Egész gyerekkorában sportolt, táncolt, verseket írt, festett. Most ékszerkészítő vállalkozást igyekszik beindítani, és huszonhat éves fejjel elhatározta, hogy megtanul műkorcsolyázni. Hét éve táboroztat gyerekeket, bejárta Európát, és készül a nyelvvizsgájára. Hogy mi a különleges Kelemen Gáborban, becenevén „KisG”-ben? A tudásvágyán és életszeretetén kívül talán az, hogy egész gyermekkorát intézetekben és gyermekotthonokban töltötte, ahová édesanyja adta be háromévesen, két nővérével együtt.
Mindenki tudja, hogy szinte elkerülhetetlenek a lelki sebek, ha valaki gyermekotthonban kénytelen felnőni. Gábor mégsem ezekre koncentrál, saját múltja tapasztalatait használja fel, hogy segítse a rendszert jobbá tenni. Szociális munkás szakon tanul, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) roma tehetséggondozójának tagja, és szakértőként vesz részt a magyar kigondozási folyamat javításában.
„Édesanyám roma, édesapám zsidó származású: hiszem, hogy az a jó, ha mindenünk van, hiszen csak így tudunk miből dolgozni. Szeretnék valamit alkotni, valamit hátrahagyni, és mindezt úgy, hogy élvezem. Ezért maradtam benne a rendszerben.”
Mi az a kigondozás?
A gyermekvédelemre szoruló és a rendszerben felnövő fiatalok életének egyik nagyon fontos állomása az ún. kigondozás időszaka: ez az a folyamat, ahol a fiatal felnőttek elszakadni készülnek az állami gyermekvédelmi rendszer intézményétől. Ilyenkor a nevelők, szakértők már nem gondozzák őket, hanem a lehető leghatékonyabb módszerekkel segítenek nekik felkészülni az önálló életre, a mindennapok kihívásaira.
Gábor azt kérte, ne sajnáljam. És tényleg: nincs is miért. De nem volt könnyű idáig eljutni.
Átmeneti megőrzés – felnőttkorig
Gábor egyik nővére hat, a másik másfél évvel idősebb nála, mindhárman más apától születtek. Gábor édesapja hamar visszament eredeti családjához, édesanyját pedig mindegyik kapcsolat megszakadása megviselte. Alkoholizmussal, depresszióval és játékszenvedéllyel küzdött. Kereste a lehetőségeket az életben, sajnos nem túl sikeresen.
„Mindhármunk apjának köze volt a lovakhoz – így a galopp területén lévő szolgálati lakások egyikében laktunk. Anyámnak nem volt végzettsége, dolgozott ugyan a helyi kis étteremben, de igazán nem tudott boldogulni. Valójában a nővérem volt az, aki ellátott bennünket; már nyolcévesen felnőttként kellett gondoskodnia rólunk. Nem sokkal később kimaradt az iskolából is. Előfordult, hogy az ebédünk két háztartási keksz volt, ami közé vízzel bekevert kakaóport kent. Akkor ajánlották az édesanyám ismerősei, hogy amíg rendbe teszi magát, adjon be minket »megőrzésre«.”
„Gyorsan megtanultuk, hogy a szülők sokat ígérgetnek, és általában nem tudják betartani” (Fotó: magánarchívum)
Elsőként egy olyan helyre került a három testvér, ahol csak három hónapig maradhattak.
„Volt egy nevelőnk, aki katonás módszereket alkalmazott velünk szemben, a gyerekek pedig próbálkoznak, feszegetik a határokat. Így persze volt pár olyan alkalom, hogy felidegesítettük, kijátszottuk. Az egyik ilyen helyzetben már annyira nem tudta kezelni a dühét, hogy fogta magát, és felakasztott a fogasra, majd ott hagyott lógni, amíg le nem szakadt alattam. Többek között ez az eset is vezetett a tárgyalásához, amelynek következményeképp soha többet nem dolgozhat a gyermekvédelem területén.”
Gábor azt mondja, édesanyjának is borzasztó nehéz lehetett megválni a gyermekeitől. A legtöbb harag legidősebb nővérében maradt, akinek onnantól kezdve igazán az „anyjuk helyett anyjuk” szerep jutott. Ahogy Gábor visszaemlékszik, talán a látogatások viselték meg őket leginkább, hiszen akkor minden alkalommal felmerül a remény az emberben, hogy esetleg hazamehet.
Az, hogy hova haza, az már teljesen mindegy. De sajnos gyorsan megtanultuk, hogy a szülők sokat ígérgetnek, és általában nem tudják betartani. Anyámnak a mai napig nagyon erős bűntudata van, mindig elsírja magát, ha a téma szóba kerül. De úgy gondolom, nem elsősorban azért sír, amit ő tett, hanem mindazért, ami a családdal és vele történt.
Az óvónők, pedagógusok tudták, hogy Gábor „intézetis” gyerek, így – azt mondja – teljesen más szemmel néztek rá. „Sokkal többet megengedtek nekem, odafigyeltek rám, elnézték a hibáimat. Én ezt akkor pozitívan éltem meg, de visszagondolva nem biztos, hogy helyes volt a többi gyerekkel szemben. A nevelők mindig várták, hogy mikor robban be a kamaszkorom, de nem történt velem semmi különös. Harag volt bennem egy ideig, de ez már elmúlt.”
Kelemen Gábor (Fotó: magánarchívum)
Haza inkább nem
Tizenhat éves lett, mire anyjának sikerült stabilizálni a helyzetét: talált egy férfit, akivel azóta is jól megvannak. Ennek ellenére amikor a felülvizsgálat következett, és megkérdezték a gyerekeket, hogy mit szeretnénk, azt mondták, nem akarnak visszakerülni hozzá. „Tudtuk, hogy a legfontosabb az, hogy tanuljunk, és ha visszamegyünk, valószínűleg nem sokkal később már dolgoznunk kell majd a tanulás helyett. Édesanyám egy ideig szerette volna, ha hazaköltözünk, de később ő is rájött, hogy így lesz jobb nekünk.”
Gábor és nővérei először gyermekotthonba, majd pár évvel később úgynevezett családi csoportba kerültek; kilenc gyerekkel éltek együtt, főleg testvérpárokkal. Míg a nagy intézetekben közös helyiségek voltak, a családi csoport külön épületben, önállóan működött saját konyhával, szobákkal és nevelőkkel.
„Az első nevelőink még a régi módszerekkel neveltek minket – sokszor előkerült a fakanál –, de ezt is túléltük, és szerettük őket. Utána már fiatalabb nevelők érkeztek: kezdők, lelkesek – sok kapcsolatunk megmaradt onnan barátság formájában, főleg az akkori gyerekekkel. Együttérzéssel fordultunk egymás felé, mert tudtuk egymásról, hogy mindenki hasonló okok miatt van ott. Csak azért volt bennünk néha féltékenység, mert valaki anyukája gyakrabban jött, mint a miénk.”
„Tudtuk, hogy a legfontosabb az, hogy tanuljunk” (Fotó: magánarchívum)
A mi anyukánk sokszor megígérte, hogy jön, és nem jött. De olyan is előfordult, hogy csak a nővéreimet vitte ki, és engem nem, mert nem volt fogadóképes a környezet ennyi gyerekre. Ezért kaptunk olyan engedményt, hogy karácsonykor bent alhatott nálunk.
Ahogy Gábor meséli, nagyon ködös számukra az, amin édesanyjuk az évek alatt keresztülment. Azóta legyőzte játékszenvedélyét, időszakos alkoholizmusát és depresszióját, becsülettel dolgozik, de elég erősen gyűjtögető életmódot folytat. Gábor szerint neki ezek a tárgyak jelentik a gazdagságot.
„Még egy kavicsot is képes eltenni. Anyámra nem felnőttként gondolunk, ő nem anyatípus. Néha úgy érzem, hogy egy tizenéves lány, aki próbálkozik nyitogatni a szárnyait, de folyton ugyanazokat a hibákat követi el. Mi is mind túlnőttük már őt.
Időközben a rendszer felajánlotta a lehetőséget, hogy felvehetem a kapcsolatot apámmal. Akkoriban anyám rábeszélésére nem akartam, de később gondolkodtam rajta, és odáig jutottam, hogy megkeresem; nem sokkal később meg is találtam. Gyulán van egy otthonban, agyvérzés miatt felügyeletre szorul. Szeretném helyre tenni magamban ezt a fajta ürességet – ami ugyan nem valós üresség, hiszen az intézeti évek során volt, aki betöltse az apa szerepét, de azt az érzést azért szeretném megélni, hogy igen, ő az én apám.”
Fotó: magánarchívum
Kigondozás után
Gábor idősebb nővére, Móni férjhez ment, azóta is boldog házasságban neveli két kisfiát. Fiatalabb nővére, Anita pár éve Hollandiában él és dolgozik. Gábor egész eddigi életét tanulással és munkával (meg némi sporttal) töltötte – hiszen a rendszer szabálya az, hogy addig maradhatsz utógondozásban, ameddig mindkettőt csinálod. Ő azt mondja, annak köszönheti a kitörést, hogy szerencséje volt: időben bekerült a rendszerbe.
A mostani szabályok szerint tizenkét év alatti gyermek nem kerülhet gyermekotthonba, csak nevelőszülőkhöz.
„Ha olyan családhoz kerül a gyerek, ahol jó dolga van, akkor nagyon szerencsés, és szép jövő állhat előtte. Ha nem sikerül neki, vagy tizenkét évesnél idősebben a saját családjától kerül gyermekotthonba, akkor már hozza magával a szocializációs sémákat, szokásokat, megküzdési stratégiákat. Ilyenkor már nagyon nehéz újat tanulni, elengedni, rájönni, hogy mi a fontos valójában. De a legnehezebb egy így felnövő gyereknek az, hogy lássa, mit érhet el, hiszen semminek nem lesz azonnal eredménye.
Régebben az idősebb generációkban tapasztaltam előítéletet, de egy ideje azt vettem észre, hogy a világ kezd nyitni felénk, hogy meg akarnak ismerni minket: kik vagyunk, honnan jöttünk. Azt viszont nem szeretem, ha sajnálnak, mert nem hiszem, hogy másoknak teljesen boldog és felhőtlen az élettörténetük. Sokaknál még jobban is éltem, mert a rendszer fenntartott, sok mindenben lehetőséget adott. A sajnálat erős bélyeget nyom rám.
Gábor szeretné viszonozni azt a segítséget, amit ő is kapott, ezért rendszeresen vállal önkéntes munkát.
Fotó: magánarchívum
„Egyszer egy ismerősöm azt mondta: »Az idő olyan, mint egy folyó. Végtelen hosszú, és egy megadott irányba árad. Hiába dobsz bele egy kavicsot, ami hullámokat gerjeszt, a kavics lesüllyed az aljára, és a víz csobog tovább a megszokott irányába, nem változtatja meg az útját.« Nem értek egyet vele. Azt gondolom, a jövő mindig formálható és formálandó.
Én főként táborvezetőként segítek külföldi fiataloknak közelebb kerülni a hazai gyerekekhez. Elképesztő, mi mindenre képesek a gyerekek már öt-hat éves korukban! A legutóbbi alkalommal például angol nyelvi tábort vezettem hét-tíz éveseknek. Volt kézműves foglalkozás, mozi, strand, séta, játszótér, csoportos foglalkozások, sportprogramok… mindenki nagyon élvezte.”
Gábor és társai a szórakozáson túl hatalmas kincset is adnak a gyerekek kezébe: megtanítják őket arra, hogyan éljenek a jövőben teljes életet – még ha az elején nincs is semmi egyebük, csak a világba vetett bizalmuk.
„Leginkább abban tudtunk segíteni nekik, hogyan kössenek barátságot korukbeli fiatalokkal. A legfontosabb talán az, hogy bizalmat adunk nekik, és úgy tekintünk rájuk, mint saját magunk gyermekkori énjére.”
Gábor ma az SOS Gyermekfalvak fiatalokat támogató programjának szakértője. A Leaving Care projekt célja az, hogy a gyermekvédelemből kikerülő fiatalokat támogassa, és a velük foglalkozó szakembereket képezze. Gábor érintettként tanácsaival segíti a programot, és a képzéseken is dolgozik a trénerek mellett.
