Anyám mindig azt mondta, hogy a szegénység nem szégyen, csak kellemetlen. Ironizált persze, a szó szoros értelmében nem voltunk szegények. A szockóban legalább a látszatra adtak, tető a feje fölött, pecsét a munkakönyvében, kenyér az asztalán mindenkinek volt. Így kellett, hogy legyen, különben a rendszer alapja kérdőjeleződött volna meg. Valahogy mindenki megvolt, ki így, ki úgy, lehetett fusizni, géemkázni, lehetett kisiparosnak lenni, paprikát vállalni, nyulazni, jonatérázni, biogilisztázni, mutyizni, valamit mindig lehetett csinálni és feketén keresni vele a havi fizetés mellé.
A szockónak vége lett – a hátrányos helyzet kifejezés és a többi, az igazság elkenésére használt kifejezés ettől még az istennek nem kopnak ki a közbeszédből –, és nagyot fordult a világ. Mostanában más normák és mércék szerint éljük az életet, és megítélésem szerint ez a világ sokkal torzabb, mint amit a nyolcvanas években megismertem. Sokáig azt hittem, ez az emberek miatt van. Hogy az emberek lettek rosszabbak, aztán rájöttem, hogy nem, az emberek szinte semmit nem változtak, csak most sokkal több a csatorna és a szűrő, amin keresztül a világot szemlélik, és amin átrostálják azt a töménytelen információt, ami ömlik rájuk.
A világkép alaposan megváltozott, csakhogy tapasztalat híján. Régen azért voltunk buták, mert nem volt információnk, ma azért vagyunk azok, mert túl sok van belőle.
Régen nem tudtunk, csak sejtettünk, ma rosszul tudjuk, és nem tudjuk ellenőrizni. Fogalmunk sincs, mi zajlik körülöttünk.
És most már a látszatra sem adnak. A szegénység láthatatlanná vált.
A kilencvenes években még egészen jól látható volt. Ahogy a gazdagság is. Akkor vált el először igazán egymástól számottevően a gazdagok és a szegények rétege. Hogy ez Budapesten hogyan nyilvánult meg, nem tudom, a szülővárosomban ekkor jöttek létre az újgazdag negyedek, ahol kisebb uradalmi kastélyokat és kovácsoltvas-kerítéssel körülvett polgári otthonokat építettek – a többség ízlés nélkül. A házak előtt általában egy városi terepjáró és egy úgynevezett városi kisautó állt (az asszonynak), a házban biztosan volt jacuzzi és mosogatógép, a kamaszkölyöknek pedig volt egysoros görkorija és mountain bike biciklije. Hétvégén grilleztek – ugyanők a kétezres évek közepén már bárbekjúznak – és a kisebbik gyerek szülinapi bulijára bohócot rendeltek. Ők voltak a gazdagok.
Szegények meg a szomszédainkból és a kollégáinkból lettek. A volt osztálytársakból, a volt gyerekkori ismerősökből.
Ugyanott laktak, ugyanott dolgoztak, ugyanaz maradt az autójuk és a feleség nagykabátja is. Látszólag semmi nem változott. Csak szegények lettek.
Az elkövetkező tizenöt évben nem változott semmi, a gyerekek kirepültek, felmentek Pestre, a férj és feleség pedig élt tovább, szűkösen, és a kisvárosi emberek nagy életcélját igyekezett beteljesíteni: a lakásfelújítást. Ami új csempét, padlót és konyhabútort jelentett.
Jelentős szerep jutott ebben az időben a turkálóknak is. Lecserélődött a vásárlói réteg. Azok a csodabogarak és egyéni stílusban öltözködők, valamint a feltűnési viszketegségben szenvedő fiatalok, akik addig ott vásároltak, más források után néztek, mert a turikat elözönlötték azok, akiknek nem volt pénzük új ruhákra. Ami egykor hóbort és hobbi volt, kényszer lett. Ma ugyanezt a funkciót töltik be a kínai boltok, még akkor is, ha sokan esküsznek rá, hogy ugyanaz van a kínaiban, mint a menő butikban háromszoros áron.
A kétezres évek elején már nem volt újdonság, hogy egyes jól menő vállalkozók lecsúsztak, csődbe mentek, nagy forgalmú üzletek húzták le a redőnyt. Megszoktuk a Lexusokat és a negyvenezres városkák utcáin poroszkáló luxusautókat, de már nem érdekelt senkit, mert az emberek hitelből jártak nyaralni, hitelből vettek új autót, hitelből cserélték le az elöregedett háztartási gépeket, hitelből cserélték le a gyerek pécéjét laptopra és hitelből fizették ki a korábbi hiteleket. Emiatt pedig úgy érezték, jólétben élnek. Az asszony a városi kisautó helyett csajos biciklit kapott kosárral és bérletet a gymbe, mert ahol jólét van, ott hirtelen tudatosság is lesz, meg igény a jó kajára és az egészségre. A hétvégi bárbekjú azért maradt.
Aztán, meglehetősen rövid idő múlva, a gazdagság – és a szegénység – újra láthatatlan lett.
A gazdagság azért, mert időközben olyan mértékűvé vált, amit nem tudunk ésszel felfogni. És a szegénység ugyanezért. És ugyanúgy, mint a szockóban, már nem lehetett róla beszélni. A gazdagságról azért nem, mert nem volt kivel.
A gazdagok ugyanis már nem az éjjel-nappali pékséget üzemeltető kisvállalkozók voltak a szomszéd utcából, hanem politikusok, pénzemberek, elnök-vezérigazgatók, a hatalmi elit tagjai. Őket nem ismerjük, ők egymást ismerik.
A szegények pedig szégyellik, titkolják a saját szegénységüket. Rejtegetik. Mert a szegénység bélyeg, egy skarlátbetű, jól látható helyen. És azért, mert manapság nagyon könnyű nagyon rövid idő alatt lecsúszni.
Az agymosás ugyanúgy folyik, mint a szockóban, csak akkor a vas és acél országa voltunk, a nyugat hanyatlott, a szocializmus épült és erős volt az országunk, lánynak szülni dicsőség volt, és mindig teljesültek az ötéves tervek. A szocialista brigádok pedig többet tudtak a vezetésről, mint Sir Alex Ferguson. Most is erősödik az ország, épül-szépül, csak már nem a Közgép molinót lengeti a szél a csaták bíborhajnalán a beruházások, építkezések és fejlesztések mellé biggyesztett táblák felett, a reformok működnek, és Magyarország egy merő innováció. Szegény embert akkor látunk a tévében, mikor karácsonykor megindul valamelyik kereskedelmi csatorna stábja Galgarecsegére egy kilencgyerekes családhoz.
Fotó: Szigetváry Zsolt
Így az emberek nagy része ezt a fajta szegénységet, a mélyszegénységet azonosítja a szegénységgel. Pedig a szegénységnek számos változata van, csak egyedül a mélyszegénységről lehet látványos, megdöbbentő és gyomorszorító vágóképeket és fotókat közölni. A málladozó vakolat, a penésztől feketéllő falak és a kidőlt-bedőlt vályogkalyiba képe örökre beleég a retinákba. Azt hiszed, hogy ez a szegénység.
Pedig a szegénység ott utazik a négyeshatoson veled, minden nap. Agyonmosott párkában rejtőzik, divatjamúlt fekete műbőrtáskát visel.
Bérszámfejtő volt régebben, most egy kis maszek élelmiszerüzletben dolgozik, és két gyereket nevel egyedül. Van otthon villany, gáz. Van internet és tévé-előfizetés is. Sokat számít, hogy a dolgozók tíz százalékkal olcsóbban vásárolhatnak a boltban, és a főnök megengedi, hogy a másnapos kenyeret, kiflit, péksütit hazavigyék. Meg a felvágottat, ha a rúdból csak pár deka marad, a vevő a végét úgyse kéri.
A gyerekek nem járnak magántanárhoz se matekból, se angolból, az egyik kolléganő hoz be ruhákat a nagyobbiknak, az ő fia másfél évvel idősebb. Még szerencse, hogy még nincsenek abban a korban, hogy divatozzanak. A nő, ha a gyerekek az apjukkal vannak, akkor hideget eszik, magára nem főz, minden hónapban csak egy csekkel van elmaradva, mindig másik szolgáltatót választ, hogy ne mindig ugyanannak tartozzon. Tartaléka, megtakarítása nincs. Ha tönkremegy a mosógép, a hűtő vagy a sütő, gyorshitelhez kell folyamodnia, aztán végigidegeskedi a törlesztés időszakát, nehogy most történjen valami. Fodrászhoz nem jár, a barátnője festi a haját, kozmetikushoz nem jár, a száraz, vízhiányos bőrére kuponnal szokott a drogériában hidratálót venni, de most megszűntek ezek a kuponok, majd választ egy olcsóbbat. Nem sminkel, úgyse jár sehova.
Kiszámolta, ha elvesztené a munkáját, és nem találna azonnal állást, három hónap múlva lehetetlenülne el, akkor kapcsolnák ki a villanyt, akkor úszna el teljesen anyagilag.
Fogalma sincs, mihez kezdene ekkor. Baráti kölcsönre nem számíthat, mindkét barátnője hasonló helyzetben van, mint ő. A harmadik már külföldön. A volt férje nemrég kapott munkát, azt mondta a telefonban, segíteni fog, most már tud. Ha lenne mellette férfi, ő is megindulna. A gyerekek miatt.
Igen, ez a szegénység. Néha elgondolkodom, én vajon annak számítok-e, és csodálkozom az egyedülálló harmincas ismerősön, aki egyedülálló nőként, lényegében ingó vagyon nélkül egy budapesti társbérletben középosztálybelinek vallotta magát olyan lazán, hogy tikkelni kezdett a szemem. Nekünk van egy tehermentes házunk, két autónk, egyik tizenkilenc éves, a másik egy híján húsz, nincs hitelünk, nincs megtakarításunk, mindketten dolgozunk, nevelünk egy gyereket, és idén nem vettem magamnak se csizmát, se kabátot, pedig tudtam volna választani. Költségtérítéses az ovi. Meg lerohadt mindkét autó, és a kislányunk szemüveget kapott. Ennyi elég Magyarországon ahhoz, hogy lemondjak egy alapvető dologról.
Fotó: Kummer János
A szegénységgel kapcsolatos torz képek ma is ugyanúgy vannak jelen a fejekben, mint a szockóban. Talán azért, mert akkor is igyekeztek eltitkolni. És ma is. Nem véletlenül: ha egy társadalom majdnem fele egy demokratikus berendezkedésű országban szegény, az nem az emberek kudarca, az nem az egyén élhetetlensége miatt van így.
Hogy mit gondolunk a szegénységről, azon viszont egyénileg kell változtatnunk. Az emberek a szegénységhez vagy meghökkentően romantikus képeket társítanak – szegénységben, de tisztességben és boldogságban élni, illetve a szegénynek maradni, de keményen megdolgozni minden fillérért, mert ez az egyetlen dicső dolog – vagy a tévében mutogatott mélyszegénységgel azonosítják a szegénységet, és mesterségesen távol tartják maguktól, vagy azt hazudják maguknak, ezek kirívó esetek. És sokan vannak azok, akik hibáztatják a szegényeket. Stigmatizálják őket: ők tehetnek róla, lusták dolgozni, nem tudják beosztani a pénzt, nem tudnak spórolni. Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Mintha a szegénység valamiféle fogyatékosság lenne. Mintha az nem lenne teljes értékű ember, akinek kevesebb van.
Pedig ha egyszer padlót fogtunk, nagyon hosszú időbe telik, míg felállunk onnan. Nem csak az a szegény, akinél pereg a vakolat a vizes falú szobában, hanem az is, aki 23-án az utolsó tízezresét váltja fel.
A szegénység ott van körülöttünk. Ott jár közöttünk.
Bárkiből lehet szegény, egyik napról a másikra. Vedd észre! Nyisd ki rá a szemed! Nevezd meg! Emeld fel a hangod miatta! Attól, hogy úgy csinálunk, mintha nem lenne, nem tűnik el.
A szegénység a te problémád is. Egy szegény ország nem erős ország, egy szegény országban nincsenek boldog emberek, egy szegény országban nincs tettvágy és tenni akarás. Egy szegény ország cselekvésképtelen, a saját problémáin túl nem látó, önmagába bezárt ország, ahonnan nincs kiút.
