„Ne drámázzon már, ez csak egy gázpisztoly, amivel a férje lőtt!” – Mi állítja meg az erőszakos partnert?

Ágota egyedül neveli két kisfiát. A gyermekek édesapja éveken át tartotta állandó rettegésben a családot, Ágota hiába kért segítséget számos helyről, senkinek nem volt megoldása a helyzetükre. A közös házat nem tudták eladni, így kénytelen volt egy fedél alatt élni azzal az emberrel, aki őt is és fiait is rendszeresen terrorizálta. A rendőrök gyakori látogatók voltak a háznál, de gyorsan megunták az állandó bejelentéseket.

„Volt, hogy jeleztem a segélyhívón, hogy nem érzem magam biztonságban otthon, de nem jött ki senki. Amikor egyik este azzal hívtam fel őket, hogy a férjem fegyverrel hadonászik, arra már megmozdultak. Körülbelül húsz perc alatt értek ki, pedig egy kisvárosban lakunk – bele sem merek gondolni, mennyi minden történhetett volna ennyi idő alatt. Amikor ajtót nyitottam, a férjem már a kanapén ült. A rendőrök elhúzták a szájukat, és fanyalogva közölték, hogy nincs itt semmi gond, tessék szépen lehiggadni, és megoldani egymás közt. Amikor mondtam, hogy a férjem pár perccel ezelőtt még fegyverrel a kezében üvöltözött, bele is lőtt a mennyezetbe, a gyerekeim pedig bent rettegnek a szobájukban, elkérték a fegyvert, majd összenevettek ők ketten a férjemmel, és hozzám fordulva közölték: ne drámázzak már, ez csak egy gázpisztoly. Akkor már tudtam, hogy ha ezt nem oldom meg magam, senki nem fogja helyettem.”

Ágota titokban video- és hangfelvételeket kezdett készíteni a zárt ajtók mögött zajló terrorról, és megfenyegette a férfit: minden téren tönkreteszi, ha nem lép ki az életükből. Nagyot kockáztatott, az egyetlen támogatást az egyik kisfia tanítónőjétől kapta, aki megerősítette a férfi felé: ő is látja, hogy valami nagyon nincs rendben a gyermek családi életében, és hamarosan jelenti az illetékes hatóságnál. Ágota úgy fogalmaz: férje azért hagyta békén őket, mert váratlanul érte, hogy felesége kilépett az áldozat szerepből, és szembeszállt vele.

A mesékkel szívjuk magunkba az egyenlőtlenséget?

Betlen Anna emberjogi aktivista, a több nőjogi civil szervezetet tömörítő Női Érdek munkatársa szerint meglepően könnyű bántalmazó kapcsolatba kerülni. Egész neveltetésünk azt erősíti ugyanis, hogy a fiúk, férfiak hatalmat gyakoroljanak, a lányok, nők pedig alárendeljék magukat.

„Már az óvodában olyan meséket mesélünk a gyerekeknek – és ez csak romlik a kiskamaszoknak, nagykamaszoknak és ifjaknak szállított romantikus történetekkel –, amelyek a nőket alacsonyabb rendűnek, kiszolgáltatottaknak, illetve kiszolgáltathatónak ábrázolják. Persze mindez nem ilyen egyszerű, de az biztos, hogy könnyedén elmegyünk a figyelmeztető jelek mellett, hiszen egy túlzott hatalmat gyakorló férfi csak a társadalmi norma szerinti »igazi férfias« viselkedést valósítja meg. Különösen sérülékenyek azok a nők, lányok, akik maguk is bántalmazó környezetben nőttek fel. Mivel ismerős, természetes számukra az erőszakot alkalmazó férfi magatartása, nem szólal meg bennük idejekorán a vészcsengő.”

A rendőrség csak jogszabályokat követ

Az elmúlt pár hétben több családon belüli gyilkosság is történt az országban, az emberek pedig újra azt kérdezgetik: miért kell megvárni, hogy vér folyjon? Az egyik legmegdöbbentőbb esettel kapcsolatban, ahol egy férfi megölte élettársát, négyéves kisgyermekét, a család kutyáját, majd magával is végzett, megkerestük az Országos Rendőr-Főkapitányságot. Az ügyeletes ellen azért indult eljárás, mert szakmai hibát követett el: a bejelentés ellenőrzésére járőrt kellett volna a helyszínre küldenie. Hogy ne várják meg, „amíg vér folyik”.

„Ez egy sztereotípia, ami a köztudatban elterjedt. A rendőrség intézkedő állománya a rendőrségi törvényben és a vonatkozó hatályos jogszabályokban meghatározottak figyelembevételével hajtja végre feladatát, amely rendelkezések megfelelő szabályozást nyújtanak az intézkedések tekintetében. Egyes esetben az állampolgárok érezhetik úgy, hogy az intézkedéseket nem úgy hajtották végre, ahogy azt ők szeretnék, de tudomásul kell venni, hogy a rendőrség a jogszabályok alapján jár el, azokat megsérteni nem lehet” – áll az ORFK kommunikációs szolgálatának válaszában.

Résztvevők a Néma Tanúk felvonuláson, amelyet a nők elleni erőszak felszámolásának nemzetközi világnapja alkalmából tartottak Budapesten 2018. november 25-én (fotó:
MTI/Balogh Zoltán)

Betlen Anna szerint a rendőrség túlságosan is gyakori tétlenségét nem elsősorban a rendőrök személyes tulajdonságaival, beállítottságával, képzettségének hiányosságaival, túlterheltségével vagy más nehézséggel lehet megmagyarázni. A probléma szerinte sokkal inkább akarat kérdése: a kormányzat fel akarja-e számolni a nők elleni erőszakot, vagy nem. Megérti-e, hogy ez nem egyének egyéni „rosszalkodása”, hanem hatalmas, nagy horderejű társadalmi probléma, amelyet hatékonyan kezelni kell – vagy nem érti meg.

„Ha pedig megértették, akkor utasítani kell a rendőrséget. És innentől kezdődik egy nehéz folyamat, amelynek az első lépése a rendőrök teljes képzési anyagának az átszerkesztése és a már működő rendőrök gyors átképzése. Következő lépés a rendőrség létszámának, anyagi, szakmai megbecsültségének javítása és a felelősségi rendszer szigorítása. Ez hosszú folyamat, de azért négy-öt év alatt óriási eredmények érhetők el, már a mostani jogszabályok talaján is. Különösen akkor, ha tovább javítják a jogszabályokat, és nyomukban az ellátórendszert, mert enélkül a rendőrségnek is kevesebb lehetősége van.

Amiről sokan úgy hiszik, hogy kultúránk szinte mozdíthatatlan alkotórésze – az, hogy elfogadjuk, természetesnek tekintjük a nők elleni erőszakot, a bántalmazó kapcsolatot, a gyermekbántalmazást –, valójában egyáltalán nem olyan megváltoztathatatlan, és főleg nem nemzeti sajátosság. Más nemzetek kultúrájának is része volt, mégis nagyon komoly eredményeket lehetett elérni. Kutatni, oktatni kell, nagy erőket bevetni a célzott szakemberképzésbe az egészségügytől a szociális területeken és a jogon át a pedagógiáig. Komplex közvélemény-formáló programokra van szükség új sorozatok, viták, műsorok, iskolai tananyagok, programok formájában. El kell juttatni az emberekhez a szükséges fogalomkincset, jogismeretet. Közben fel kell állítani, bővíteni a megfelelő szolgáltatásokat. Nem elsősorban menedékotthonokra – bár azokra is –, hanem komplex ellátóhelyekre van szükség. Ingyen jogsegély, krízisintervenció, szociális támogatás” – sorolja a szakértő.

Tesztelni lehet partnerünk veszélyességét

Muszáj szembenéznünk azzal, ha bántalmazó kapcsolatban élünk. A nők jogaiért küzdő szervezetek komplett tesztekkel segítik a kiszolgáltatott nőket a felismerésben és a cselekvésben. A szakértő szerint gyanús esetben jobb az első adandó alkalommal kilépni, mint hagyni elfajulni a folyamatot. Minél később cselekszünk, annál nehezebb.

„Figyeljünk az első pillanattól kezdve arra, hogy partnerünk egyenlően igyekszik-e megosztani velünk a közös feladatokat, vagy előjogokkal él-e. Tekintettel van-e a mi időnkre, dolgunkra, felelősségeinkre, ránk bízott rokonra, állatra, akármilyen feladatunkra? Ki akar-e sajátítani? Mindenképp érdemes figyelni, hogy a partnerünk ellenőriz-e, elszámoltat-e, végighallgat-e, figyelembe veszi-e az érdekeinket, egyenlőségre törekszik-e a közös döntések során (hová megyünk, mire költünk…), ugyanúgy átláthatóan viselkedik-e velünk szemben, mint ahogy azt elvárja tőlünk (hol voltunk, mit csináltunk, mire költöttünk), beleszól-e, hogy mit veszünk fel, hogy beszélünk másokkal, féltékeny-e, gyanakszik-e, volt-e korábban bántalmazó kapcsolata, illetve hivatkozik-e arra, hogy neki milyen nehéz gyermekkora volt, és ezért elnézőbbnek kell vele lenni.”

Ne mentsük fel az erőszaktevőket!

Neveltetésünkből gyakran következik, hogy sokszor észre sem vesszük, hogy erőszakot látunk, inkább értelmezzük férfias viselkedésként, családfői tekintélyként, fáradtságként, „nehéz emberként” – pedig csak nettó erőszak, amivel szemben állunk. Maguk az áldozatok is gyakran betegként, pszichés problémával küzdő emberként jellemzik a bántalmazót. A szakember azonban óva int: nem segít a probléma megoldásában, ha a „narcisztikus személyiségzavar” áldiagnózisával áltatjuk magunkat. 

Nőnapi demonstráció a Blaha Lujza téren a családon belüli erőszak áldozatainak emlékére (fotó: MTI/Mohai Balázs)

„Nehéz egy ilyen emberrel együtt élni – gondolják sokan –, de hát szegény beteg: személyiségzavaros. Nem. Ezek az emberek többségükben nem betegek, hanem erőszaktevők. A bántalmazó személynek nem a személyiségével, hanem a gondolkodásával, a világnézetével, s ezek következtében a tetteivel van a baj. Szerintük az emberek – férfiak és nők – nem egyenlők. Ez a probléma velük. Ezen gyógyszer és terápia nem segít. Lundy Bancroft, aki évtizedek óta foglalkozik bántalmazó férfiak terápiájával, több könyvében, írásában számol be arról, hogy sok érintett a terápiát is arra igyekszik felhasználni, hogy visszaszerezze vagy kiterjessze hatalmát a nő fölött, akinek védelmében az igazságszolgáltatás elrendelte a terápián való részvételüket.”

Az egész társadalmunkra jellemző az áldozathibáztatás

Elég meglepő volt a közelmúltban, hogy az igazságügyi miniszteri szék várományosa – aki nő, és azóta miniszter lett – gúnyosan, lekicsinylően nyilatkozott az Európa Tanács Isztambuli Egyezményéről, s még azt is találta mondani, hogy az egész egy „politikai hiszti”. Mi lehet az oka annak, hogy olyan sok döntéshozatali pozícióban lévő nő – bíróként, rendőrként, sőt gyermekvédelmi szakemberként – a nőkkel szemben foglal állást? Miért nem szolidárisak? – kérdezik sokan. Pedig nem kell, hogy egy szakember szolidáris legyen, és az sem, hogy a neme befolyásolja a döntéshozatalát. Az a fontos, hogy értsen a problémához, amivel foglalkozik.

„Ami az áldozathibáztatást illeti, az emberek szeretik biztonságban érezni magukat. Hiszen ha nem az áldozat tehet arról, ami történt vele, akkor akár velünk is megtörténhet! Ezt senki nem szereti így elfogadni. Egy felvilágosult, öntudatos társadalmi környezet nagyon sokat segíthet az áldozatoknak, és komoly visszatartó erő lehet az elkövetőknek.

A bántalmazás a férfijogú társadalom velejárója: oka és következménye egyszerre. A bántalmazó többnek, fontosabbnak, jobbnak, értékesebbnek gondolja magát, és ezzel szerinte előjogok járnak. Ezen előjogok sérülése vagy veszélyeztetése szokta kiváltani az erőszakot. Mivel olyan társadalomban élünk, amely ténylegesen előjogokat biztosít a férfiaknak, kénytelenek vagyunk számolni azzal, hogy nagy eséllyel találkozunk olyan férfival, aki erőszakhoz folyamodhat. Ugyanakkor természetesen sok olyan férfi van, aki nem tart igényt ezekre az előjogokra, és az ő együttműködésük nélkül nem is győzhető le a nők elleni erőszak.”