„Emlékszem, amikor először indultunk el közösen az egyetemre. Előtte pár nappal költöztem Budapestre Hajdúszoboszlóról. Amint beköltöztem a szállásra, a következő dolog az volt, hogy közösen megnéztük az egyetem épületéhez vezető útvonalat” – idézi fel a kezdeteket Pozsgay Dóra, Ében gazdája a Baráthegyi Vakvezető Segítőkutya Alapítványnak, majd hozzátette, bár az első néhány alkalommal félt attól, hogy esetleg eltévednek, Ében olyan magabiztossággal vezette őt, mintha mindig is a fővárosban éltek volna.
„Ében a vizsgaidőszakokban is végig vigyázott rám, főleg ha fejhallgatóval tanultam” – mesélte a gazdi, aki nem győzött álmélkodni, hogy vakvezető kutyája csak akkor volt hajlandó lefeküdni, ha ő is befejezte a tanulást. „Szinte az egyetem kabalája lett, hiszen ha valami miatt nem jött, akkor sokan aggódtak miatta. Cukiságával mindenkinél bevágódott; nem maradhatott ki egy órai prezentációból sem.”
Kép forrása: Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola
Dóra az alapítványnak őszintén beszélt arról is, hogy nem lehet elég hálás Ébenért, aki nélkül egész biztosan nehézkesebben csinálta volna végig az elmúlt éveket. „Persze, az elején voltak nehézségek, de idővel annyira egymáshoz idomultunk, hogy a részemmé vált. Ezért is voltam egy kicsit szomorú, hogy az utolsó, nagy megmérettetésen nem feküdt a lábaim mellett, de tudtam, lélekben ott van, és mindig ott is lesz velem” – mondja Dóri, aki nagyon meghatódott, mikor a gyógypedagógus diplomája mellé egy másik oklevelet is kapott – Ében nevére kiállítva.
„Pedig csak óvatosan szóltam a dékánunknak egyszer, hogy Ében is kaphatna valamilyen emléklapot. Erre a kutyám is ugyanolyan kemény fedelű diplomát kapott, mint én.” Ében 2018 őszén nyugdíjba ment, és most a jól megérdemelt pihenését tölti gazdája oldalán.
