Állok a körúti villamos kapaszkodója mellett, amit heves közelharc után szereztem meg, és némán tűröm, hogy az oldalamban egy táska fogantyújával, a mellettem álló lány fülhallgatóján át kiáramló tuc-tuc zenéjét hallgatva, tüntetően az ablakon kibámulva, vigyen a tömegközlekedés a célom felé. Amikor leszállok az általam csak dzsungelnek hívott Nyugati téren, nagyon szaporára kell fognom a lépteimet, hogy a tömegből ne halljam meg a halk és kevésbé halk szitkozódásokat, amelyek a felmenőimre vonatkoznak. Mert például megállok megnézni valamit a táskámban, vagy kioldódott a cipőfűzőm, ne adj’ isten telefonálva andalgok rohanás helyett. Ehelyett feszes léptekben, szorosan az oldalamhoz szorított táskámmal alkalmazkodom az elvárásokhoz. És ez csak egy szelet a városi életképekből, amelyek teljesen természetesek azok számára, akik nap mint nap átélik ezt.
Hurrá, vidékre költözünk!
Kár lenne általánosítani a téren, hogy ki miért dönt arról, hogy lakóhelyét Budapestről vidékre teszi át. Korosztályok, élethelyzetek és nem utolsósorban az ember pénztárcája az, ami tágítja vagy szűkíti azokat a lehetőségeket, hogy hol is ideális élnünk. Vannak ugyan kirívó példák, de egy huszonéves fiatal általában imádja a nyüzsgő várost. Ahol minden egy ugrásra van, ahol egy csetüzenet után azonnal lerohanhat a haverokhoz, előtte pedig egy hipermarketben bevásárolhat a bulira. Koncert, színház, fesztivál: bármi azonnal lehetséges. Aztán jön a megállapodás kora, a család, amikor döbbenten szembesülünk a városi szmoggal, a nemtörődöm ülőhelyet át nem adókkal, kezünkben szorongatva a kisgyerekünket. És megszületik a döntés: ez így nem mehet tovább! Sétálni akarunk autót alig látott utcákon, kirándulni, friss és tiszta levegőt szívni. És naná, hogy kertes házban élni! Azonnal rácsatlakozom a netre, és böngészem az oldalakat. A kép a fejemben egy vidéki településről még gyerekkoromból származik, amikor a mamához mentünk jó hosszú úton, és megérkezve egy virágzó édenkertben érzetem magam. Óriási udvar, ahol rohangáltunk, a házban kalácsillat száll, az utcán mindenki mosolyog, és köszön egymásnak. A szomszéd Ica néni ropogós almákat hoz, mert neki annyira sok termett.
A vidék idilli képének keresése az egyik legjellemzőbb ok a kiköltözők fejében. Az, hogy hogyan befolyásolja a mindennapi életüket, a kialakult normáikat, a komfortzónájukat egy ilyen lakhely, már kevésbé jut eszükbe. Az érzelmi döntés meghozatala után néha a szembesülés jön, mert például mégsem az elvárásainknak megfelelő a ház.
Közösségi kert Berlinben – egy kis vidék a városban (Fotó: MTI/EPA/Felipe Trueba)
Emese öt éve költözött el a fővárosból egy Pest közeli településre párjával. „A békásmegyeri lakótelepen laktunk, amit imádtunk! Már majdnem olyan volt, mintha vidéken lettünk volna – erős túlzással. Távol a várostól, igaz dobozházakban, de jó levegőn, és sok kirándulási lehetőséggel. A szobáink tele voltak növényekkel, az ablakaink a hegyekre néztek. Az ötven négyzetméterünk ellenére még paradicsomot is „termeltünk” a nyolcadikon. Amikor eldöntöttük, hogy vidékre költözünk, nagy telekkel rendelkező, de tradicionális parasztházat kerestünk. Amikor megláttuk ezt a kertet, egyszerűen beleszerettünk! Emlékszem, ott álltunk a vállig érő gaz közepén a dombtetőn, és nem győztünk betelni a szépséggel… Igaz, a vadiúj kabátom beleakadt valami rózsafélébe és kiszakította, meg néhány szúrós valamit szedtünk ki a cipőnkből, de hát mi volt ez ahhoz képest, hogy ez mind a miénk lesz! A ház 65 centis falaival, felbontott padlójával, repedéseivel, nem létező fűtésével és fürdőszobájával egy palotának tűnt, és mi biztosan tudtuk, hogy sok munkával, de csodavilágot teremtünk itt. Azért volt, amire nem gondoltunk. Egy zárt lakótérben élő számára nem gond, hogy a konyhából a fürdőszobába tíz-húsz lépéssel elér.
Amikor az ember vidékre költözik, a távolságok megsokszorozódnak. Már akkor többet megyünk, amikor a kertkapuig érünk, és akkor még nem jutottunk el a veteményesbe vagy a virágoskertbe…
„Azt mondják, ha felújítani készülsz, számolj alaposan, esetleg szakértőt bevonva. Amikor megvan a végösszeg, végy egy mély levegőt, és szorozd meg kettővel… – nevet Péter, Emese férje. – Sohasem felejtem el, amikor a kolléganőm üdvözült arcomat látva megkérdezte: ez az első ház, amit felújítasz? Persze, már neki is estünk, mindjárt végzünk – mondtam naivan. Félreérthetetlenül sátáni vigyorral az arcán csak sok erőt kívánt az elkövetkezendő évekre…”
Mi azok közé tartozunk, akik kevés pénzzel, nagy lelkesedéssel és erővel, de kissé idealista módon indultak neki a vidékre költözésnek.
„Sok-sok pozitív történetet tudnék mesélni, de a blogokon és a közösségi tereken terjedő sztorik a szép részt mutatják meg. Viszont semmi, de semmi nem hasonlítható ahhoz az érzéshez, amikor leszeded az első saját termelésű paprikádat, a hétvégi levesedhez kihúzod a földből a répát, és a magad készítette bodzabogyólekvárral kedveskedsz a kollégáidnak.
Ugyanakkor falun az ötven éve beköltöző is gyüttment. Hogy ez mit jelent? Néhány közösség nem befogadó, aminek okait hosszan lehetne elemezni, de nem érdemes. Inkább meg kell élni, és előbb-utóbb – néha fogcsikorgatva – el kell fogadni. Mi azt az utat választottuk, hogy létrehoztunk egy civil szervezetet – meséli Péter – és igyekszünk becsempészni a modern vívmányokat úgy, hogy közben támogatjuk a falu hagyományait. Nagyon óvatosan, tyúklépésben, de közeledünk.”
Emesééket kevéssé érintik a bejárás nehézségei, de a legtöbb kiköltöző ezt nevezi meg a legnagyobb gondnak: az időveszteséget és – esetenként – az idegeskedést.
Szociális bérlakások Győrben (MTI Fotó: Krizsán Csaba)
Lakópark vidéken – az ideális megoldás?
Mi Dunakeszin vásároltunk lakást, és úgy érzem, hogy ez annyira nem is vidék, hiszen csak néhány kilométerre van Budapesttől. Gyakorlatilag nagyon egyben van a kettő – meséli Tamás, aki egy multinacionális cégnél tölt be vezető pozíciót. Úgy alakult, hogy 2009-ben 10-12 millióval olcsóbb volt egy néhány négyzetméterrel nagyobb lakás Dunakeszin, mint akkoriban Budapesten. Tényleg egyértelműen a pénz beszélt, hogy menjünk ki egy kisebb településre. Amikor megnéztük az épülőfélben lévő lakóparkot, akkor nagyon tetszett az, hogy minden új. Új utak vannak, új csatornák, kandeláberek, rendezett kerítések és épületek, amelyek valamilyen gondolatmenet mentén lettek megépítve. A színek harmonizáltak, az utak szélén még a padkakő is rendben volt. Akkor számunkra nagyon vonzó volt, hogy fiatalos, modern, új, tiszta. Semmi kátyú, minden profi. Persze láttuk azt is, hogy a Dunakeszin épült korábbi lakóparkokat miképp építették. Láthatóan szorosan egymás mellett voltak az épületek és gyakorlatilag egyik ablakból direktben át lehetett látni a másikba… Mi persze egy másik, már ennek tanulságai alapján kialakított lakóparkban vásároltunk végül lakást. Itt törekedtek egy kicsit nagyobb privát terület létrehozására, hagytak is valóban kicsit szabadabb részeket a házak között, ahol kertek lettek. Ezt is egy biztató jelnek tekintettük eleinte. Később persze jött a gondolat, hogy ez egy csendesebb, nyugodtabb hely, és ha gyermekünk születik, akkor itt könnyebb elengedni egyedül, mert itt nem annyira veszélyes az élet, mint mondjuk Pesten.
Aztán elkezdtek egyre többen beköltözni, és egyszer csak azt vettük észre, hogy szó szerint elfogy az életterünk.
Nincs egy hely, ahova ki lehetne menni. Csak az utca, vagyis gyakorlatilag az úttest. A lakásokban nincsen tároló, ezért sok embernek a biciklije, egyéb holmija a lépcsőházban van, míg az autója masszívan a ház előtt parkol. Ha most, ebben az esti időpontban valaki benéz a lakóparkunkba, akkor fizikailag úgy néz ki, mint egy autókereskedés. Mindenhol autótetőt látunk, amerre a szem ellát. Lakásonként minimum egy autót számolhatunk, hiszen ez alapvető. Infrastruktúra szempontjából érdemes megemlíteni azt is, hogy amikor közel egyidőben a lakóparkba költöztek az emberek, akkor előfordult olyan, hogy a felsőbb utcában lakók tetőtéri fürdőszobáiban épp, hogy csordogált a víz a csapból, amikor egyszerre zuhanyozott vagy fürdött mindenki. Nem csoda, hiszen közel azonos időben működnek a biológiai óráink a munka és magánélet egyensúlyára tekintve. Úgy tűnik a vízhálózat sem lett megfelelően felkészítve, hogy ide lakóparkonként 3-4 ezer ember beköltözik. És a régi vízvezetékrendszer lehet, hogy nem bírja el ezt a növekvő nyomást, amit az új beköltözők vezetékei igényelnének. Aztán jöttek a következő problémák.
Reggelente rengeteg ember egyszerre akar bemenni Budapestre, dolgozni, iskolába vinni a gyerekeket. Több ezer ember áramlik egyszerre az autópályára vagy az M2-es útra. Hogy ez mit jelent? Azok a kicsi utak, amik régen, amíg faluként működött a település, remekül megállták az évtizedek alatt a helyüket. Ma már viszont több ezer ember ezeken keresztül áramlik egyszerre az autópályára vagy az M2-es útra. Annak ellenére, hogy a céges garázstól a kapunk 18 km, én ezt a távolságot 55 perc alatt teszem meg! Vagyis oda-vissza egy-egy órát ülök az autóban. Araszolunk szépen egymás mögött. Nyilván különböző habitussal viseljük ezt. Érezhető a feszültség a levegőben, főleg, ha valaki sietne. Befelé araszolunk, aztán kifelé eljátsszuk ugyanazt… Azt az összeget, amit spóroltunk a lakásvásárlás során, biztos vagyok benne, hogy elköltöm benzinre.
Nagyon gyakran úgy érzem, hogy létezik ugyan az otthonom, de olyan, mint egy üzleti utamon a hotel. Ahogyan hazamegyünk, gyorsan egy vacsora aztán azért sietünk az alvással, hogy másnap reggel időben felkelhessünk, hiszen újraindul minden. Annyira egyelőre nincs felszerelve Dunakeszi, hogy ott az ember szabadidejét is eltudja tölteni. De feltételezem, hogy ezek a kisebb faluból nagyobbá váló települések egyike sincs bőven ellátva szórakoztató vagy bevásárló centrumokkal. Úgyhogy majdnem minden ilyen dologért vissza kell mennünk Budapestre. Ha kirándulásra, vagy más természeti kikapcsolódásra vágyunk, akkor szintén elmegyünk. Színház: Budapest. Sport: Budapest. Elmondható, hogy nagyon kevés dolog az, ami ide köt minket, amit helyben szeretnénk elvégezni.
Természetesen vannak előnyei, hogy ez nem a „város”. Kapsz egy kis leheletet a természettől. Emlékszem rá, hogy amikor az Árpád híd közelében laktunk egy kicsi albérletben, a takarítás során mindig borzasztó korom és kosz jött le a polcokról. Ezért aztán egyre kevesebbet nyitottuk ki az ablakokat. Tudjuk, hogy ez van a tüdőmben, a szememben, a bőrömön és a hajamon is. Na itt ez nincs! De mégis, ha elkezdem a mérlegre rakni a pozitív és negatív dolgokat, akkor valószínűleg a negatívba több mindent tennék. Ha most kellene döntenem, akkor más megoldást keresnék – ez egyértelmű számomra.
Mennének, de így?
Tanulmányok szerint a városból vidékre vándorlás megnevezése „szuburbanizáció”, vagyis egyfajta városiasodás, csak másképp. A főváros környéki települések így bekapcsolódnak a nagyvárosi munkaerőpiacba, miközben befogadják a városból kitelepülni szándékozókat, vagy helyet adnak a nagyobb helyigényű gazdasági tevékenységeknek. Ennek egyik legjobb példája a lakóparkok számának gombamódszerű emelkedése, amely úgy tűnik elérte a tűréshatárt minden fronton. Az elképzelés, illetve a befektetők hirdetései arról szólónak, hogy egy csendes, vidéki városban vagy faluban, közel a természethez, a tökéletes a városi komfortot igénylő család számára ideális környezetet teremtsenek. Az elmúlt évtizedekben jellemzően valóban a városi, jól kereső középréteg engedhette meg magának ezt. – mondja Szabóné Pányi Zsuzsanna, a Pest megyei Önkormányzat Főépítésze. A fővárosi agglomerációs övezet az, ahová jellemzően kiköltöznek a családok, hiszen messzebb már nehezen mozdul mindenki, főleg, ha Budapesthez köti a munkája. Az utóbbi évtizedekben nagyon sok tanulmány készült az agglomerációs határok kitolódásáról, amelyet már tényként kezelünk. Abszolút nem azokról a választóvonalakról beszélhetünk, amely a jogszabályokban hivatalosan megjelölt, vagyis nem az eredetileg megnevezett 80 település az agglomeráció része. Tulajdonképpen elmondhatom, hogy bátran kitehetjük a „Megtelt!” táblát Pest megyén belül sok település esetében. Bár az ingatlanpiaci statisztikák azt mutatják, hogy most a változó támogatási lehetőségek miatt kicsit megtorpant a dinamikus növekedés, de ez csak időleges.
Az emberek furcsa módon a 60-100 négyzetméteres új építésű lakásokat keresik – vagyis a lakóparkokat – annak ellenére, hogy ezekhez telek gyakorlatilag minimális nagyságban csatlakozik, illetve 6-8 lakás van egy ilyen épületen belül. Az ok maga a CSOK, mert az újonnan megjelenő állami támogatások jellemzően ezekre a kategóriákra vonatkoznak.
Én is a kiköltözők közé tartozom – említi Szabóné Pányi Zsuzsanna – csak én 1989-ben az egyik első hullámmal érkeztem. Így elmondhatom, hogy a saját bőrömön is tapasztalom az előnyöket és hátrányokat egyaránt. Mindenképpen a közlekedést emelném ki a lakhatási körülményeken kívül, hiszen az agglomerációs területek, és maga a budapesti közlekedés is alig járható ideális körülmények között. Az infrastruktúra sem követi a változásokat.
Tapasztalatlanok voltak azok a települések, akik beengedték a lakóparkokat anélkül, hogy bármilyen infrastrukturális fejlesztést végrehajtottak volna, vagy legalább szerződésben kikötött feltételeket állítottak volna a beruházó felé. Később persze erre is rájöttek, de addigra már késő volt. Sem az orvosi ellátás, óvoda, vagy iskolai háttér biztosítása nem volt kielégítő. Most már létezik az ún. „Település rendezési szerződés”, amelyben minden ilyen jellegű terhet rá lehet hárítani a beruházóra. Az Önkormányzat ezen a módon mindenféle költséget a rendezési tervtől az egyéb egyedi igényekig, amiről úgy gondolja, hogy ehhez a tervhez szorosan köthetők, ráterhel az építtetőre, akinek ezt bizony állnia kell.
A lakóparkok számának növekedése a már említett okok miatt nem folytatódhat, ezt minden érintett tisztán látja. Úgy a hivatalos, mint a magánszemélyek is tapasztalhatják ennek fizikai hátrányait. Rövid időn belül egészen biztos, hogy nem fejlődik fel a közlekedési hálózat, vagy egyéb szociális rendszer, ami ezt biztosíthatná. Egy agglomerációs törvénymódosítási javaslat vár parlamenti jóváhagyásra, amely korlátokat fog szabni a további lakóterületek bővítésére. Korábban volt egy olyan időszak a hatályos agglomerációs törvény elfogadása előtt, amikor tartottak attól a települések vezetői, hogy korlátozás várható, és ekkor bevontak sok építésre alkalmas területet, amelyek viszont azóta már beépültek. Ugyanakkor mára már inkább visszalépnek a települések a területek beépítési szándékuktól, mert egyértelműen látszódik, hogy ez nem járható út.
Mit hoz a jövő? Lesz-e kreatív megoldás, ami áthidalhatja a kialakult helyzetet? Rövid időn belül erre biztosan nem kerül sor. Aki épp egy ilyen döntés meghozatala előtt áll, érdemes listát írni az elvárásairól és ennek fényében meghozni a döntést.
