Kedves Zsóka néni!
A napokban hazalátogattam, összefutottunk a régi osztálytársakkal, hogy huszonsok év után egy sör mellett elmeséljük, kinek hogyan alakult az élete. Nem voltunk sokan, de pici falu lévén összeraktuk, kit merre sodort a szél. Néhai tanárainkat is sorra vettük, nevettünk, emlékeztünk, gyászoltunk és megdöbbentünk. Gombóc nőtt a torkunkba, amikor kiderült, Zsóka néni, egykori osztályfőnökünk, évek óta felhagyott az irodalommal, a történelemmel és a rajzzal, hogy minden reggel pontban 7-kor beüljön a huszonöt éves Opelba, és Ausztria felé vegye az irányt, hogy fényesre suvickoljon egy házat. Azóta nem tudom kiverni a fejemből!
Képünk illusztráció – Fotó: Profimedia
Magam előtt látom, Zsóka néni, ahogy ólomnehéz lábaival, fáradt tüdejével hajol, guggol, lépcsőzik, hogy egy vele egykorú házaspár otthonát széppé varázsolja. Lelki szemeim előtt látom, hogy pont olyan kedves, szelíd és alázatos, mint amilyen a katedrán is volt, amikor egy tyúkanyó szeretetével igyekezett elvarázsolni, megrészegíteni minket a versek, a vízfesték és a történelem csodájával.
Akkor persze nem értettük azt, amiért most negyvenévesen hálásak vagyunk: életünk egy nagyon fontos szakaszában fogta a kezünket és megadta azt is, amihez sokan otthon soha nem juthattak volna hozzá: bátorítást, dicséretet, simogatást. Gyerekfejjel csak annyit fogtunk fel, hogy szorongás nélkül szaladunk reggel az iskolába, ahonnan gyakran csak sötétedés előtt indultunk haza, mert annyi volt a kaland. Emlékeimben mind a mai napig él,
ahogy rajzversenyre készülünk, és közben egy életre megtanuljuk, a színek jók, gyógyítanak,
ahogy gyümölcsfát és paradicsompalántát ültetünk a menza kertjében, hogy megjegyezzük, az étel nem az ABC-ben terem,
ahogy észrevétlen empátiát tanulunk, és egy emberként védjük az Aladárt, akinek egyetlen bűne volt csak, hogy romának született,
ahogy ruhacserét szervezünk azért, hogy Katica hátizsákjába is bekerülhessen pár új darab,
ahogy saját verset írunk anyák napjára, és megtanuljuk nem szégyellni a könnyeket,
ahogy színdarab segítségével jegyezzük meg, mit tett Mátyás király, és ki volt a Napkirály,
ahogy életünkben először átlépjük egy színház, egy múzeum és egy mozi kapuját,
ahogy buszháton minden félévben egyszer elhagyjuk a pici falut, hogy később majd ne féljünk a nagyvárostól,
ahogy megtanuljuk, a sport fontos, mert nemcsak örömöt okoz, de küzdeni, kitartani és okosan veszíteni is megtanít,
ahogy meggyógyítjuk a tetőről lepottyant galambfiókát, aki aztán hosszú évekre az iskola szerencsehozó madara marad,
ahogy a jó tanulók felkarolják és segítik lassúbb társaikat,
ahogy szemétszedéssel simogatjuk a természetet,
ahogy izgalommal, szégyen nélkül tanulunk tulajdon testünk biológiájáról,
ahogy nap végén köszönetet mondunk azért a sok jóért, amiben részünk lehetett.
Akkor még nem tudtuk, mindez Zsóka néni csodája volt – aki olyan kisdiákok kezét eresztette el nyolcadik után, akik negyvenévesen is ötösre vizsgáznának emberségből, hitből és kitartásból, mert gyerekkorukban ott állt mellettük az a felnőtt, aki az életre nevelte őket.
Fáj a szívem, Zsóka néni! Émelygek a gondolattól, hogy egy olyan ember, aki kisdiákok ezreinek adott szárnyakat, most egy vödör felmosóvíz mellett görnyed, fuldokol a portól, kaparja a szart, miközben fáradt testével perlekedik, amelyről hatalmas cseppekben ömlik a veríték. Egyszerre érzek szégyent és tehetetlenséget, tenni akarok valamit, megfogni Zsóka néni kezét, és megnyugtatni: Nem lesz semmi baj, Kismadaram, én itt vagyok!
Szeretettel: Panka
