Az élet nyertese vagyok.
Olyan ember, aki Magyarországon semmilyen irányban nem lóg ki a sorból.
Mindenben a középértéket, az átlagot, a normát, a szabályost képviselem.
Nő vagyok nőies jegyekkel. Bőröm fehér, nyáron szépen, könnyen barnul. Ha akarok, könnyen fogyok. De fogynom sem kell ahhoz, hogy a külsőm megfeleljen az átlagosnak. Papír szerint katolikus vagyok, heteró, egészséges. Szerető családban nőttem fel, házas vagyok, van egy kislányom. Szép, okos és ügyes. Nem keresek túl sokat, nem keresek túl keveset.
Az elfogadás alapélményem gyerekkorom óta. Mivel megfelelek a szabályos képnek, mindig mindenütt nyitottak voltak rám. Az iskolák, a munkahelyek, a férfiak. Szerencsém van, mondhatni, a társadalom kiváltságosa, kedveltje vagyok.
Annak alapján, amit a környezet lát belőlem.
Azt feltételezik rólam, hogy úgynevezett rendes ember vagyok. Én magamról nem mindig érzem így, de lényegesen könnyebben elhiszem, ha mások szemében ezt látom. És így könnyebb meg is közelíteni az ideálképet.
Nem élek meg ambivalenciát, belesimulok a nekem kínált szerepekbe.
Kényelmes állapot ez. Kényelmes, még ha némiképp hamis is.
Az emberek nem gondolják rólam, hogy buktam meg matekból, hogy előfordul, hogy másnapos vagyok, hogy üvöltöttem már a gyerekemmel, és ütöttem meg férfit. Fogalmuk sincs róla, hogy volt depressziós korszakom, nem tudják, milyen szexuális szokásokat követek. Azt sem, hogy válófélben vagyok, sok fájdalommal.
Mert mindennek a felületen semmi nyoma, és ezt jutalmazzák. Az emberek többnyire a szabályosat, a dobozolhatót szeretik. A pontos megfigyelés, az árnyalt gondolkodás, a kivételek észrevétele és integrálása gondolkodási rendszerünkbe munkás dolgok.
A leegyszerűsítés egyszerű, a felületesség kényelmes, és gyorsan ad eredményt.
A különbség aközött, ami vagyok, és amit a világ hisz rólam, soha nem befolyásolta az életemet. Mert nem látható, és mert társadalmunk nem azon dimenziók mentén szerveződik, amelyekben nálam különbség mutatkozik.
Így szinte soha nem kellett megélnem, hogy nem vagyok önazonos. Hogy úgy beszélgessenek velem, hogy feltételeznek rólam, sőt elvárnak tőlem valamit, ami nincs. Hogy meg se kérdőjelezzenek egy olyan normát, amin én kívül esem.
Hogy a világot egy olyan alapvető kettősségre rendezzék be, amelyben nekem nincs élettér. Hogy kétféle mosdó, öltöző vagy hálóhely közül egyet se tudjak választani. Hogy megkérdezzék, mi újság a pasikkal, miközben barátnőm van. Hogy olyan vicceken röhögjenek a társaságomban, amikben érintett vagyok. Hogy szexuális utalásokat tegyenek a magánéletemről, miközben aszexuális vagyok. Hogy gatyákat mutogassanak a boltban, mikor én bugyit akarok vásárolni. Hogy mosolyogjanak, miközben azt hiszik, nem látom. Hogy férfiként női börtönbe, nőként férfibörtönbe zárjanak. Miközben ezer éve börtönbe zárva élek.
Sokan sokáig, még többen soha nem fogják megérteni, hogy mind a szerelemben, mind a szexualitásban és néha a nemiségben is több doboz van kettőnél. Háromnál-négynél is több. És ami szinte mindenkit elbizonytalanít és zavarttá tesz: nincsenek is dobozok. Skálák vannak.
(Profimedia)
Vonzalmaiktól és nemi szerveiktől függetlenül vannak férfiasabb és nőiesebb emberek. Attól lenne valaki férfias, hogy izompólóban ül a motorra, és kicseréli a villanykörtét? Attól lenne nőies, hogy tűsarkút húz, és sír a verseken? Sokan használják a fogalmat: „igazi nő”, „igazi férfi”. De mit jelent ez? Kik azok, akik elég „igaziak”?! Nem fontosabb az, hogy kik az igazak?
Cisznemű:
Röviden minden ember, aki nem transz. Cisznemű az, akinek a születéskor kijelölt biológiai neme megegyezik a nemi identitásával (vagyis önazonosságával) és annak testi megjelenésével. Ha cisznemű vagy, akkor bízhatsz benne, hogy az emberek helyesen ismerik fel a nemedet.
Még egy szabályos, cisznemű, heteró nő – amilyen én vagyok – is megéli azt, hogy lélek, szellem, de még test dolgában sincsen norma, még akkor sem, ha van átlagos, és vannak kivételek. Én inkább úgy szeretem mondani: kivételesek.
A transz emberek kivételesek. Megkapták a tudást, amivel egy átlagember nehezen birkózik meg: a tökéletesség nemhogy nem létezik, de nem is elérendő cél.
Mi szövegeket írunk róla…, megengedjük magunknak…, eljátszunk a gondolattal…
Nekik létkérdés, hogy elfogadják.
Tiltakozom, amikor azt mondják valami olyasmire, amit a természet hozott létre, hogy „nem természetes”. Látom a megbántottságot és a bennem való csalódást az emberek arcán, amikor összetöröm ezt a korlátokra épülő világképet. A hazug rendbe, az átlagemberbe vetett hitüket.
Pedig a világ izgalmas.
És igazán csak az átlagoson túl kezdődik.
