„Mikor kamaszként felfedeztük a testvéremmel, hogy anya iszik, kértünk felnőtt segítséget, próbáltunk beszélni családi barátokkal, hozzátartozókkal, de abszolút elzárkóztak előle, nem segített senki. Sok felnőttől kaptuk azt, hogy miért nem segítünk anyánknak, miért nem oldjuk meg a baját, később azt, hogy miért nem költözünk vissza hozzá, mert biztos azért iszik, mert mi magára hagytuk. Nekem máig az a legnagyobb sebem, hogy a felnőttek ilyeneket mondtak. Nagyon sokáig azért sem mertem az életemben bármi nagyobbat meglépni, mert féltem otthonról elköltözni, mondván, ha elmegyek, akkor anya hamarabb fog meghalni. Aztán elköltöztem, de minden hétvégén hazajártam hozzá. Csak figyeltem, ahogy megöli magát.”
Képünk illusztráció. Fotó: Profimedia
A 29 éves Anna ma már egész könnyen beszél alkoholbeteg anyukájáról, aki pár éve halt meg alkoholizmushoz társult betegségek következtében. Bár az alkoholizmusnak ezer arca van, és nem mindegyik történet ennyire végzetes, az alkoholista vagy más szenvedélybetegséggel élő szülők gyermekei (Adult Children of Alcoholics, röviden ACA) mégis nagyon hasonló élményekről számolnak be – az egyik legtipikusabb ezek közül a kimondhatóság és a segítségkérés teljes elutasítása és hiánya, nem véletlenül hívja őket a szakirodalom elfeledett gyermekeknek. És elfeledettek azért is, mert gyerekkorukban a szüleik figyelme különböző mértékben ugyan, de elsősorban a szenvedélybetegség körül forgott. Őket, illetve az ő problémájukat szeretné láthatóvá és kimondhatóvá tenni a Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálata, amely másodjára rendezte meg konferenciáját az elfeledett gyermekekről. Frankó András családterapeuta és mentálhigiénés szakember, a Fogadó intézményvezetője szerint Waltraut Barnowski-Geiser a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kiadásában megjelent Apa, anya, pia – Hogyan találhatják meg a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekei MÉGIS a boldogságot című könyve jelentette az áttörést abban, hogy erre a sajátos problémára egyre többen felfigyeljenek. Azóta több kiadványt, mesekönyvet is megjelentettek a témában, egyéni és csoportterápiás alkalmakat, hozzátartozói csoportokat is kínálnak a már felnőtt érintettek számára is.
„Anya akkor is tagadott, amikor ott volt előtte a pohár, tele piával”
Az alkoholbeteg szülők gyerekeiről nincsenek hazai felmérések, kutatások, pedig Magyarországon legkevesebb 400 ezer gyerek él olyan családban, ahol az egyik vagy mindkét szülő alkoholbeteg. A szenvedélybeteg szülők gyermekei alkotják a legnagyobb rizikócsoportot a saját szenvedélybetegség kialakulásában (hatszor nagyobb a kockázat náluk, mint a nem szenvedélybeteg családokban felnőtt embereknél) és az egyéb pszichés zavarok – szorongás, depresszió vagy személyiségzavarok – megjelenésében. Az alkoholista szülők gyerekei elfeledettek a családban is, hiszen gyakran érzik azt, hogy láthatatlanok szüleik számára, és nem marad elég figyelem szükségleteik kielégítésére. Ahogy Anna is megfogalmazta, az alkoholizmus stigmatizálása miatt elfelejti őket a tágabb környezet, és hiányoznak a kifejezetten nekik szervezett speciális segítő programok is. Ugyan egy terápia során előbb-utóbb kiderülhet diszfunkcionális családi hátterük, kérdés, hogy a segítő ért-e ehhez a speciális családi dinamikához, tudja-e, hogy ezt a fajta traumatizáltságot is nagyon komolyan kell venni. A fókusz a mai napig nem a szenvedélybeteg szülők (felnőtt) gyerekein van, hanem a szenvedélybeteg személyeken, pedig – ahogy azt a konferencia előadói is többször hangsúlyozták – a kimondhatóság rendkívül sokat tud segíteni abban, hogy
a mentálisan sérülékeny családban felnövő gyerekek problémája kezelhetővé váljon.
„Anyukám volt alkoholista, nála annyira eldurvult a dolog, hogy végül ebbe halt bele” – kezdi történetét Anna, akivel a konferencia után beszélgettem. Anna – az ACA-sokra jellemző módon – nem vállalja igazi nevét, mert mint mondja, nem akarja kitenni magát annak, hogy távolabbi ismerősök, régebbi családi barátok esetleg kétségbe vonják, mennyire látja objektíven a gyerekkorát, esetleg elbagatellizálják utólag a problémáját azzal, hogy „de hát téged legalább nem vertek meg”. Azt mondja, volt már szerencséje hasonló kioktatásokhoz, amikor próbálta a helyzetét kimondhatóvá tenni, másrészt pedig az alkoholista szülők gyermekei hihetetlen lojalitást éreznek szüleik felé, akár azok halálát követően is, illetve bűntudatot, amiért fel merik fedni a valóságot. „Nehéz megmondani, mikor kezdődött anyánál a betegsége, mert nagyon ügyes zugivó volt. Tízéves voltam, amikor apu meghalt, és azt már akkor is éreztem, hogy anyu nagyon depressziós lett, de csak 14 évesen ébredtem rá, hogy mi a baja. Valószínűleg nem láttam még elég alkoholistát, hogy azonosítani tudjam a tüneteket, aztán lassan leesett a dolog. Talán azért is tartott ennyi ideig ráébredni,
mert anyu a halála napjáig mindent tagadott. Akkor is, amikor ott volt előtte a pohár tele piával, és akkor is, amikor már leállt az emésztése, a veséje, a mája.
Persze ha alkoholista szülővel élsz, nem kell ilyen drasztikus dolgoknak történniük, hogy a dolog nyilvánvaló legyen: akkor is érzed, hogy ivott, ha csak egy kicsit van becsípve.”
Anna anyukájának gyakorlatilag minden energiáját lekötötte a szenvedélybetegsége, lányait legtöbbször levegőnek nézte. Az évek leforgása alatt a jól szituált, értelmes nőből Anna megfogalmazása szerint egy „zombi” lett, akivel semmiről nem lehetett beszélgetni, mert mindig ugyanazt a tíz történetet ismételgette. „Azt mindig éreztem, hogy anyu szorongó típus, és sokat aggódik, de az ivás teljesen megváltoztatta a személyiségét. Ha ivott, nagyon negatív és ellenséges lett. Még rosszabbul viselte a stresszt és a változásokat, sokszor pedig a pozitív események is azt váltották ki belőle, hogy nagyon berúgott, és olyankor átvitt értelemben véve jól megkaptam a magamét. Ma már úgy látom, hogy erején felül küzdött, mindent megtett értünk, amire képes volt. Ő ugyanis teljes érzelmi elszigeteltségben nevelkedett, tilos volt kifejeznie az érzéseit, a szükségleteit. Csoda, hogy ilyen háttérrel és lelkiállapottal idáig kitartott.”
„A világon mindent megpróbáltunk!”
Dinoszaurusz a nappaliban – a kifejezés Dr. Susan Forward Mérgező szülők című könyvéből származik, és arra utal, hogy az alkoholista az egyértelmű bizonyítékok és a családtagokat is rettegésben tartó viselkedése ellenére tagadja problémáját, sőt az is gyakori, hogy a többi családtag is úgy tesz, mintha mi sem történt volna, és mindannyian a normális család látszatát próbálják mutatni a külvilág felé minden erejükkel. A látszat fenntartása viszont óriási energiát emészt fel, hiszen a gyereknek folyton résen kell lennie, és attól retteg, nehogy elárulja, leleplezze szüleit. Ettől egyrészről magányossá, elszigeteltté válik, másrészről torz lojalitásérzés alakul ki benne „cinkostársai”, vagyis saját szülei iránt. Az alkoholista szülők gyereke megtanulja letagadni saját érzéseit, folyamatos hazugságra van kényszerítve, nem szűnő bűntudata lesz, állandóan kételkedni fog saját észlelésében, és belső törvénnyé válik benne a kimondatlan családi szabály: ne azt lásd és érezd, amit látsz és érzel, hanem azt, amit szabad. Anna így beszél erről: „Nálunk a családban alkoholizmustól függetlenül nagyon erős tabu volt a felnőtteket kritizálni, rámutatni a hazugságaikra. Addig lépkedtünk a probléma körül, ameddig csak tudtunk. Akkor kezdtünk erről anyuval óvatosan beszélni a tesómmal, amikor a helyzet mar állandósult, és kezdett félelmetessé válni. Igyekeztünk több időt vele tölteni, és mindig éreztetni vele, hogy ott vagyunk, támogatjuk. De volt olyan is, hogy sírtunk, és veszekedtünk vele, ellenőriztük, mennyit iszik. Egy idő után belefáradtunk abba, hogy lelki nyomást gyakoroljunk rá, de vagy tíz évig tartott, mire elfogadtuk, hogy teljesen mindegy, mit csinálunk, anyu ugyanúgy iszik. A világon mindent megpróbáltunk.”
Anna hozzáteszi: a bűntudat és a szégyen annyira beépült a lényébe, hogy máig úgy érzi, nem érdemli meg a jó dolgokat, és rászolgál, ha valami rossz történik az életében. A konferencia egyik előadója, F. Lassú Zsuzsa pszichológus, az ELTE egyetemi docense szerint ez az önvád abból ered, hogy a gyerek azt hiszi, minden tőle függ, ezért magára vonatkoztatja ezt a családi helyzetet is. Ezt az érzést erősíti, hogy a szenvedélybeteg szülők gyakran éreztetik a gyerekükkel, hogy a viselkedésük az oka a szerhasználatuknak, amit megerősítenek az olyan mondatok is, hogy „azért iszom, mert te rossz voltál”, vagy „sírba viszel”.
Képünk illusztráció. Fotó: Profimedia
Az alkoholista szülők gyermekeinek alapszabályai
Ne beszélj! Ne érezz! Ne bízz! Ezek a gyerekek sem a családon belül, sem a családon kívül nem beszélhetnek a problémájukról, ezért nehezen fordulnak később is segítségért. Életüket megkönnyíti, ha elkerülik a fájdalmakat, nem terhelik meg a szülőket saját érzéseikkel, vagy nem bíznak meg észleléseikben. Az elfojtás azt hozza magával, hogy ezeknek a gyerekeknek gyorsan fel kell nőniük, nem fejezhetik ki igényeiket a szüleik felé, mindig erősnek kell lenniük. A család üzenete, miszerint minden rendben van, illetve a saját tapasztalatok közötti ellentmondás arra tanítja a gyereket, hogy senkiben se bízzon meg. „Nálunk a családban nem sírt senki, nem beszéltünk az érzéseinkről, én sem éreztem semmit. Aput csak hét évvel a halála után sirattam el. Egyetlen érzésre emlékszem tisztán a gyerekkoromból, az anyu iránti aggodalomra. És igen, a szégyenre, amit akkor éreztem, amikor a barátaim átjöttek hozzánk” – meséli.
Ahogy a legtöbb ilyen családban felnőtt gyerek, Anna is azt érezte, hogy rendbe tudja tenni a dolgokat, rá tudja bírni édesanyját a józanságra. Későbbi felnőtt kapcsolataiban is ez a vágy hajtotta, egyedül próbálta megoldani házassága problémáit, mert úgy remélte, ezúttal más kimenetele lesz a dolognak, és megnyeri a csatát. Nem nyerte meg. A probléma tudatos feldolgozása nélkül a szenvedélybeteg családi modell ismétlődhet, a felnőtt ugyanúgy nem akar a partnere „terhére lenni”, ahogy gyerekkorában, ezért alkalmazkodik, nem támaszt igényeket a másik felé. Ez a minta Annában annyira mélyen gyökerezett, hogy más felnőtt kapcsolataiban is újra és újra meismételte, pedig ekkorra már régen tudatosan lemondott anyukája megmentéséről. „Húszéves egyetemista voltam, amikor elvetődtem egy háziorvoshoz, mert akkoriban már mindenféle egészségügyi problémám volt, és magam is nagyon sokat ittam.
Ez az orvos volt az első, aki azt mondta, hogy nem tudok segíteni anyunak, és neki végre elhittem. Úgy fogalmazott, hogy akár meg is feszülhetek, akár bele is halhatok, az egyetlen dolog, ami az én kezemben van, hogy magamat tönkreteszem-e, vagy sem.
Előtte is éreztem valahol, hogy nem tudok neki segíteni, de nem engedtem meg magamnak, hogy feladjam. Ezután nem bántottam és kritizáltam többé anyut, és a sok szenvedés ellenére is jobban tudtam saját magamat támogatni. De máig is sokszor álmodom, hogy főzök neki, fogom a kezét, aggódom érte, felemelem a karjaimba, úgy próbálom megnyugtatni. Ezt egy életen át dolgozza fel az ember.”
Aranygyermekek és fekete bárányok
Több kutató is felfedezte, hogy az alkoholisták gyerekei hasonló tulajdonságokkal és személyiségvonásokkal rendelkeznek. Felnőttként gyakran küzdenek önértékelési zavarokkal, ezzel összefüggően az érzékelés bizonytalanságával, hiszen állandó bizonytalanságban nőttek fel, ahol sosem lehetett tudni, hogy mi lesz a következő pillanatban, hogy vajon a szülő épp ivott-e, vagy józan maradt. Mivel onnan jött a támadás, ahonnan a szeretetnek kellett volna, nincs biztos viszonyítási pontjuk ahhoz, melyik állapot a normális, és később is gyakran fogják feltenni a kérdést: vajon rendben van-e, ahogyan élnek. Az alkoholista szülők gyermekei túlélési stratégiákat alakítanak ki, melyek később szerepekké, jellemvonásokká válnak. Lehetnek hősök, „aranygyermekek”, akik felnőtt terheket cipelnek magukon, fekete bárányok, bűnbakok, akik folyamatos rosszalkodásukkal vívják ki szüleik figyelmét, elveszett gyermekek, akik inkább meghúzódnak, alkalmazkodnak, mert saját magukat okolják a családi veszekedések miatt, vagy bohócok, akik túlzott kedvességükkel próbálják elrejteni jelentéktelenségérzetüket. Valójában azonban minden szerep mögött az áll, hogy a gyerek „könnyíteni” próbál elviselhetetlen családi helyzetén, és elvonja a figyelmet saját érzéseiről és problémájáról.
„Nagyon sokáig gondoltam azt, hogy az én problémáim nem ebből adódnak, de a terápia segített rájönni, mennyi viselkedési formát köszönhetek ennek. Máig monitorozom a környezetemet, már azt is észreveszem, ha a párom hangulata egy picit is változik, és szorongani kezdek, hogy biztos miattam boldogtalan. Általában azt gondolom, hogy semmi nem fog sikerülni, mindentől félek. Sokáig egészségtelen viszonyom volt az alkohollal is, de szinte mindentől tudok függeni. Ahogy kiirtok egy addikciót, azonnal jön a helyére egy másik, ezért iszonyú nehéz tudatosan élni az életemet. Csak most tanultam meg, milyen az, amikor magadba fektetsz, hosszú távú terveid vannak, mert anyunak semmilyen terve nem volt. És ott van az állandó szégyenérzet is: van, hogy úgy kelek reggel, mintha másnaposan ébrednék, és nem tudnám, mit csináltam előző este. Soha nem érzem magam biztonságban, azt érzem, hogy csak és kizárólag magamra számíthatok, hiába vannak körülöttem olyan emberek, akik szeretnek. És a mai napig nem megyek bele pozitív élethelyzetekbe, mert képtelen vagyok határokat szabni, és rettegek, hogy túl sok felelősséget vállalnék magamra.”
Megtalálni magunkban az elfeledett gyermeket
A konferencia egyértelmű üzenete az volt, hogy a probléma nemcsak kimondható, de kezelhető is azzal, ha az elfeledett gyerekeknek megadjuk mindazt a figyelmet, amelyet anno nem kaptak meg, így a túlélési stratégiákból erőforrások válhatnak. A hősből kompetens, kötelességtudó, megbízható ember, a fekete bárányból bátor, jól teljesítő kockázatvállaló lehet, a valaha volt elfeledett gyermek kreatív önérvényesítővé, a bohóc pedig megnyerő, együtt érző és segítőkész emberré válhat. Mindaz, amit a szenvedélybeteg családban felnövő gyerek elszenved, mély sebeket ejt ugyan, de bizonyos erősségek kifejlődését is segítheti. A „hihetetlen gyerekkori teljesítmény” miatt ezek a gyerekek felnőttként rendkívül terhelhetővé válhatnak, kitartóak és hűségesek lesznek, hiszen megtanulták, hogyan kell várni. Jól közelednek másokhoz, mert tudják, hogyan érhető el mások figyelme, végtelenül érzékenyek, és rögtön felismerik, mire van szüksége a másiknak, gyorsan alkalmazkodnak az állandóan változó helyzetekhez, különös „antennáik” vannak, melyekkel képesek megérezni mások hangulatait.
Ahogy sorolom az Apa, anya, pia című könyvből ezeket az erősségeket, Anna jó néhánnyal tud azonosulni, mégis azt tekinti a legnagyobb teljesítménynek, hogy képes volt megadni magának azt a fajta figyelmet és törődést, amit anyukája nem adott meg neki. „Ma már nem érzem úgy, hogy tartozik nekem, és tudok megértéssel és szeretettel gondolni rá. Nem érzem azt sem, hogy én tartozom neki. A gyerekek nem tudnak a szüleiknek tartozni, csak a terheiket cipelhetik. De azt is érzem, hogy tartozom magamnak azzal, hogy jó szülője legyek magamnak a sajátjaim helyett. Én mindenkinek azt kívánom, hogy sajátítsa el ezt a képességet, mert ha már csak felmerül is benned, hogy olyan szeretettel bánj magaddal, mint ahogy kisgyerekként a szüleidtől megérdemelted volna, akkor tudsz majd gondoskodást nyújtani másoknak is.”
