Ha Milan Kundera szóba kerül, nekem először mindig egy filmvetítés jut eszembe, egy külvárosi művelődési ház kis termében. A rendszerváltás küszöbén ebben a filmklubban néztük meg az akkor még Magyarországon nem forgalmazott A lét elviselhetetlen könnyűsége című filmet. Philip Kaufman rendezte Kundera regényéből. Oldalamon az akkor még vőlegényemmel, későbbi férjemmel csüngtem a mozivászon, a szereplők szerelmi élete kötött le teljesen, ami, ugye, akkori zsenge életkoromnak is betudható. Csüngtem és értetlenkedtem. A férfi miért csalja meg a nőt, ha szereti; a nő miért tűri ezt; az állandó harmadik és az alkalmi szeretők miért mennek bele ebbe a nyilvánvalóan méltatlan helyzetbe… Később elolvashattam könyv formájában is, amely 1989 előtt csak szamizdatként jelent meg Magyarországon, hiszen a prágai tavaszt nem éppen az akkori politikai kurzus szája íze szerint ábrázolja. Aztán ahogyan teltek az évek, és többször is kezembe került a regény, és persze egyre többet láttam az életből, lassan felsejlett előttem, hogy egy kapcsolatot nem a hűség, egy házasságot nem az ásó-kapa betartott ígérete őrizhet meg, ahogyan nem is a megcsalás vagy a szerelmi háromszög erodálja őket szükségképpen. Egyetlen dolgon múlik mindez, a szerelmen: hogy van-e, vagy nincsen.
Milan Kundera (Fotó: Profimedia)
Szóval mondhatjuk, az én érzelmi felvilágosításomhoz hozzájárult egy regény is, pontosabban annak a szerzője. Aki egyébként először nem is regényeivel mutatta meg önmagát, tehetségét, hanem költőként. Nem ritka ez sem a magyar, sem a világirodalom történetében. Kundera az ötvenes években három verseskötettel mutatkozott be, miközben egyetemi évei előtt hol kétkezi munkásként, hol dzsesszzenészként élt. Tanulta az életet. Ő maga első megjelent elbeszélésében, az Én, a búbánatos Isten-ben így vall a prózáig vezető útjáról:
Ettől a pillanattól datálódik egyenes ívű irodalmi fejlődésem, amely ugyan továbbra is bővelkedett meglepetésekben, ám alapvető fordulatot, irányváltást nem hozott.
Április elsején született, a tréfák napján. Vallja is, csak humorral vehetjük fel a harcot, állhatunk ellen a giccsnek, amely „annak az embernek a magatartását jelöli, aki mindenáron és mindennél több embernek tetszeni akar”. Első regényének a címe: Tréfa, amely ugyan a személyi kultusz karikatúrája, de egy cseppet sem tréfás történet. „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!” írja a főhős, Ludvik nyílt képeslapon az éppen pártiskolába vezényelt szerelmének, a hatalomnak azonban nincs humorérzéke, és az egyetemista, miután kicsapják, egy büntetőszázadban találja magát. És ahogyan az várható volt, az akkori – 1967-et írunk – csehszlovák bigott pártvezetés sem ismerte a tréfát: száműzte a Tréfa minden egyes példányát a könyvesboltok polcairól éppúgy, mint a könyvtárakból.
És ahogyan az szintén nem meglepő, Kundera az 1968-as forradalomban tevékeny szerepet vállalt. A prágai tavaszt követő megtorlás őt is elérte, eltiltották a tanítástól, és némaságra ítélték. Így a csehszlovákiai publikációs tilalom miatt Az élet máshol van című regénye Párizsban jelenhetett meg. Nálam az irodalomhoz sokkal jobban értők e művet egy hazugságban felnövekvő generáció tragédiájának szimbólumaként értelmezik. Számomra viszont „csak” a főhős tragédiája, akinek családi életét titkok, hazugságok, elhallgatások terhelik. Pontosabban az édesanyjának tragédiája, akit a viszonzatlan szerelme, a házasságában hiába vágyott megbecsülése, önnön testének elutasítása arra vezeti, hogy csak az anyaságnak éljen, minden mást kizárjon univerzumából. De Milan Kundera tudja és tűpontosan megmutatja, hogy az anyaság nem pótlék, nem vigasz, amely kárpótol minket, nőket csalódásainkért, fájdalmainkért. Mert kiteljesedett anyaság nem létezhet kiteljesedett nőiség nélkül. Mert az élet tényleg máshol van.
Kundera 1975-ben Franciaországba emigrált, és a három évvel korábban otthon elkészült Búcsúkeringő is Párizsban jelent meg. Ebben mondja az író a szülőföldjét végképp elhagyni készülő egyik szereplőjéről, hogy
elmegy valahonnan, ahova véletlenül született, és ahova nem tartozik. De ebben a pillanatban tudta, hogy egyetlen hazájából megy el, és nincs másik.
Amikor pedig úgy tűnhet, a száműzöttség, a „nincs másik haza” érzése már nem lehet még fájdalmasabb, kiderül, mégis. Kunderát 1979-ben megfosztották hazája állampolgárságától is A nevetés és a felejtés című regénye „elismeréseként”. A jelenlegi államfő nemrégiben felajánlotta az írónak, közbenjár, hogy visszakapja cseh állampolgárságát, mire ő állítólag csupán annyit felelt, reméli, nem fog sok adminisztrációval járni.
S hogy nehéz vagy könnyű volt-e ez a kilenc évtized? Ki tudja… ő maga nem is így teszi föl a kérdést, hanem ekként:
De vajon a nehéz valóban szörnyű, a könnyű valóban csodálatos?
Mert ahogyan A lét elviselhetetlen könnyűségében írja: „A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. Csakhogy minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjen rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is.”
Boldog születésnapot! Írjon még sokat nekünk! Mert még mindig nem tudjuk a kérdésére a választ:
Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?
