Álltam a járdán, mellettem a kislányom. „Egy pillanat” – mondtam neki, miközben az egyik kezemmel félrehúztam az útból, hogy a két hölgy elférjen mellettünk. „Ugyan, mi lehet olyan nagyon fontos, hogy nem várhat – sziszegi a hatvanasabbik –, ott áll mellette a gyerek, rá se hederít, csak azt a rohadt telefont nyomkodja!”
„Asszonyom, parkolok!” – fordultam utánuk, és őszintén reméltem, hogy pontosan azzal a hangsúllyal ejtettem ki ezeket a szavakat, mintha okvetetlenkedő vén szipirtyót mondtam volna. Kézen fogtam a gyereket, és elindultunk a dolgunkra.
Este, míg a kislányom fürdik, pörgetem a közösségi oldalt, végignézem, micsoda fantasztikus vakációja van mindenkinek, merre jár a Facebook népe, és ma mitől csodálatos a nyaruk, a műanyagmentes pótcselekvések sora után aztán belebotlok néhány posztba, hogyan legyen gyermekünk vakációja kütyümentes és csodálatos. Vekerdy-idézetekkel, agyonszűrt fényképekkel megtámogatva, ahogy kell, sorjáznak elém az önfeledten, szalmabálán, virágos mezőn játszadozó, nyulakat nyomorgató, boldog gyerekek, akiknek csuda gyerekkoruk van.
Ami igazán meglep, az, hogy az én korosztályom hasonló elánnal osztja meg ezeket az idilli hazugságokat, mint a nyugdíjas szekció. Hm, gondolom magamban, miközben belekortyolok a rozéfröccsbe, úgy tűnik, már megint én vagyok az egyetlen, aki a nyolcvanas évek elején-közepén, elvált szülők kulcsos panelgyerekeként bandáztam a többi kulcsos gyerekkel, majd később hangalámondásos filmeket – és pornót – néztünk a lesötétített szobában, és csak nekem voltak olyan barátaim, akiknek már volt Commodore számítógépük, amiken mindenféle kezdetleges játékot lehetett játszani.
Mindenki más a Káli-medencében vagy eldugott, a téeszcsétől megmenekített családi farmokon töltötte a napjait, gázolva az aranyszínű fűben, legjobb pajtásai díjnyertes pónilovak és fajtatiszta magyar kutyák voltak, járták az erdőt, gázoltak a pocsolyában, este tücsökciripelésre feküdtek, reggel kakaskukorékolásra ébredtek, és csak az én anyám dolgozott négy műszakban a helyi textilgyárban, mindenki másnak az anyja-apja szabadfoglalkozású szellemi tevékenységet végzett, és egész nyáron otthon nevettek és nevettek együtt, többet, mint Papa malac, Mama malac, Peppa és Zsoli. (Csak hát akkor kik voltak a céges üdülőkben Siófokon?)
Biztosan én vagyok az egyetlen, aki emlékszik az elemes játékokra, a pléjsztésönre, a tetriszre meg a franc tudja, még mire, és arra is, hogy korosztályom gyerekei, akik mostanában érettségiznek, egész délutánokat töltöttek a diznimesék előtt.
Aztán, nagyjából tizenöt éve betört a kütyü, elidegenítette a családokat, elhülyítette a gyerekeket és elsöpörte a csudagyerekkor-Kánaánt, meg a tévéhez csatlakoztatható Hannah Montáná-s táncszőnyeget. Azóta minden gyerek netfüggő, hol vannak már a régi szép idők, mi még szűzen mentünk férjhez is.
Ahogy a világon semmi nem rossz vagy jó, a gondolkodás teszi azzá, citálhatnám ide pontatlanul Shakespeare híres mondatát, a kütyüvel sincs semmi gond, persze most is könnyebb ítélkezni és fröcsögni, hogy a mai anyák lusták és nemtörődöm perszónák, akik belenyomják a gyerek kezébe a tabletet, hogy nekik több idejük legyen fészbukozni.
Mondják ezt azok a nagymama és nagypapa korba lépett emberek, akik valamelyik állami üzemben építették a szocializmust, hétvégén a telekre siettek, vagy fusiztak, a gyereket meg nyolcéves korban már rábízták a tizenkét éves tesóra, vagy lepasszolták a nagymamának, és visszamentek dolgozni, ahelyett hogy ötéves koráig szoptatták volna.
Harsogják ezt azok a szülők, akik abban a szellemben nevelték a gyerekeiket, hogy a tanárnak mindig igaza van, és megpofozták, ha kapott egy osztályfőnökit, nem érdekelte őket, mi történt valójában, mert annak biztosan megvolt az oka.
Hogy a harmincasok hol kaptak agymosást, fogalmam sincs, lehet, hogy a Spice Girls-rajongói időszakot próbálják így kompenzálni, mondjuk, ezt valahol megértem. Persze ez nem jelenti azt, hogy az agglomerációban, az Egymásszájába De Vígan Lakóparkban a hétvégi program a közösségi kecskeelletés lenne, de ki tudja, én falun lakom.
Körülbelül nyolc éve van okostelefonom. Elég későn szálltam fel a kütyüvonatra. A gyerekemnek viszont három éve saját tabletje van. Decemberben lesz hétéves.
Nem lett tőle hülye, figyelemzavaros, nem szigetelődött el, nem mutatja a függőség jeleit.
Egyrészt, mert megtanítottam rá, hogyan használja.
Melós, nagyon.
Olvasd el a Facebook-poszt folytatását ide kattintva.
