42 éves, háromgyerekes magyar anya vagyok. A napi rutinom: ötkor kelek, összekészülök, két gyereknek uzsonnát készítek, az ovisnak még nem, elbúcsúzok pedagógus páromtól, aki korán kezd, keltem a két nagyot, a legnagyobb elsétál a közeli iskolába, a középsőt kocsival elviszem egy távolabbiba, hazajövök, keltem a kicsit, és viszem óvodába. Első szussz fél kilenc körül. Indulhat a munka. Szabadúszó vagyok, tehát ha a három gyerek közül egy beteg, körülötte foroghat a világom.
Délután ugyanez a körút, csak visszafele, de ezen már osztozunk a párommal. Aktuális munkamennyiségtől függően még munka és különórák, háziban segítés, az iskolanap értékelése, játék, vacsi, csend, felnőttidő.
Magyar adót fizetek, annyiféle van, hogy fel sem sorolom. Stadionba mégsem járok. Késsel-villával eszem, betartom a társadalom erkölcsi szabályait, például soha nem dobom el egyik gyerek telített pelenkáját sem az útszélen, idős embereknek segítek, ha igénylik, és betartom a jobbkéz-szabályt. Szeretek moziba menni, egy-két újság még van, amit elolvasok, van hobbim, tisztelem a szüleimet, és gyermekeim útját legjobb tudásom szerint egyengetem.
Egy vagyok a körülbelül 10 millió közül, de egyenrangú, na az nem vagyok.
Háromgyerekes szülők vagyunk, mi így együtt, legalábbis szerintem. De mivel a párom – mint én – háromgyerekes anya, mi nem pályázhatunk a hétszemélyes, államilag 2,5 millió forinttal támogatott autóra, nem igényelhetünk CSOK-ot, nem részesülünk a három gyerek után járó adókedvezményekből. Mert ő szült kettőt, én egyet.
A döntéshozók szerint mi nem vagyunk család, csak két, gyermekét egyedül nevelő édesanya. Egymásról nem tudhatunk meg semmit egy esetleges kórházi tartózkodás alatt, és amikor például tüntetni megyünk, teljesen feleslegesen írunk egymásnak hivatalosnak álcázott A4-es hófehér papírra nyilatkozatokat arról, hogy a másikunk nevelhesse a gyermekünket, ha valamelyikünket beviszik, elzárják, becsukják, eltiltják. Még egy picit bízom benne, hogy nem kell folytatnom a felsorolást, hogy még mi mindent csinálnak velünk e demokráciát színlelő, fullasztó, demagóg cirkuszban, ahol a fellépők betanult produkcióikkal műdíszletek között kápráztatják el a beetetett közönséget, és a bohóc a legabszurdabb kinyilatkoztatása után is még mindig azzal jön, hogy van másik.
Neki másik. Mi mások.
„Egy vagyok a körülbelül 10 millió közül, de egyenrangú, na az nem vagyok” (Képünk illusztráció. Fotó: iStock)
A hétköznapok nem fájnak, mert aki ismer, az elfogad, szeret, nem is marad kérdés. Az óvónő kedvesen fogad, mert tudja, hogy az érkező gyermek szeretetben él, nem kérdőjelezi meg a szeretet nemét. A többi szülő mosollyal az arcán kíván jó reggelt, örülnek, hogy gyermekük kiskorától fogva többszínűnek látja a szivárványt. Munkaadóim becsülik tisztességes és hatékony munkaszeretetemet, nekik mindegy, kivel érkezem a céges karácsonyi rendezvényre. És amikor kezdenénk elhinni, hogy kerek a világ, és minden normális, akkor jön egy ’18 április. Azóta öt kis koffer bekészítve, minden adat külső vinyón menetkészen. Alig telik el nap úgy, hogy gondolatban ne pörgetném meg a LED-es glóbuszt.
Minden napra érkezik új meglepetés, de nincs masnival átkötve, inkább csak bajusz alól elénk köpik, nem ritkán az arcunkba.
Szerdán egy zuglói fórumon is épp a bajusz alól tört elő pár mondat: „Egy normális homoszexuális tudja, hogy a világ rendje micsoda, hogy ő így született, ilyenné lett. Próbál ehhez a világhoz alkalmazkodni úgy, hogy nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak.” Még idézni is fáj. „Erkölcsi értelemben semmi különbség nincs egy pedofil magatartása között, meg a között, aki ezt követeli.” Azaz az ország építészeti csodájában terpeszkedő, magát erkölcsi hatalomnak tekintő Sir a pedofíliához hasonlította azt a követelést, hogy a homoszexuálisok házasodhassanak, és gyereket, ne adj’ isten, több gyereket fogadhassanak örökbe. Itt és most jelzem, hogy mindez 2019. május 14-én, Európában történt, és nem egy történelemkönyv hirdetése ugrott a cikkbe.
Ilyen értelemben mindenki, aki örökbefogad(na) – akár homo, akár hetero, akár meddő, akár alacsony vagy éppen magas – eltöprenghet azon, hogy valójában látens pedofil-e. És minden szerencsésnek gondolt sorsú gyermek, aki örökbefogadói révén kikerült az állami gondviselésből, retteghet, hogy ő igazából egy vagy két bűnös elme áldozata. De ha ő nem is érzi így, hiszen családban, szeretetben élhet, a vezérek propagandájának köszönhetően könnyen válhat bűntárssá, mert mint azt tudjuk, a homoszexualitás ragályos, nemhogy a pedofília.
De mi a helyzet az időseket ápoló személyek gerontofíliájával? És a házi kedvenceket tartók bestialitásával? Pont ekkora nonszensz a korábbiak összefüggése is.
A gyereknevelés nem gyerekjáték, rengeteg csapda és veszély leselkedik a szülőkre. Szabadnap nincs, és minden pillanatban hibázhat a szülő. Vagy mert túlóvja, vagy éppen hanyagolja gyermekét; vagy mert megismétli saját szülei hibáit, vagy mert a szöges ellentétével próbál jól cselekedni. Aki eljut oda, hogy örökbe fogadjon egy gyereket, minden bizonnyal végiggondolta a gyereknevelés örömeit és gyötrelmeit, legalább az adoptálást megelőző, kötelező, szakemberek által vezetett foglalkozások alkalmával. Állami szűrőrendszer rostáin keresztül jut el az ember az alkalmasságig.
Kínzó érzés belegondolni, mi lehet a fejükben a homofób embereknek (Képünk illusztráció. Fotó: iStock)
Kínzó érzés belegondolni, hogy mi lehet azoknak az embereknek a fejében, akik komolyan veszik, és elhiszik az aktuális hatalom homofóbiáját; eszméletlen gyűlölet feszítheti őket, akárcsak a migránsok, a romák, a hajléktalanok vagy akár a bajszosok kapcsán. Ha ezt a felgyülemlett gyűlöletet élő fákban mérhetnénk, még a klímaváltozással is felvehetnénk a harcot, de sokkal inkább hasonlít a mindent megfullasztó műanyaghulladékra. Mindkettő teljes mértékben felesleges, és a világunk pusztulását követeli.
Pedig alig pár száz kilométerrel odébb élőben úgy zajlik az élet, hogy nem egymás ellen uszítanak, hanem az együtt a lényeg. Kicsit odébb leszbikus barátaim óvodás kislánya anyák napja alkalmából kettő darab kézműves ajándékot készített, mert neki két anyja van. Kicsit odébb apukák is járnak baba-mama, vagyis baba-papa tornára. Örökbe fogadhatják egymás gyerekeit, sőt együtt is örökbe fogadhatnak, és házasodhatnak.
Az olyan napok, mint a szerda és a ma, arra késztetnek, hogy a félretett kis forintunkat átváltsuk nagyjából bármire, és huss. Az olyan napok, mint a ma, emlékeztetnek arra, hogy én bármilyen anyai, tőlem akár apai – igen, meg tudom szerelni az összes távirányítós autót is – odaadással nevelhetem a gyermekeimet – igen, mind a hármat sajátomnak tekintem –, ebben a rendszerben soha nem leszek egyenrangú szülő.
