Kicsit kényelmetlen nekem ez a helyzet, tudod, általában én ülök azon az oldalon, ahol most te. Riporter vagyok, megszoktam, hogy én kérdezek. 1984-ben kezdtem rádiózni, olyan műsorokban dolgoztam, mint az Ötödik sebesség, a Magyarországról jövök vagy a 168 óra. 2006-ban a négy éve elhunyt Vízy Dorottyával közösen megcsináltam a Közelről című műsort, utána pedig A Metró Klubtól a Szigetig című, több mint háromszáz részes poptörténeti sorozatot: na, ezekre tényleg büszke vagyok. Igaz, most már jó egy éve nem szerkesztek műsorokat.
A Befalazott csőgörényt először magánkiadásban jelentettem meg. Háromszáz példányban nyomták ki; mit mondjak, anyagilag nem volt egy rentábilis vállalkozás, tulajdonképpen azért raktam össze, mert sokan nógattak, szeretnék nyomtatásban is olvasni ezek az eredetileg a Facebookon megjelent írásokat. Meg, tudod, bennem volt az is, hogy ha egyszer feldobom a csizmát, maradjon valami utánam a gyerekeimnek. A legkisebb tíz, a középső tizenkettő, a legnagyobb már huszonhat, szeretném, ha lenne valami, amit kézbe vehetnek, ha rám gondolnak. Megkértem Bedő J. Istvánt, a kiváló szerkesztőt, hogy segítsen kiválogatni a legjobb százötven-százhatvan írást, aztán felhívtam Wahorn Andrást, hogy csinálna-e hozzá borítót. Időt kért, és nem ígért semmit, de miután elküldtem neki a szöveget, végül azt mondta, „Oké, megcsinálom.” Szerintem jó lett – épp olyan groteszk, mint maguk az írások.
Fotó: Neményi Márton
Mondom, anyagilag nem volt jó befektetés, de azért valahogy elfogyott az első háromszáz példány. Az utolsókat egy Fedél Nélkül-árusnak akartam odaadni, annak, akinél annak idején Röhrig Géza verseskötetét is megvettem (az Oscar-díjas Saul fia főszereplőjének Angyalvakond című kötetét is a Fedél Nélkül terjesztői árusították – a szerk.), de azt mondta, ez így nem megy, ilyesmit csak hivatalosan lehet intézni, úgyhogy írtam a Menhely Alapítvány vezetőinek, és elküldtem nekik a könyvet PDF-ben. Három nap múlva jelentkeztek is: tetszik nekik a kötet, szívesen terjesztenék. Akkor bementem, és megbeszéltük, hogy azt csinálnak vele, amit akarnak, én nem kérek érte pénzt. Mindegy, ha ötszáz, ezer vagy ötezer példányt adnak el, a bevétel az övék. Az egyik barátom, nevezetesen Müller Péter Sziámi biztatására azt is felajánlottam, hogy fizetem a nyomdaköltséget, de azt mondták, köszönik szépen, ezt megoldják ők.
Hogy miért kezdtem írni? Azért, mert úgy éreztem, már képtelen vagyok elviselni azt a valóságot, amiben élünk, gondoltam, legalább papíron megpróbálok teremteni helyette egy újat. Mindig szerettem írni, főleg riportokat, de a publicisztikák és a politikai interjúk iszonyatosan untatnak, ezért inkább a „kvázi szépirodalom” felé fordultam. Valamikor régen még rettenetesen vágytam rá, hogy Váncsához, Kovács Zolihoz, Megyesihez hasonlóan én is erős, koppanós jegyzeteket írjak, de most már nem látnám értelmét. Mindegy, hogy milyen jól, milyen pontosan, milyen fantasztikus elmeéllel mutatsz rá a mindennapi problémákra, úgysem változik semmi. Ez engem nagyon dühít, de dühből nem lehet írni, ezért aztán inkább az abszurd, a groteszk eszközeihez nyúltam. Megszületett az első írás, a második, a harmadik; nem tartom magam írónak, de szépen lassan azért csak belejöttem ezeknek a rövid kis történeteknek a gyártásába. Rákaptam, és egy idő után azt vettem észre, már nemcsak engem szórakoztatnak, hanem az olvasókat is.
Fotó: Neményi Márton
Hogy a Parti Nagy meg a Hrabal? Hát köszönöm, megtisztelő a párhuzam, de sántít: ők írók – a tetejébe fantasztikus, korszakos jelentőségű írók – én meg, ahogy mondtam már, nem tartom magam írónak. Én hobbiból írok: azért, hogy ha iszonyatosan kitekerve és elferdítve is, de megmutassak valamit abból a Magyarországból, amiben élünk. Megpróbálom kifordítani, felnagyítani a hétköznapi drámáinkat, hogy nevetni tudjak rajtuk, és abban bízom, hogy talán velem nevetnek majd az olvasóim is. Nálam az írás egy szelep, egy terápiás elfoglaltság. Azért írok, mert borzasztóan elkeserít az, hogy itt van ez az ország, aminek minden adottsága megvolt arra, hogy sokkal nyugodtabb, szebb normálisabb életet éljünk benne, mint most. De elbaltáztuk, ezért olyan az életünk, amilyen. Talán ez az oka annak is, hogy a történeteimben, a betűkből rakott kis világomban minden annyira abszurd – igaz, ahogy az egyik barátom fogalmazott, abszurditásban ma már nehéz túlszárnyalni a valóságot. De azért megpróbálom: írok, mert érdekelnek az emberek és a történeteik. Figyelem őket, megpróbálok lélekben belehelyezkedni azokba a szituációkba, amikben vannak. Régebben, amikor még a Magyarországról jövökben dolgoztam (a műsor 1990 és 2002 között ment a Kossuth Rádióban – a szerk.), egyfolytában az országot jártuk, láthattam, hogyan élnek az emberek a nagyvárosokban, a kisvárosokban, a falvakban. Érzékennyé váltam a szociális témákra, talán ez az oka annak is, hogy rettenetesen sajnálom az utcán élő embereket. Azt gondolom, hogy Magyarországon nagyon rosszul bánnak velük: a legtöbben alapból kilökik őket maguk közül, pedig ma nálunk bárki az utcán találhatja magát, elég egy rossz házasság vagy egy cégbezárás, hogy lecsússzon a lejtő legaljára. Velem is megtörténhet; ezért is érzem fontosnak, hogy empatikusan viszonyuljak hozzájuk. Mondom, érdekelnek az emberek, még akkor is, ha mostanában egyre inkább úgy érzem, lassan igazi mizantróppá válok. Egyre zárkózottabb, visszavonultabb vagyok. Sokan azt hiszik, kedves, joviális természetem van, pedig már társaságba se nagyon járok el, az utóbbi időben aggaszt is ez egy kicsit, de hát ez van, mit csináljak?
Kikről szólnak a szövegeim? Hétköznapi emberekről, mert róluk érdemes írni. Emlékszem, amikor egyszer Mester Ákosnak nyafogtam, hogy a sok szocio után szeretnék végre valami „komolyabbat” csinálni, megkérdezte: „Politikusokkal akarsz interjút csinálni? Csinálj, de nehogy azt hidd, hogy ez fontos: az a fontos, amit eddig csináltál, a társadalmi riportjaid, az emberek életével foglalkozó anyagaid.” Teljesen igaza volt, csak kellett egy pár év, mire erre rájöttem. De most is ez az, ami hajt, ez az, ami miatt leülök a gép elé nap mint nap. Össze is jött már egy új könyvre való anyag, de azt nem tudom, hogy lesz-e belőle kötet, talán akkor, ha a hajléktalan árusok jó sokat el tudnak adni az előzőből. Magánkiadásban nagyon rizikós megjelentetni egy ilyen prózaválogatást, kiadóhoz meg nem megyek, az biztos. Megpróbáltam, azzal hajtottak el, hogy „András, talán ha valóságshow-szereplő lennél, vagy a tévében mutogattad volna a seggedet, akkor ismernének, és megérné kiadni a könyvedet. De rádiós műsorvezető vagy, és a kutya nem tudja, milyen remek műsorokat csináltál.” Megjegyzem, ebben speciel igazuk volt – igaz, nem is vágytam rá soha, hogy leszólítsanak az emberek az utcán.
Fotó: Neményi Márton
Azért csináltam, mert mindig is rádiós akartam lenni, bele is tettem eddig harmincöt évet az életemből. A szüleim sokáig emlegették, hogy négyéves koromban már ott álltam a tévé előtt, és közvetítettem a SZÚR-t, a színész–újságíró futballrangadót. Aztán amikor általános iskolában – nem tudom, talán hatodikos lehettem – elvittek minket a Gát utcába, József Attila egykori lakóhelyére „tanulmányi kirándulásra”, azonnal elhatároztam, hogy interjút készítek a nagy költő még élő testvérével. Elmentem Etel néni lakására, és csináltam vele egy interjút kismagnóval, amit aztán le is játszottak az egész osztály előtt irodalomórán. Mit mondjak, baromi büszke voltam magamra. A középiskolában iskolarádiót csináltam: megvolt hozzá a műszaki cucc, egészen addig készítettem a kis anyagaimat, amíg le nem égett az erősítő. De nem adtam fel, riportokat írtam a Staféta című újságba, például a Velencei Ifjúsági Táborról meg a külkerületi szkinhedekről, azt mondják, ez volt az első szkinhed-riport Magyarországon. Aztán elindultam a Gabi-mami magazin „Tini riporter kerestetik” pályázatán, és az egyik zsűritag, Kőszegi Gábor szerkesztő révén munkát is kaptam a rádióban. Eleinte nem nagyon bíztam benne, hogy segíteni fog, mert nagyon flegma volt, de azért felhívtam, és elmondtam neki, hogy letettem a nevére egy kazettát a Pollack Mihály téri portán, ha lesz ideje, hallgassa meg. Nem hittem, hogy jelentkezni fog – de másnap felhívott, és azt mondta, kezdjek el külsősként dolgozni neki. Így ment egy évig: gyártottam az anyagokat, leadtam a kazettákat a portán, aztán boldogan hallgattam a riportjaimat, interjúimat a Tini Tonikban. Egy év múlva aztán szóltak, hogy most már ideje lenne megtanulnom vágni, és attól kezdve be is járhattam a Rádióba. A Tini Tonik után jött az Ötödik sebesség, aztán a Táskarádió, később áthívtak a Petőfiről a Kossuthra. Lassan beindult a rádiós karrierem, jöttek sorban a melók. Nagyon hálás vagyok Kőszeginek, mert végső soron ő fedezett fel, nélküle talán soha nem lettem volna rádiós.
Voltak tévés munkáim is, dolgoztam többek közt az Objektívben és az Estében is, de a Rádióba bekerülni – az volt az igazi csoda. Anyámék eleinte nem hitték, hogy tényleg rádiós leszek, emlékszem, az egyik nagybátyám egyszer azt találta mondani, „Szar lesz belőled, fiam, nem riporter. Viszlek a szállóba londinernek!” Egy darabig féltem is, hogy igaza lesz, és a jattért kell majd koffereket cipelnem a Békében. De szerencsére tévedett. Végül az egész felnőtt életemet meghatározta a Rádió. Szénási (Szénási Sándor műsorvezető, a Klubrádió munkatársa – a szerk.) nemrég írt egy nagyon jó cikket a 168 órában arról, hogy ez nem is munkahely, hanem élettér volt, presztízs, identitásteremtő erő: te a Magyar Rádió munkatársa vagy; ráadásul a szakma igazi nagyjaitól tanulhattam. Emlékszem, amikor az első választás előtt csináltam egy riportot a kis nevenincs pártokról – ma „kamupártoknak„ neveznénk őket –, életem egyik legnagyobb szakmai elismerését kaptam egy pénteki anyagátvételen. Ezek mindig nagyon feszült szeánszok voltak, ott ült a szobában Feuer Andrástól Havason, Szente Lászlón, Farkas Zoltánon és Rangos Katalinon át Rádai Eszterig az összes nagy név, és közösen hallgatták meg az anyagokat. Pokoli volt, mert ha rosszul sikerült egy riport, egyszerűen kidobták az szalagot, mondván, ez menthetetlen. Mindenki Mester Ákosra figyelt: volt egy nagy füzete, és ha nem jegyzetelt a riportod hallgatása közben, az általában azt jelentette, hogy hiába dolgoztál, ez már biztosan nem fog adásba kerülni. Hallgatta az anyagomat, néztem, fel sem emelte a ceruzáját, úgy éreztem, szétnyílik alattam a talaj, mondom, kész, micsoda égés, ki fogják vágni a fenébe. De nem. Végighallgatta, aztán azt mondta, „Gellértkém, mától kezdve tegeződünk.” Szép idők voltak. Ha ma kezdeném, már eszembe sem jutna, hogy újságírónak álljak. Te hogy vagy ezzel?
Fotó: Neményi Márton
„Megpróbáljuk tematizálni a hajléktalanságról szóló társadalmi párbeszédet”
„Azért döntöttünk úgy, hogy szívesen terjesztenénk Gellért András könyvét, mert egyszerűen jó. Amikor tavaly megkeresett minket, elég volt néhány szemelvényt elolvasni a kötetből ahhoz, hogy megtetsszen; és mivel a Fedél Nélkül utcalap már jó ideje könyvkiadással is foglalkozik, jó lehetőséget láttunk a megjelentetésében” – mondja Kepe Róbert főszerkesztő, koordinátor.
A könyv eladásából befolyó pénz a hajléktalan terjesztőkhöz kerül. „Nekik csak a nyomdai költséget kell kifizetniük: ahogy a lapot, úgy a könyvet is megvásárolják tőlünk önköltségi áron, az értékesítés után fennmaradó részt pedig zsebre tehetik. A Befalazott csőgörény eladásai után nagyjából a nyomtatási ár kétszerese maradhat náluk.”
Nem ez az első könyv, amit a Fedél Nélkül ad ki, az elmúlt években többek között Leé József és a két évvel ezelőtt elhunyt Deli Bálint Attila munkáit is ők jelentették meg. „A kiadóvállalatot azért hoztuk létre, hogy megismertessük a nagyközönséggel a Fedél Nélkül szerzőit, tavaly, a huszonötödik születésnapunkra egy antológiát is megjelentettünk. Eddig hat kötetet adtunk ki, a legnagyobb sikerünk Röhrig Géza Angyalvakond című verseskönyve volt, amiből több mint nyolcezer példányt adtunk el.”
Az 1993-ban indult Fedél Nélkül szerkesztőinek elsődleges célja, hogy felhívják a figyelmet a hajléktalan emberek problémáira. „Egyik legfontosabb feladatunknak az érzékenyítést tartjuk: azt, hogy megpróbáljuk tematizálni a hajléktalanságról szóló társadalmi párbeszédet. Szeretnénk, hogy azok az emberek, akiket elérünk, olyan élményeket kapjanak, amelyek pozitív irányban befolyásolják az elesett embertársaikhoz való viszonyulásukat.”
Az egyesület profi érzékenyítő munkát is végez. „Az egyik programunk keretében speciálisan felkészített hajléktalan emberek tartanak előadásokat oktatási intézményekben, vállalatoknál, amelyeken a saját sorsukról és a hajléktalanságról beszélgetnek a hallgatósággal. Ez a program közel tíz éve indult, ezalatt az idő alatt majdnem húszezer diákot értünk el.”
