ez is óriási baj. Mivel nem maradhat ellátatlanul egy település sem, még nagyobbak lesznek a háziorvosi körzetek, tehát még több orvos fogja azt mondani, hogy nem utazik 50-80 km-t, így még inkább kiürül a szakma.”
Ezen intelmek beigazolódásához nem is kellett öt év. A jövő itt van…
