Ez a cikk elvileg Greta Thunbergről szól, legalábbis ezt ígértem a címben és a leadben, valójában azonban mégsem teljesen. Egyrészt azért nem, mert róla már nagyjából elmondtak mindent, mindenféle terjedelemben, stílusban, jelzőkkel és előjellel. Másrészt azért nem, mert bármilyen fontos tényezővé is nőtt fel a lány az elmúlt egy-két évben, van ennek a történetnek egy sokkal fontosabb és érdekesebb oldala is, amelyről beszélnünk kell, és beszélünk is hamarosan. Harmadrészt meg azért, mert, ahogy összeolvastam róla mindent, rájöttem, hogy most nem is róla szeretnék beszélni. Nem szép dolog, de én írom ezt a cikket, úgyhogy ez van.
Szóval, mielőtt rátérnénk Greta Thunbergre, muszáj kitárgyalnunk Laurence Sterne-t.
Semmi baj, ha nem tudod, ki az a Laurence Sterne, én is csak azért tudom, mert teljesen véletlenül akadtam rá néhány éve, és azóta is hatalmas hősöm. Laurence Sterne másodvonalbeli ír regényíró volt, a 18. században élt és alkotott; alkotás alatt két regényre (vagy valami olyasmire) és néhány levélre kell gondolni. Iskolákban néhány félreeső tanszéket leszámítva nem tanítják, könyvei sehol sem kötelező olvasmányok, egyetlen ismertebb műve, a Tristram Shandy úr élete és gondolatai című kilenckötetes (!) regényfolyam is inkább a belőle készült film miatt hangozhat ismerősnek. Hogy akkor mit keres ebben a cikkben? Mindjárt kiderül.
Laurence Sterne Joshua Reynolds festményén (forrás: Wikipedia)
Sterne-nek rendkívül szerencsétlen élete volt: lehangoló karrier, katasztrofális magánélet, évtizedes betegség, fájdalmas halál. Kudarcot vallott az egyházi pályán, rémes házasságban élt, családja egyik fele beteg volt, a másik fele elfordult tőle politikai újságírói próbálkozásai miatt. Belekapott mindenbe a farmerkedéstől a hivatalnoki pályáig, de semmi sem jött össze. Negyvenhat évesen, halála előtt néhány évvel jött rá, hogy egyvalamiben jó, pontosabban egyvalamiben érzi jól magát: bármiről bármennyit képes írni. Miközben írt, átváltozott: eltűnt a szürke hivatalnok és a megkeseredett pap, mondatai megteltek élettel, vicces volt, vitriolos, elegánsan szatirikus és nagyon-nagyon szórakoztató. Szövegei nem valamiről szólnak, hanem egyszerre mindenről: mivel képtelen volt úrrá lenni csapongó gondolatain, inkább elengedte magát és mindent leírt, a főszereplője összes kósza ötletét, asszociációját, a történéseket, amiket látott, amik vele történtek és amikről csak fantáziált, ha volt értelme a „történet” szempontjából, ha nem. (Általában nem volt.) A Tristram Shandy azóta is az irodalomtörténet egyik legnagyobb rejtélye, írók és kutatók próbálták megfejteni James Joyce-tól Lukács Györgyön át Esterházy Péterig, hogy hogy teremtette meg ezt a furcsa, szabálytalan, éppen csak hogy követhető történetet Laurence Sterne – amely történet mellesleg maga az élet.
Mindjárt rátérünk Greta Thunbergre.
Sterne életrajzát ma olvasva teljesen egyértelmű, hogy mentális zavarok halmazával küzdött egész életében, anélkül, hogy tudott volna róla, naná, hiszen nem hogy diagnosztikai módszerek, még fogalmak sem léteztek rájuk akkoriban. Nyilván ADHD-s (figyelemzavaros) volt, alighanem éppen csak hogy elfogadhatóan funkcionáló autista, kényszeres és (meglepetés!) depressziós. Ha diagnosztizálták volna, alighanem egy szörnyű sárgaházban éli le az életét, de az biztos, hogy nem jelenhetett volna meg egy regénye sem. Bármilyen nehéz élete is volt, mégis így volt a legjobb: hagyták küzdeni, elbukni, hogy aztán végül éppen csak hogy kibontakozhasson. Senki nem foglalkozott azzal, hogy az autizmusspektrum mely pontjának milyen sajátosságai miatt elviselhetetlen alak: emberként tekintettek rá, nem pszichés defektusok összességeként.
Greta Thunberg persze nem 250 éve halott ír prózaíró, hanem 16 éves svéd klímaaktivista, gazdag, öreg, fehér üzletembereket és politikusokat (sok különbség mondjuk nincs) kíméletlen, számonkérő stílusban, az idegességtől remegő hangon kritizáló mozgalmár, azaz szinte természetes, hogy minden szóba jöhető mentális zavart ráaggatnak, vagy legalább ismételgetik azt, amit az orvosok korábban már ráaggattak. Aki ugyanis nyíltan és kiabálva megy neki a nála sokkal hatalmasabb döntéshozóknak, az az ő világukban (tehát, sajnos, a miénkben is) csakis elmeháborodott lehet, még ha ennél píszíbb szavakat is aggatnak rá, és esetleg becsomagolják a „szerencsétlen, beteg lány, akit kihasználnak a klímahiszti élősködői” című mesébe. Mi itt, Magyarországon helyzeti előnyben vagyunk, nekünk ismerős már az egész, emlékezzünk csak Nagy Blankára.
Fotó: Spencer Platt / Getty Images
Értjük, persze, hogy mi baja a zárt kis világukat, megszokott rutinjukat féltő embereknek Greta Thunberggel. Kellemetlen alak, ez tény. Hangos, dühös, indulatos (a nők érveit előszeretettel lenullázó férfiak kedvenc szavával élve: hisztis), végtelenül komolyan veszi magát, ráadásul olyan változásokat követel és kér számon nem csak a politikusokon, hanem rajtunk, egyszerű embereken is, amelyek a ma érvényes gazdaságpolitikai és szociálpszichológiai elméletek szerint reménytelenek: hogy mindenki egyszerre álljon le a túlfogyasztással és a szennyezéssel, és így, alulról jövő kezdeményezésként kényszerítsük ki, hogy álljanak le a hatalmasságok is. Reménytelen, hiszen rosszabbul és nehezebben élni ugye senki nem akar önszántából.
Mivel azonban egy törékeny, kiskorú lányról van szó, nyíltan megtámadni nem is olyan egyszerű. Mármint azoknak, akikben maradt egy kicsi empátia. Még az önmagának rendszeresen nagyon súlyos állításokat megengedő Fox News is bocsánatot kért, miután egy „szakértőjük” mentálisan sérült gyereknek nevezte. (Ehhez képest mellékes, hogy a magyar politikusok és zsebpublicistáik azóta is ezzel a betegkislány-sztorival turnéznak, de a brit és az ausztrál nacionalista, klímaváltozás-tagadó közszereplők sem fogják vissza magukat.) Félnek tőle ugyanis, nem a híresen vérfagyasztó tekintetétől, hanem attól, amit képvisel, és azoktól, akik már most mögötte állnak. Greta ugyanis többmilliós mozgalmat inspirált. A többmilliós persze nem nagy szó a hét és fél milliárdos lélekszámú bolygón, ám ezek a milliók majdnem mind gyerekek – és egyre többen vannak. Személyes szál, nincs jelentősége, de én is előszeretettel osztottam az észt Greta-ügyben; végül múlt pénteken, a több ezres budapesti klímasztrájkon esett le, hogy ez az egész nem rólunk és nem nekünk, az idősödő, megfáradt és kiégőfélben lévő arcoknak szól, hanem azoknak a gyerekeknek, akik tényleg elhiszik, hogy még tehetnek valamit.
Ők ugyanis nem a Gretát támadó gazdag, öreg, fehér emberekre szavaznak és nem az ő termékeiket veszik majd, így aztán sokkal ijesztőbbek, mint az olvadó jégsapkák, a lángoló esőerdők és a szuperviharok együtt. Persze, hogy kényelmesebb abban a hitben élni, hogy egy mentálisan zavart és a zöldlobbi markában vergődő, szerencsétlen kislány múló bolondériája az egész.
Greta Thunberg maga mesélt arról, hogy nyolcévesen, amikor találkozott a klímaváltozás jelenségével és főleg azzal, hogy az emberek nem tesznek semmit, depressziós lett, nem evett, nem mozdult ki otthonról, és látványosan produkálni kezdte az Asperger-szindróma tüneteit. (Vagy fordítva: a már meglévő állapota miatt betegedett bele a klímafélelembe. Mindegy is.) A diagnózisokban, amelyeket említett: az ADHD, a kényszeres viselkedés és az Asperger (amelyet azóta már nem is kezelnek külön zavarként, hanem az autizmusspektrum része), az a közös, hogy egyik sem betegség, hanem rendellenesség – és ezt talán ideje lenne szó szerint értelmezni.
Rendellenes: tehát nem megszokott, kilóg a sorból, nehezen vagy egyáltalán nem akar beilleszkedni a fennálló világrendbe. Ha van kor és van ügy, amelyben ez jól jön, akkor az napjaink klímamozgalma, ahol éppen az a lényeg, hogy a fennálló világrendet megváltoztassák, ha kell, lecseréljék. Greta Tunberg utálta a „betegségét”, ma azonban szupererőként hivatkozik az autizmusára, nem véletlenül.
Fotó: Stephanie Keith / Getty Images
Laurence Sterne-nek soha senki nem segített, nem mondták el neki, hogy tehetséges, hogy nagy dolgokra hivatott, nem kapott díjat, nem tapsolták meg, mégis megírta a világ egyik legfontosabb (ha nem is a leghíresebb) regényét, miután megtanulta azt, amit Greta Thunbergnek már kamaszként sikerült: előnyére fordítani „mentális zavarait”. Borzongató belegondolni, mi minden lehet ebből a lányből.
Aztán persze lehet, hogy nem ő menti meg az emberiséget, sőt az is lehet, hogy senki sem. De a körülötte kialakult hisztéria legalább megmutatta, miért fog elpusztulni.
