Az emberiség egyik leghasznosabb találmányának tartom az elektromos csavarbehajtót. Imádok lapra szerelt bútorokat összeszerelni. Engem kikapcsol a csavarbehajtás, a gumikalapács pattogása a fatiplin, megszerelem a mosogatószifont, a vécétartályt, de szeretek festeni, mázolni, fűrészelni. Talán a villanyszerelés az egyetlen, amiben nem ajánlom fel azonnal a segítségemet a férjemnek. Egyáltalán nem vagyok különleges ezzel a hobbimmal a nők között,
szinte mindegyik barátnőm magabiztosan fúr fel egy nagy tükröt a fürdőszoba falára.
A férjem örül neki, hogy tudok segíteni, de nyilván azt sem bánja, hogy amikor nincs itthon, és elromlik a vécétartály, akkor nem szerelőt kell hívni, hanem én megszerelem. Cserébe ő főzi a világ legjobb lecsóját, és nagyon alaposan porszívózik.
Sajnos úgy tűnik, nem minden férfi örül annak, hogy a nők is hajlandóak fúrógépet venni a kezükbe. Pár barkácsbolt például olyan fura kis férfibarlangnak tűnik, mint azok a barber shopok, ahova kiírják, hogy nőknek tilos a bemenet. Mi történik ott? Még a csak női fehérneműt árusító üzletekben is szívesen látják a férfiakat, és hogy különösen kedvesek velük az eladók, abban egészen biztos vagyok.
Egy éve vettem észre először, amikor fúrószárat kerestem egy barkácsboltban, hogy valahogy nem olyan kedves velem az eladó, mint ahogy elvártam volna, de még csak annyira sem, mint az előttem álló férfival. Akkor betudtam az egészet annak, hogy nem voltam neki szimpatikus, van ilyen. Persze próbáltam extra kedvességgel levenni a lábáról, de nem engedte, hogy áthatoljon a páncélján bármilyen mosolygás, köszönés és megköszönés.
Volt már ilyen máskor is, el is felejtettem.
De legutóbb olyan dolog történt velem, hogy napokig nem tértem napirendre a kioktatás fölött, amit kaptam.
Szobahintához kerestem kampót egy másik barkácsboltban. Mikor beléptem, az eladó nem fogadta a köszönésemet, de hát éppen egy másik vásárlóval beszélgetett, elnéztem neki. Közben volt időm szétnézni, így meg is találtam a kampót, amit kerestem. Volt fához és téglafalhoz is, de nekem a fához valóra volt szükségem. Kivettem kettőt a dobozból, odavittem a fickónak a kasszához, letettem elé, egy újabb köszönés kíséretében. Komolyan, nem is értem, mi a francnak erőlködöm ilyen szituációkban, de valahogy mindig megpróbálok kedvességgel győzni. Elképzelhető, hogy ez a probléma, de például a köszönést annyira belém nevelte anyám, hogy a házban is mindig előre köszönök azoknak is, akik soha, semmilyen körülmények között nem köszöntek még vissza. Egyszerűen kicsúszik a számon a jó napot kívánok, és nem tehetek ellene semmit. Még akkor is, amikor a lakásból kilépve direkt megfogadom, hogy most aztán tényleg megvárom, amíg az a bunkó ötvenes köszön előbb, de már nyílik is a szám, amikor meglátom.
A pénztáros fickó nem viszonozta a köszönésem, viszont elmondta, hogy mit lát maga előtt: hintakampó fához. Igen, mondtam neki, ezt kérem, és már készítettem a bankkártyámat.
És akkor a következőt merte nekem mondani:
Aranyos, küldje le a férjét, nehogy aztán ki kelljen cserélni!
Aranyos az anyád, az, add a kampót, és húzzál vissza a barlangodba, mondtam volna neki, de az a helyzet, hogy igazi lépcsőházi gondolkodó vagyok, és annyira meglepnek az ilyen szituációk, hogy belém szorul a szó.
Nagyon haragszom magamra, de csak azt válaszoltam, hogy ezt kérem. Legalább annyi önbecsülésem maradt azért, hogy kifelé nem köszöntem. Jól megtanítottam neki, mondhatom…
Komolyan, mi ez a viselkedés 2019-ben? Már eleve ez a borzasztó lekezelő stílus. Miért aranyosoz, és főleg miért sértődik meg egy férfi azon, ha egy nő bemegy egy barkácsboltba? Mit gondol, másnap már nem hagyok neki helyet a piszoárnál a barátnőimmel?
Milyen boltba járhatnak a nők, Vasedénybe? A férjem pedig – már ha van egyáltalán – nem a felettesem, hanem a társam. Tökéletesen egyenjogúak vagyunk itthon. Nem dönt helyettem, nem szól bele abba, hogy mire költöm a fizetésem, és kienged a konyhából. Sőt, ha nekem fúrni és faragni támadna kedvem, akkor még át is venné a főzést.
A dédapám soha nem szedett magának ebédet a tálból, megvárta, amíg dédanyám kiszolgálta. El is hitte magáról, hogy ő nem képes rendesen merni a levesből, így ha dédanyám nem volt otthon, megkért valaki mást, hogy szedjen neki. De még ő sem merte volna soha egy nőnek se azt mondani, hogy küldje maga helyett a férjét, mert nőkkel nem tárgyal. A lányait egyetemre küldte tanulni, és nem szerette, ha a konyha körül ólálkodtak, mert attól tartott, hogy addig se a tudásukat fejlesztik. Ennek már száz éve, és most mégis a Baross utcában egy modortalan férfi egy kérdéssel vissza akar küldeni engem a konyhába, csak azért, mert szerinte a nőknek ott a helyük.
