Szombaton megvolt a központi írásbeli felvételi, a tanárok szerint csupa nagybetűvel. Mint valami bárdot lógatták egész félévben a gyerekek feje fölé. Ijesztgetés ment szeptember óta, a felvételi ebben a pár hónapban már olyan mumussá vált, hogy az érzékenyebb lelkű kis tizennégy évesek masszívan szorongtak tőle, és azt gondolják, az életükkel játszanak, amikor döntést hoznak. A saját nyolcadikos gyerekem például pont ilyen, és annyira sikerült az iskolában belebeszélni a rettegést, hogy gyomoridege volt a felvételitől.
Mégis melyik univerzumban lehet motiválni bárkit félelemmel?
Nem fér a fejembe, hogy a pedagógusok, akik ijesztgetik a nyolcadikosokat, miért gondolják, hogy a félelem jó motiváció? Sehol, senkinek nem jó motiváció. Nekünk, felnőtteknek is rossz olyan környezetben dolgozni, ahol megy a megfélemlítés, és azt éreztetik velünk, hogy vége van a világnak, ha nem hozzuk az elvárt teljesítményt. Félelemben nem működik jól az agy, a kreativitás leáll, beindul a pánikjelző, és minden lesz belőle, csak hatékony tanulás nem. Mire jó ez? Tényleg nincsenek olyan pedagógiai eszközök, amikkel lehet ösztönözni a gyerekeket a tanulásra? Csak a félelemkeltés maradt?
Mi, szülők pedig tépjük otthon a szánkat, hogy nem kell annyira berezelni a felvételitől és a gimnáziumtól, nem ezen múlik a gyerek élete.
Nem, nem azon múlik minden, hogy milyen versenyistállóba sikerül benyomni a gyereket, milyen nagy hírű iskolába veszik fel. A lényeg, hogy legyen meg ebben az iskolában majd az érettségije, amivel továbbléphet, hogy ösztönző közegben töltse el a mindennapjait, tanítsák meg arra, amit gimnáziumban meg kell tanítani, és lehetőleg szeresse a közösséget, ahova jár. Mindez pedig nem attól függ, hogy az ország legjobb nevű gimijébe felveszik, vagy nem, ahova olyan magas a ponthatár, hogy a gyerek joggal érzi esélytelennek magát.
Beszélgettem több felnőttel, akik a helyükön vannak, karriert építettek, jól keresnek, van lakásuk, autójuk, gyerekük, és még azt is csinálják, amit szeretnek, és érdekes módon kiderült, hogy egyikük sem járt valami elit helyre, sőt még csak kitűnő tanulók sem voltak. Megszerezték az érettségit, aztán lett diplomájuk, de sokan még csak nem is a diploma szerinti szakmájukban helyezkedtek el, úgy lettek sikeres emberek. Mert nem az iskolákon múlik, hanem azon, hogy a gyerek megtanulja-e fiatalkorában, hogyan kell jól megoldani a felmerülő problémákat, magára szed némi józan ítélőképességet, kommunikációkészséget, és öntudatra ébred időben, hogy kitalálja, mihez akar kezdeni az életével.
Képünk illusztráció – Forrás: Profimedia
Ez számít, nem a gimnázium neve.
Enikő élete például teljesen máshogy alakult, mint ahogy elképzelte tizennégy éves korában, de aztán rájött, hogy jobb is ez így.
„Én egy olyan gimibe kerültem be, ahová akartam, de jó nagy átverés volt az egész. Angol-informatikára jelentkeztem, amiből kicsi angol, kicsi infó és sok egészségügy lett. Végül emiatt kerültem be a mostani munkahelyemre önkéntesként, lett párom, lettek barátaim és később munkám. Egyetemre sem oda vettek fel, ahova akartam. Akkor bántam, ma már nem, mert a végzettségem csak mélyítette a lehetőségeimet a jelenlegi munkámban. A nővérem minden egyes ilyen bánkódásom és nagy életeseményem után azt mondta, hogy »hidd el, minden okkal történik«. Akkor utáltam ezt az életfilozófiáját, de igaza lett.“
Orsi is hasonló élményekről számolt be, számára sem a gimnázium vagy akár az egyetem lett a meghatározó abban, hogy hol tart most az életében.
„Én az egyik legegyszerűbb gimibe jutottam be, utána egyetlen magyar egyetemre sem vettek fel, angol beszélgetéssel kerültem be egy britre. A karrieremben is számtalan kurfli van, aztán mégis ember lettem.
Igazából egy intézménynek sincs jelentősége a felnőtt életben, inkább a közben hozott döntéseknek és a szerzett tapasztalatnak, meg annak, hogy azokat hogyan dolgozzuk fel. Például az az osztálytársam, aki egy nagynevű gimnáziumba került, semmivel nincs előrébb az életben, mint én, sőt.
Szerintem az iskolánál sokkal fontosabb, hogy a gyerek érezze, hogy a családjára mindig, minden körülmények közt számíthat, és őszintén fordulhat hozzájuk. Mert semmi nem garantálja, hogy egy jobb suliban nem lesz bullying, nem lesz rossz tanár, nem fog elmaradni valamiben, amiből adódóan kisebbrendűségi komplexusa lesz… A lényeg, hogy legyen valaki, akivel ezen át tud lendülni.”
A tanárokat és iskolákat persze nem tudjuk megváltoztatni, de szülőként annyit tehetünk, hogy legalább otthon nem tartjuk rettegésben a gyerekeinket a felvételi miatt. A legjobb lenne, ha csak annyit mondanánk nekik, hogy „tegyél meg minden tőled telhetőt, aztán lesz, ahogy lesz, úgy lesz jó”.
