„Ott ez megy, ölik egymást, nincs mit tenni” – miért nem érdekli az európai embert az ázsiai terrortámadás?

A legújabb közlések szerint több mint 250 ember meghalt, még sokkal több megsebesült Srí Lankán egy óriási robbantássorozatban. Ez volt a második legvéresebb merénylet ebben a században (az első természetesen 2001. szeptember 11.), meg is írta minden magára valamit is adó újság. Az érdeklődés azonban nem tartott sokáig: eltelt egy hét, és a média lassan elengedi a történetet.

Eddig sem igazán az áldozatok száma miatt pörgött a hírekben a tragédia, hanem mert:

• keresztényeket öltek muszlimok (pontosabban a saját muszlimságukra hivatkozó terroristák);
• elvesztette három gyermekét egy nagyon gazdag európai vállalkozó;
• az éppen az országban nyaraló Rákóczi Ferit lesújtották a hírek.

Az első pontnak köszönhetően a brutális támadássorozat csodásan beilleszthető a politikusok által fűtött migránsozós-keresztényüldözős narratívába, például ezért is lehetett az egészről viszonylag sokáig és viszonylag nagy kattintásszámmal cikkezni, enélkül a történet nyilván már korábban is lecsengett volna. Srí Lanka messze van, háromszáz ember halála pedig felfoghatatlan tragédia, de az élet megy tovább, főleg itt, pár ezer kilométerrel és pár fokkal világosabb bőrszínnel arrébb.

Csoportos temetés a terrortámadás után Negombóban (fotó: Carl Court/Getty Images)

Ez a terrortámadás, akárcsak a többi, más kontinensen elkövetett merénylet, szépen rávilágít arra, amit a médiakutatók, szociálpszichológusok, emberi jogi aktivisták és öntudatos kommentelők már évtizedek óta emlegetnek: hogy

errefelé valahogy mindenkit sokkal jobban megvisel az európai emberek erőszakos halála, mint az ázsiaiaké vagy az afrikaiaké,

még akkor is, ha tízszer-hússzor annyi az áldozat. A huszonegyedik században az áldozatok számát tekintve csak két terrortámadás közelítette meg a mostani Srí Lanka-it Európában: a 197 emberéletet követelő madridi robbantássorozat 2004-ben és a bataclanbeli mészárlás Párizsban 2015-ben, melynek során 137-en haltak meg, de a sebesültek száma (434) miatt meg kell említenünk még a 2016-os nizzai kamionos támadást is. Mindegyiket az Iszlám Állam vállalta magára. Ezek a szörnyűségek hetekig-hónapokig foglalkoztatták a médiát és a nézőket-olvasókat, míg a mindegyiknél véresebb Srí Lanka-i már most, egy hét után is lecsengőben van. Arról nem is beszélve, hogy a hasonló kaliberű, Jementől Mianmarig elkövetett, de Európát elkerülő vérengzések többsége el sem éri a (magyar) média előállítóinak és fogyasztóinak ingerküszöbét.

Csak zárójelben tartozik ide, de a jelenség hasonló: egy-egy iszlám nevében elkövetett terrortámadás több mint három és félszer annyit szerepel a médiában, mint bármilyen másik – közölte pár hónapja az Alabamai Egyetem az amerikai elektronikus és írott sajtó vizsgálata után. Csak hogy tisztázzuk: nem ennyiszer több támadásról van szó, hanem ennyiszer többet foglalkoznak az újságírók az „iszlám terrorizmussal”. A kutatók a 2006 és 2015 között elkövetett 136 támadást vizsgálták, ebből 15-öt követett el muszlim terrorista. Az újságok még ehhez képest is háromszor annyit foglalkoztak a támadásokkal, ha elfogták a tettest.

Az erőszak ellen tiltakozó muszlimok Srí Lankán (fotó: Indranil Aditya/Getty Images)

A lényeg, hogy nem csak nálunk merül fel ez rendszeresen problémaként, az amerikaiakat is izgatja a kérdés. A Portsmouthi Egyetem például most indít hároméves doktori kutatást a témában „Más népek” terrortámadásai a médiában címmel.

Nem igazság, hiszen ők is ugyanolyan emberek, mint mi, korunk egyik betegsége tehát, hogy az ő sorsukkal nem foglalkozunk

– tartja a régi, de a maga módján persze jogos közhely. Mint minden közhelyet, ezt sem rossz ötlet megkérdőjelezni, menjünk rajta tehát végig. Tényleg korunk betegsége? Tényleg betegség? És főleg:

tényleg ugyanolyan emberek?

Természetesen provokatív kérdés, hogy ne lennének ugyanolyan, hús-vér emberek, mint mi, az ő életük egy csöppet sem kevésbé értékes, mint bármelyikünké, mégis tény, hogy egyszerűen kevésbé érdekli az európai, békében, biztonságban és viszonylagos gazdagságban élő (többnyire fehér bőrű és többnyire keresztény) embereket a haláluk, mint – egy szélsőjobbos magyar politikus enyhén rasszista, de ebben a cikkben kézenfekvő szavajárásával élve – a magunkfajtáé.

A jelenség nem emberi gyarlóság, gyengeség és önzőség, hanem egy egyszerű pszichológiai összefüggés. Neve és méretes szakirodalma van, otherism, így hívják a kutatók, nehezen lefordítható, leginkább úgy lehetne visszaadni, hogy a másság elmélete – és itt természetesen nem a szexuális orientációról van szó. Hanem egyszerűen arról, hogy emberek egy zárt csoportja (legyen az szubkultúra, egyetemi kar, nemzet vagy akár egy egész nem) különbözőnek, másnak és általában alacsonyabb rendűnek tart mindenkit, aki nem a csoporthoz tartozik. Az ő sorsuk tehát kevésbé fontos, mint a „miénk”, ha pedig választani kell köztük és a sajátjaink közt, természetes, hogy magunkat védjük, akkor is, ha ez az ő vesztüket jelenti. Ennek evolúciós okai vannak: az állatvilágban is az együttműködő, csoportba verődő egyedek maradnak életben, önzetlenségnek helye itt nincs.

Fotó: Atul Loke/Getty Images

Hiába múltak el azok a daliás idők, amikor barlangokba szorulva, a tüzet védve kellett ellenállni a környező törzsek támadásainak: az ősi ösztön maradt velünk, úgy is, hogy különösebb szükségünk már nincs rá. Ezt persze nagyszerűen kihasználták a királyok, akik a „barbárok” ellen küldték saját népüket, nagyszerűen kihasználták a politikusok, amikor a 19. és a 20. században áltudományos összefüggésekre alapozva rasszista ideológiákat gyártottak és terjesztettek, és nagyszerűen kihasználják most is, amikor nőket erőszakoló hordákat emlegetnek, vagy éppen a másik tábor szavazóit patkányozzák.

Bár nyilván aljas dolog tudatosan megkülönböztetni „őket és minket”, amely egyenletben mi vagyunk az értékesebbek, ez nem azt jelenti, hogy aki nem tud pont úgy együttérezni egy fél bolygóval arrébb történt merénylet áldozataival, mintha az a szomszédban történt volna, az rossz ember lenne. Ugyanis

teljesen természetes az, hogy egy francia- vagy németországi vérengzés durvábban sokkol, mint egy távol-keleti,

függetlenül az áldozatoktól. Ez a távolság szabálya: minél messzebb történik valami, annál kevésbé gondoljuk azt, hogy azzal nekünk foglalkozni kellene. A 21. században ez a távolság egyébként egyre kevésbé földrajzi, és egyre inkább kulturális. Groteszk, de ideillő példa: egy amerikai iskolai lövöldözés, amelyben meghal öt kamasz, sokkal nagyobb hatással van ránk, mint egy módszeres népirtás Afrikában – úgy, hogy Afrika, ugye, közelebb van. Nem fair, de nincs mit tenni, ez érzelmi kérdés: az amerikai iskolások sokkal közelebb állnak hozzánk kulturálisan, jobban bele tudjuk képzelni magunkat az ottani helyzetbe, mint a törzsi összecsapásokba. Ettől nem kell szégyellni magunkat. Ehhez a kettős mércéhez ideológiát gyártani („ezek ilyenek, nincs mit tenni, irtják egymást, arrafelé ez a normális”) azonban már nem menő, innen tényleg csak egy nagyon kis lépés a rasszizmus.

A görög–macedón határon várakozó menekültek Idomeni mellett (fotó: Neményi Márton)

„Valamennyi katasztrófára jellemző, hogy a rend összeomlása először zavart és félelmet kelt, de az is, hogy a veszély hatására a kollektív szolidaritás fokozódik” – írta Császi Lajos a Katasztrófák média-reprezentációja című tanulmányában tíz éve. Van azonban hierarchiája a katasztrófáknak, ez alól pedig a mértékadó, független és objektív újságok sem tudják kivonni magukat. Az örményországi földrengésről háromszor annyit tudósított a New York Times és a Washington Post a nyolcvanas évek végén, mint az irániról, hiába volt háromszor annyi áldozat „az ajatollahok országában” – emlékeztet Császi. Irán messzi, idegen és az akkori politika számára ellenséges volt, az örményekkel pedig már csak a népirtás miatt is külön szimpatizált a sajtó. Volt olyan cikk is, amely egyenesen büntetésként értelmezte az iráni földrengést. Úgy, hogy terrortámadásról szó sem volt, csak „egyszerű” természeti katasztrófákról.

Akkor – a nyolcvanas-kilencvenes években – a legtöbben azt hitték, ennél minden csak jobb lesz, és ahogy telik az idő világháború nélkül, fejlődik a technológia, és nő a jólét, a „másság” a múlté lesz. Ez volt a globalizáció és az országok szövetségének egyik (ha nyíltan ki nem is mondott) ígérete: hogy súlytalanodnak, majd eltűnnek a nemzetállamok, mert egyszerűen nem lesz szükség az etnikai, kulturális, nyelvi, akármilyen megkülönböztetésre, az emberiség pedig egy nagy, egyenlő társadalomként borul össze, mint a Star Trekben, csak klingonok és szerencsétlen frizurák nélkül. Most már tudjuk, hogy hiú ábránd volt, erre ebben az életben esélyünk sincs: elég egy-két válság, némi erőszak, a háborúk és a nincstelenség elől meginduló milliók és pár opportunista politikus, és kész is az egyszerű, kényelmes világmagyarázat, amelyben „a mások” a hibásak, amelyben barbárnak, alacsonyabb rendűnek lehet titulálni bárkit, ha éppen arra van szükségünk.

Mit is mondhatnánk? Állj ellen, amíg lehet. És légy képben a világ dolgaival, kezdd mondjuk Srí Lankával, ha kimaradt. Akkor is (és ez nem szégyen), ha hirtelen azt sem tudod, hol keresd a térképen. Jobb ember leszel, hidd el.