Hormonterror! Kislányokból lesznek kisfiúk?

Ha egy jó kis vitát akarunk, kezdeményezzünk beszélgetést azokról a gyerekekről, akiket fiúként anyakönyveztek, de kislánynak érzik magukat, vagy épp női nemi szervvel jöttek a világra, de meggyőződésük, hogy valójában fiúk. Vonjuk be aztán azokat az ádáz hormonokat a képbe, és máris áll a bál, hogy szegény kicsik hormonterror áldozatai… miközben a valóság ennél jóval árnyaltabb. 

A tavalyi New York-i divathéten hallhattuk először az akkor alig tízéves Desmond Napoles nevét, aki transznemű kisfiúként, igazi drag queenként tűnt fel a színpadon, és a divatvilágban azóta is jelen van. Komoly hír volt az is, hogy Angelina Jolie és Brad Pitt kislánya, Shiloh fiúként akar élni, amiben családja támogatja – csakúgy, ahogyan Charlize Theron is hétéves transznemű kislánya, Jackson mellé állt idén tavasszal, komoly felhördülést okozva ezzel. Cher gyermeke már ötvenéves elmúlt, Cher mégis sokáig nem mert arról beszélni, hogy lánya igazából fiú, Chaz Bono tíz évvel ezelőtt coming outolt transz férfiként.  

Derrick Barry és Desmond Napoles, Big Apply Circus, New York (Fotó: Profimedia)

Jazz Jennings a világ legfiatalabb transznemű gyerekeként hétévesen döntötte el, hogy – bár fiúként anyakönyvezték – kislányként folytatja a mindennapokat. Ma már tizennyolc éves múlt, és a transznemű gyerekek körüli vita élharcosa. De miről is van szó, mi ez az egész? Megdöbbenünk, felháborodunk, értetlenkedünk, holott a szerencsés az volna, ha először megismernénk az alapokat, főként azért, hogy segíthessünk az érintetteknek.

„A transzipar már a gyerekeket is megpróbálja behálózni, így fertőz.”

Szó nincs erről, a transzneműség nem fertőző, attól még, hogy beszélünk róla, nem lesz több érintett sem a gyerekek, sem pedig a felnőttek körében. Akikről szó van, azok az úgynevezett nemi diszfóriával élő emberek, akiknek biológiai neme eltér a saját belső világuk által azonosított nemtől, vagyis – ahogyan azt a köznyelv mondja – „férfitestben” nők, „női testben” férfiak. Mivel a nemi diszfória hosszú ideig ismeretlen fogalom, majd tabu volt a pszichológiában, sokan csak felnőttként döbbennek rá, miért is nem találták a helyüket eddig. Előfordulhat azonban az is, hogy valaki egész kicsi gyerekként rájön, hogy „rossz testbe született”. Mivel ez az állapot nagyon mély, akár öngyilkossághoz vezető depresszióval és egyéb mentális zavarokkal társulhat, igenis fontos beszélni arról, hogy mi legyen az érintett páciensek sorsa, hogyan segíthetünk rajtuk a leginkább hatékony módon. 

„Én is autókkal játszottam, és Batmannek öltöztem, mégse műtöttek át fiúvá.”

Nyugalom: sem az autókkal, katonaruhában játszó kislányokat, sem pedig a Barbie-val bábozó, hercegnőruhát szívesen felpróbáló kisfiúkat nem nevezzük transzneműnek, sőt: még csak transzvesztitának sem. Ahogyan a rosszkedv sem egyenlő a depresszióval, úgy a nemi diszfória diagnosztikai kritériumrendszere is jóval komplexebb ennél, és kizárólag kompetens szakember állapíthatja azt meg. Ha egyszerű játékról, múló szeszélyről (vagy a személyiség sajátosságáról) van szó csupán, a „fiús”, „lányos” korszak probléma nélkül elmúlik (vagy a hétköznapokba épül), ha azonban más tünetek is jelentkeznek, azok hosszabb ideig fennállnak, és szenvedést okoznak a páciensnek, a jelenségről muszáj beszélni az érintett mentális egészsége érdekében. 

„És a megoldás az, hogy telenyomják szerencsétlen gyereket mindenféle hormonnal?!”

Természetesen nem, legalábbis nem így. Az alapok tisztázásában Szabó A. Zsófia gyógyszerész, a WPATH (World Professional Association for Transgender Health) tagja segít: „A kisgyerekekkel kapcsolatos tanácsadás és terápia legfontosabb része, hogy lehetőséget, védett környezetet biztosítson annak, hogy a gyerek felfedezhesse önmagát, belső identitását. Tanácsot adni neki, hogy – amennyire lehet – ítélkezésmentes közegben teljesedhessen ki, és a család is képes legyen feldolgozni az új helyzetet – mondja a szakember. – A legelső hormonális beavatkozás, a pubertás blokkolása is csak akkor kezdődik, amikor ennek a többéves fejlődési, kiteljesedési fázisnak a végén egyértelműen tartja magát a gyerek ahhoz, hogy belső neme nem egyezik a testi nemével.”

„Ilyen fiatalon ilyen komoly, visszafordíthatatlan beavatkozásokon átesni akkor is durva!”

Azt szokták mondani, hogy transzneműként a pubertás olyan, mintha felülnél arra a vonatra, ami épp az ellenkező irányba száguld, mint ahová te tartasz. Vagyis sokkoló, traumatikus élmény: azt érzed, hogy a tested cserben hagyott, és tehetetlen vagy. Hogy ilyenkor mi a felelős szülői és orvosi döntés, hogy a gyerek kiegyensúlyozott legyen, és az is maradjon? 

Szabó A. Zsófia rámutat, hogy – az említett hosszabb terápiás folyamat végén – a beavatkozásoknak alapvetően három szintje létezik, és szó sincs arról, hogy a kezdeti lépések visszafordíthatatlanok lennének:  

1.      A pubertást blokkoló hormonkezelés – segít, hogy a kamaszkor testi tünetei késsenek, így adva haladékot az érintettnek. Ez a pubertás kezdete előtt, 11-12 évesen adható, teljesen visszafordítható kezelés. Ha a fiatal páciens később „meggondolja magát”, a kezelés abbahagyásával a pubertás testi jelei megjelennek, mintha mi sem történt volna.

2.      Nemi hormonok adagolása – a kezelés, amelynek során a páciens megkapja azokat a nemi hormonokat, amelyeket szervezete nem termel, de önazonossága szempontjából fontosak. Ez nagyjából 14 éves kor táján válik aktuálissá, és egy részlegesen visszafordítható folyamatról van szó.

3.      Visszafordíthatatlan beavatkozások – ezek azok a folyamatok, amelyek az elsődleges és másodlagos nemi jellegeket, köztük a nemi szervet érintik, és természetesen csupán 18 éves kor fölött, más egyéb kritériumok teljesülése esetén kerülhet rájuk sor (a legfontosabb ezek közül, hogy az érintett legalább 12 hónapja folyamatosan a nemi identitásának megfelelő nemi szerepben él). 

A szakember hangsúlyozza, hogy nem minden érintett gyerek kap kezelést. Ahhoz, hogy erre sor kerüljön, fontos, hogy a nemi diszfória már régóta fennálljon, hogy ennek tünetei a pubertás jeleire erősödjenek, és hogy az egyéb orvosi és pszichés körülményeket mind felderítsék (és azok ne legyenek akadályai a kezelésnek). Ezenkívül természetesen szükséges a serdülő vagy gondviselő családtagjának úgynevezett tájékozott beleegyezése.

Szabó A. Zsófia felhívja a figyelmet arra is, hogy a figyelmen kívül hagyott nemi diszfória olyan súlyos következményekkel járhat – szorongás, pánikrohamok, depresszió, elszigeteltség, bántalmazás, öngyilkossági kísérletek –, hogy mindenképpen az az egyetlen felelős döntés, ha a lehetséges kezelési módokat nézzük ahelyett, hogy szőnyeg alá söpörnénk a problémát, abban bízva, hogy „ez is csak egy korszak, ami majd elmúlik”.