Minden elfogultság nélkül mondhatom: egészen fantasztikus gyerekem van. Okos, tehetséges, szorgalmas, céltudatos. Olvas, fest, gitározik. Empatikus, kedves, jószívű. Sok felnőttet leköröz humorban és értelemben.
Itt van tizennégy évesen, és már most eljutott odáig agyban, hogy önmagáért tanul.
Kitalálta magának, hogy külföldön szeretne egyetemre menni, és ennek érdekében meg is tesz mindent.
Decemberben például ideállt elém, és közölte, hogy szeretné letenni az angol középfokú nyelvvizsgát, mert úgy érzi, van már olyan szinten. Majd januárban tényleg levizsgázott. Nyolcadikos korában, magántanár, tanfolyam, segítség nélkül. Azt hiszem, egy kis csodagyerek.
Nekem fele ennyi gógyim sem volt nyolcadikban, az érdekelt, hogy valahogy túléljem az iskolát, és hogy beilleszkedjek az osztályomban. Eszembe sem jutott az egyetem meg a nagybetűs élet, és hogy esetleg azért kellene tanulni, hogy megalapozzam a jövőmet. De a gyerekemben mindez már megfogalmazódott, és tesz is önmagáért. Csupa ötös van a bizonyítványában – matekból is -, oklevelek sorakoznak a mappájában, példás, kitűnő, és nem azért, mert nyomasztaná bárki itthon – talán másodikos korában kellett utoljára leülni vele házi feladatot csinálni –, hanem mert felfogta, hogy a saját érdekében tanul. Elképesztő, de tényleg.
Ebben az évben viszont alaposan próbára teszi szegény gyereket a gimnáziumi felvételi.
Itt áll csupa ötössel, középfokú nyelvvizsgával, és mégsem biztos, hogy bejut egy átlagos gimnázium angol nyelvi tagozatára. Meg úgy általában, már abban is bizonytalan, hogy egyáltalán bejut-e bármelyik megjelölt gimnáziumba. Pedig direkt nem versenyistálló gimiket jelöltünk be, hanem igyekeztünk olyanokat választani, amik az átlagos iskolák közé tartoznak.
Mindez azért, mert a központi írásbelin a matektesztje nem sikerült valami fényesen.Tudom, mindenki csak megvonja a vállát, hogy miért nem tanult jobban a felvételire, de épp ez az: nála becsületesebben kevés gyerek tanult rá.
Járt előkészítőre, oldotta meg itthon sorra önszorgalomból az előző évek felvételi tesztjeit, mindig a maximumhoz közeli pontszámokat ért el a próbafelvételiken, csak éppen stresszhelyzetben rosszul teljesít. Ilyen ember.
Rengetegen élünk úgy a világban, hogy nyomás alatt, stresszben nem tudjuk a tudásunk legjavát nyújtani. Én is ilyen vagyok, a gyerekem is ilyen lett, úgy tűnik. És most ennek issza a levét.
Képünk illusztráció – Forrás: Profimedia
Nemcsak ő, hanem az osztályában szinte mindenki küzd a rosszul sikerült központi írásbeli eredmények miatt. A gyerekem teljesen átlagos pontszámot szerzett, hiszen az országos átlag 49,5 pont, ő pedig több mint 50-et elért. Az osztályába járó gyerekek 80 százalékának lett ugyanígy 50 körüli összpontszáma, és jár ugyanabban a cipőben, hogy most egyre inkább magába fordul, mert kétségessé vált a felvételije.
Itt áll az okos, értelmes gyerek, és lehet, hogy mehet egy gyűjtőiskolába?
Vagy rakjam be a kisegítőbe ötösökkel, nyelvvizsgával, mert olyan a személyisége, hogy stresszhelyzetben leblokkol? Majd kinövi, megtanulja kezelni – mondanám, ha nem lenne most tétje.
De hát még csak tizennégy éves, honnan kellene már most tudnia, hogyan kezelje a stresszt? Sok felnőtt sem bírja kezelni. És most emiatt elvágta a jövőjét?
Mert az történik most, hogy sorra derülnek ki a szóbeli ponthatárok, és például az egyik megjelölt gimnáziumnál a nyelvi tagozatra több pont szükséges, mint a humán, biológia vagy akármilyen másikra. Miért kell a nyelvi tagozatnál jobb magyar- és matekteszt, mint a többinél? Nem inkább az angol jegyeket kellene akkor duplán számolni? Mi értelme van ennek? Csak nekem furcsa, hogy egy matekteszt miatt lecsúszik a gyerek az angol tagozat lehetőségéről?
Biztos jól van ez kitalálva?
Anyaként szörnyű végignézni azt, hogy a gyerek elkezd kételkedni magában, maga alá esik, és veszíti el az önbizalmát napról napra, mert azt hiszi, kevesebbet ér, nem olyan okos, nem olyan értelmes, mint a többiek. Ennek nem így kellene lennie.
Nem versenylovakként kellene a gyerekeket futtatni hónapokon keresztül a gimnáziumi felvételikkel. Kell, hogy legyen felvételi, de amit most művelnek ezen a címen, az nem túl humánus.
Olyan elvárásoknak kell megfelelniük, olyan feladatokat kell megoldaniuk, amikre nem készítették fel őket az iskolában. Nemcsak az én gyerekemet, hanem a többséget. Mégis kinek jó ez, hogy széthajtott, kétségbeesett, jövőjüket romokban látó tizennégy évesek gyötrődnek fél évig, mire kiderül, hogy felvették-e őket egyáltalán bárhová, vagy eláshatják magukat? Könyörgöm, ez csak egy gimnázium, nem az élet fő értelme és célja, miért kell ennek ilyen óriási feneket keríteni?
