„Mindketten egyedül voltunk, amikor egy webes párkereső oldalon egymásra bukkantunk négy évvel ezelőtt. Bevallom, semmi egyébre nem vágytam, csak egy kedves ember társaságára. Nem tudnám megmondani pontosan, mi ragadott meg benne, de Évát már a profilja alapján nagyon érdekesnek találtam. Más volt, különleges és rendkívüli” – emlékszik vissza Nicholas Morse (73), akinek arcát láthatóan megszelídíti a szerelem.
„Bár láttam, hogy Nick számtalanszor megnézte az adatlapomat, soha nem írt, hogy találkozzunk. Emlékszem, már nagyon fáradt és csüggedt volt a lelkem, amikor végül felvette velem a kapcsolatot” – meséli a divattervező Laczó Éva (67).
Éva és Nicholas (Fotó: magánarchívum)
„Nagy hatással volt rám. Mindent tudni akartam róla. Szerettem, ahogy kommunikál, éreztem, hogy kíváncsi természet – és hogy hozzám hasonlóan magányos is – meséli a férfi, aki az első találkozót nem túl romantikusan egy parkolóba szervezte. – Amikor megpillantottam a vörös hajú nőt, elállt a lélegzetem. Hozzá fogható elbűvölő jelenséget még életemben nem láttam. A mozgása, a stílusa, az öltözete… mint egy tüneményé. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő már nem volt annyira odáig tőlem, ahogy közeledett felém, hirtelen megállt, és azt kérdezte: »Te meg ki vagy?« Megijedtem, hogy sarkon fordul és faképnél hagy.” Nicholas soha nem élt házasságban, egyetlen lánya született, akinek édesanyjával 2006-ban költöztek külön. Londonban tanárasszisztensként dolgozott, majd sárkánykészítő lett, később felépítette saját vállalkozását. Mindemellett gyönyörűen zongorázik, rajzol, és ír.
„Amikor megkérdezte tőlem, hogy találkoznék-e vele egy parkolóban, azt hittem, rosszul hallok. »Egy parkolóban? Soha!« Aztán mégis beadtam a derekam, de meglehetősen távolságtartóan viselkedtem – úgy, ahogy egy randin egyáltalán nem szokás – kacag Éva. – Amikor megláttam, nem tudtam nem megkérdezni: »Ebben a meleg időben miért viselsz kalapot?« Aztán levette, én meg megdöbbentem: »Mégis mikor mostál te utoljára hajat?« Ennél jobb kezdést elképzelni sem lehetne! Csalódott voltam, és végképp kiábrándult.”
A debreceni születésű Éva orosz-pedagógia szakon végzett, ám a 80-as évek közepén feladta a tanítást, hogy teljes munkaidőben ruhakészítéssel foglalkozzon. 1975-ben, lánya érkezésekor férjhez ment, de házassága alig pár évig tartott. Az ezredforduló környékén kis ruhacége nem tudott talpon maradni, más munkát keresett magának. 2010. január 16-én egy bőrönd és háromszáz angol szó birtokában Anglia felé vette az irányt, hogy betegápolóként dolgozzon. Legnagyobb örömére másfél év után vissza tudott kanyarodni a divattervezéshez. Ekkor regisztrált azon a bizonyos weboldalon.
„Ugyan nagyon fagyosan viselkedett velem, mégis belement, hogy megigyunk egy teát. Ahogy mellettem ballagott, nemcsak azt éreztem, hogy gyönyörű, de azt is, hogy szomorú, ráadásul én is csalódást okoztam neki. Felszínes beszélgetésbe kezdtünk, és bár nem volt egyszerű fenntartani a kommunikációt, örültem, hogy legalább nem szalad el.
Később sétáltunk egyet a faluban, és én azt éreztem, ezzel a nővel nemcsak beszélgetni, de sétálni, együtt lenni is jó.
Visszamentünk a kocsihoz, és eszembe jutott, hogy a falutól nem messze van Worthing, egy kedves, tengerparti település, ahol a szüleim is randevúztak anno. Megkérdeztem tőle, van-e kedve elkirándulni oda. Évából pedig váratlanul kibukott egy lelkes »Igen!«. Felcsillant bennem a remény.”
„Mesés utunk volt, abba sem tudtuk hagyni a beszélgetést – folytatja Nicholas -, emlékszem, napsütéses nyári nap volt, finoman fújt a szél, a levegő tiszta volt és friss. Bár sokat csipkelődtünk, mégis körülölelt minket a béke, a nyugalom, minden könnyűnek és egyszerűnek hatott. Késő estig együtt voltunk. Különleges nap volt.”
Dolgozott bennem valamiféle megérzés, tudtam, ezt a nőt szeretni kell… (Fotó: magánarchívum)
„Emlékszel a korallszínű szandálra?” – vág közbe Éva, majd felpattan, hogy előtúrja azt a lábbelit, amire ezen a napon bukkantak.
„Arra, ami nem narancssárga? – nevet Nicholas, aki ekkor tanulta meg Évától, hogy létezik olyan szín a világon, hogy korall. – Első találkozásunk minden apró részletére emlékszünk, pedig akkor, ott mindketten azt hittük, kaptunk egy kellemes napot, és eszünkbe sem jutott, hogy közös lesz a jövőnk.”
„Soha nem felejtem el, volt egy pillanat, amikor Nick véletlenül megérintett, a testemet pedig újra és újra átjárta a libabőr. Teljesen odavoltam.
Ehhez fogható mély kapcsolódást még soha nem éreztem egyetlen férfival sem. Számomra ez volt a fordulópont.
„Ez a találkozás nem volt szerelem első látásra, de olyan mély érzelmek jöttek elő, amiket szavakkal leírni nem lehet. Nemcsak vonzalmat éreztem, de dolgozott bennem valamiféle megérzés, tudtam, ezt a nőt szeretni kell. Minden csak úgy megtörtént velünk. Semmit nem terveztünk el – emlékszik Nicholas, és bevallja, korábban vele sem történt hasonló. – Mindig olyan kapcsolataim voltak, amikben keményen kellett »dolgozni«, mégsem tartottak sehova. Éva mellett azt éreztem, és érzem mind a mai napig, hogy önmagam lehetek. Nincs bennem szorongás, félelem. A kapcsolatunk nem bonyolult, de nem is sekélyes, egyszerűen élünk; nem analizáljunk és beszéljük túl, inkább megéljük a közös életünket. Ha konfliktus alakul ki közöttünk, azon nagyon gyorsan túljutunk – mert túl akarunk jutni rajta.”
„Bár különbözőek, ráadásul mindketten nagyon erős személyiségek vagyunk, magától értetődően összeillünk – veszi át a szót Éva, akinek Anglia az El Camino, a zarándokúton pedig Nické az egyik legkülönlegesebb szerep. – Hosszú utat járunk be nap mint nap, vitatkozunk, nevetünk, sírunk, de mindvégig fogjuk egymás kezét. Szerencsések vagyunk, mert hamar kiismertük egymást, tudjuk, mit kell tennünk azért, hogy megértsük, hogyan érezhet a másik. Korábbi tapasztalataink miatt mindketten pontosan tudjuk, mit nem szeretnénk soha többé átélni. Nem játszmázunk, csak örülünk, és elképesztően sokat ugratjuk egymást.”
Szavazz a kedvenc párosodra!
A te kedvenced Éva és Nicholas? Kattints IDE, és szavazz, hogy ők legyenek az Ország Kedvenc Örökifjú Szerelmespárja! Nyereményük: 50 ezer forintos vásárlási utalvány.
Olvasd el a többiek történetét is!
„Pontosítsunk: te ugratsz engem!” – helyesbít Nicholas, aki nem fél bevallani, hogy egy rendetlen alak, Éva pedig mindig őszintén kimondja azt, amire gondol. Így tett akkor is, amikor Nick otthonát meglátta: „Látszik, hogy nincs barátnőd, a lakásod olyan, mint egy szerszámos kamra.”
„Évának köszönhetem, hogy végre rend lett a lakásomban és az életemben. Mélyen voltam, megmentett engem: ő segített abban, hogy ember, hogy férfi lehessek újra – vallja be Nicholas, aki valamiért a rendrakás, a takarítás és a dobozok között érezte tökéletesnek az időzítést, hogy megkérje Éva kezét. – Éva csak annyit kérdezett, »Mikor?«, és mivel erre nem tudtam mit felelni, kitört belőlünk a nevetés. Ennél romantikusabb helyszínt nem is választhattam volna.”
„Nem sokkal ezután elutaztunk Londonba, csodás időt töltöttünk a fővárosban, amikor Éva váratlanul megfordult, és arra kért, hogy tegyem fel neki azt a kérdést újra. Újra megkértem, hogy legyen a feleségem. Életem egyik leggyönyörűbb pillanata volt.”
Nem telt el sok idő, Éva és Nick összeköltöztek, az élet apró jelzései pedig arra ösztönözték őket, hogy hivatalosan is kimondják az igent. „Egy adománybolt kirakatában Nick megpillantott egy gyönyörű menyasszonyi ruhát. Visszamentünk, felpróbáltam, tökéletes volt, mintha csak rám várt volna. Tudtuk, eljött az esküvő ideje.
Lányaink és barátaink körében abban a kis faluban fogadtunk örök hűséget egymásnak, ahova első találkozásunk alkalmával elautóztunk.
Évának köszönhetem, hogy végre rend lett a lakásomban és az életemben (Fotó: magánarchívum)
Ami a nászutat illeti, Éva és Nicholas mindennap nászúton vannak, mert bár folyamatosan ingáznak, minden együtt töltött napért hálásak. Ha tehetik, sokat sétálnak, filmet néznek, Radnóti- és Blake-verseket olvasgatnak angolul és magyarul, zenét hallgatnak, és készülnek életük egy újabb fejezetére, ami Magyarországon veszi hamarosan kezdetét. „Pár éve édesanyám egészségi állapota nagyon megromlott, emiatt döntöttem úgy, hogy hazaköltözöm – meséli Éva, akinek lánya is Magyarországon él. – Eddig egyikünk sem tudta feladni az otthonát, végül Nick határozott, hogy meghozza értünk ezt a nehéz döntést.”
„Szeretem Angliát, de Éva a párom, a társam, és házastársként Magyarországon lesz igazán jó nekünk. Éva édesanyjával, a lányával, az ő barátjával egy második családot kaptam. Szeretem őket, és ők is elfogadnak engem. Mindent tudni akarok Magyarországról, az emberekről, tudni akarom, mit esznek, mit isznak, és mi volt a történelmük.”
„Ugye érted, miért nagyon könnyű Nicket szeretni? – kérdezi Éva, miközben két karjával a férfiba kapaszkodik és megszorítja. – Ő tanította meg nekem, mit jelent szeretni – és azt is, hogy hogyan kell jól csinálni.”
