Kovács Vera szociálpolitikus szervezetével, az Utcáról Lakásba Egyesülettel rengeteg fedél nélkül élő magyar embert segített lakhatáshoz, munkájuknak hála, jelenleg több mint félszázan élnek tisztességes körülmények között. Csapatával hosszas mélyinterjúkat készítettek az utcán élő vagy az utcát megjárt hajléktalanokkal: férfiakkal, nőkkel, betegekkel, egészségesekkel, fiatalokkal és idősekkel. Többségüket először hallgatta végig bárki, mióta az utcára kerültek. Ebből lett az Utak az erdőben című könyv, amelyben nincsenek tabuk, amely nem romantizálja, nem szépíti a témát, de nem is ítélkezik, éppen ezért nemcsak riportkönyvként, hanem sűrű, fajsúlyos és megrázó novelláskötetként is működik. A huszonkét történetben nincsenek tabuk, nyíltan és részletesen mesélnek az emberek, akikről rengeteget beszélünk anélkül, hogy az ő hangjukat hallanánk. Úgy, hogy az ország ötödének lakhatási helyzete kockázatos, annyira, hogy a határok mára elmosódtak, és valójában azt sem tudjuk, mit jelent az, hogy hajléktalan.
Mit jelent az, hogy hajléktalan?
Nagyon mást jelent a szó világszinten és itthon. A helyzet az, hogy
a világ lakosságának az ötöde él hajléktalanként
a magyar vagy nyugat-európai sztenderdek szerint: informális lakhatásban, nem lakáscélú helyiségben, vagy saját otthon nélkül: utcán, kunyhóban, sátorban. A nyugati társadalmakban ehhez képest a lakosság kevesebb, mint egy százaléka él hajléktalanként különböző statisztikák szerint. Magyarországon azt mondja a szociális törvény: az hajléktalan, aki az éjszakáit nem lakáscélú helyiségben, közterületen vagy ellátó intézményben tölti.
Hányan vannak?
Nehéz megmondani, a hajléktalanság kezelésével kapcsolatos egyik első probléma, hogy nem is tudjuk, pontosan hány embernek nincsen otthona. Tudjuk, hány ágyat tud biztosítani az ellátórendszer – tizenegyezret –, és tudjuk, hányan vesznek igénybe egy év alatt különböző ellátórendszeri szolgáltatásokat: ötvenezren. Ám sokan élnek rajtuk kívül is riasztóan rossz lakáskörülmények közt, vagy éppen a lakásvesztés veszélye mellett, mások pedig tartós bentlakásos, de nem hajléktalanellátó típusú intézményben ragadnak bent akár lakhatási okokból. Vannak, akik integrált életre is képesek lennének, és rengetegen ragadnak bent egészségügyi, pszichiátriai tartós gondozást nyújtó helyeken, egyszerűen azért, mert nincs hova menniük. Mások meg ezekről a helyekről kerülnek utcára. Ez persze nagy terhet rak az ellátórendszerre. Ráadásul kérdés, hogy minek számíthatjuk a szívességi lakhatást is, amikor valaki rokonoknál, barátoknál húzza meg magát, de nagyon bizonytalan a helyzete.
Folyamatosan tele van a rendszer?
A nagyvárosokban folyamatosan, télen kapacitáson felül is működnek az intézmények, ilyenkor sokan, akik félnek, hogy megfagynak, akkor is bemennek, ha nyáron inkább az utcát választják. Vidéken vannak ugyan férőhelyek, de ez nem azt jelenti, hogy az embereket csak úgy át lehetne rakosgatni egyik irányítószámról a másikba, vagyis az, hogy vannak üres férőhelyek, nem jelenti azt, hogy oda valaki ténylegesen be is tud menni.
Fotó: Neményi Márton
Hány embert fenyeget közvetlenül a hajléktalanság?
Nehéz megmondani. Azt tudjuk, hogy minden ötödik háztartásnak gondot okoz a havi kiadások fedezése. Közülük sokan életük során valamikor ténylegesen is otthontalanok lesznek, sokuknak azonban sikerül elköltözniük, ha eladósodnak. Rengeteg a devizahiteles, akiknek nem rendezték a tartozását, őket fenyegeti ugyan, de lehet, hogy megússzák, megoldják a helyzetüket valahogyan. A probléma az, hogy rengeteg ember lakhatási helyzete kockázatos.
Tehát mindenkinek számolnia kell ezzel, aki egyik hónapról a másikra él?
Igen. A mi ügyfeleink többségéről, akik sokáig kunyhókban lakó hajléktalan emberek voltak, és nagyon nehéz helyzetekből jönnek, nos, róluk már lemondott a társadalom, de sok olyan ember is van, akin látjuk: egy nagyon kicsi segítség is elég lenne, hogy talpra álljon. Ha valakinek hirtelen felmondják az albérletét, gyorsan elő kell teremtenie kéthavi kauciót, pénzt a költözésre; rögtön félmilliónál tartunk, ami csak arra kell, hogy lakást váltson. Ezt kevesen tudják vállalni. Sokan ezért nem tudnak kiköltözni a munkásszállóról vagy más intézményből. Ha pedig valaki bekerül egy ilyen helyzetbe, benne is ragad. A könyvben mégis azt szerettük volna megmutatni, hogy lehetnének reális kivezető utak, még ha ezek ma sajnos kivételesek is.
Nagyon sokan erdőkben, szedett-vedett kunyhókban, de ettől még rendezett körülmények között élnek, dolgoznak, a környezetük sokszor nem is tudja, hogy hova mennek haza. Egyszerűen jobb nekik így, mint ha minden pénzüket albérletre költenék.
Mindenkinek segíteni kell, nekik is, ez nem is kérdés. Bizonyos szempontból pont az ő sorsuk a leginkább megrázó: vannak, akik rendezett életből kényszerültek társadalmon kívüli létre, ahol szintén rendezett viszonyokat próbálnak fenntartani.
Van olyan interjúalany, aki egy évtizeden keresztül járt be egy erdőből dolgozni. A munkatársai nem tudták, hogy hajléktalan.
Sokszor a családjuk előtt is titkolják ezt az érintettek. Közben pont ők lehetnek azok, akiknek egy egyszeri anyagi segítség is tartós kiutat jelentene.
Nehéz volt több tucat embert találni, akik őszintén és órákon át meséltek az életükről?
Sokféleképpen találtuk meg őket, nem volt recept. Készítettünk felhívást, hogy jelentkezzenek, illetve megkértük a szociális munkás kollégákat, hogy keressenek és jelöljenek interjúalanyokat. Az egyetlen megkötés az volt, hogy elsősorban utcán élő, vagy utcás tapasztalattal rendelkező embereket keresünk. Volt egy kép a fejemben arról, hogyan áll majd össze az anyag. Szerettem volna, hogy legyenek férfiak, nők, idősek, fiatalok, romák, nem romák, pszichiátriai beteg és az állami gondozást megjárt hajléktalanok. Igaz, eleve szűrt minta ez, hiszen csak azok jöhettek szóba, akik hajlandóak voltak megnyílni. Az egyedülálló férfiakkal ebből a szempontból könnyebb volt. De ettől még fontos volt, hogy sokszínű legyen a kötet.
Fotó: Neményi Márton
Maguktól megnyíltak, vagy nógatni kellett őket?
Csak olyan interjúalanyokkal beszélgettünk, akik valamilyen oknál fogva maguk is fontosnak tartották, hogy megosszák a történetüket. Vagy azért, hogy ők megkönnyebbüljenek, reakciókat kapjanak, vagy azért, mert azonosultak azzal az elképzeléssel, hogy ha az emberek megismerik a sorsukat, akkor más szemmel nézhetnek a hajléktalan emberekre. Nógatni tehát egyáltalán nem kellett őket. De azt azért tudni kell, hogy rengeteg a nagyon rossz állapotban lévő pszichiátriai beteg az utcán, ők pedig hiába meséltek volna, nem állt össze a történetük. Mi azokkal tudtunk beszélni, akiknek van a fejében egy koherens életút, egy alapanyag a szöveghez, amely aztán megjelenhet.
Kiderült bármi, amire kutatóként nem is gondoltatok?
Az interjú nagyszerű kutatási eszköz, de itt riportok készültek. Az alanyokat is ezzel kerestük meg. A kiadó szociográfiaként kategorizálta a könyvet, de számomra ez egy riportkötet. A sztorikra fókuszáltam. Aki elolvassa, látja a közös vonásokat: nehéz gyerekkor, traumák. Ezek szerkesztett szövegek. Húztam belőlük, volt, ahol sokat, volt, ahol keveset. Sokan rengeteget és szerteágazóan beszéltek, másokat kérdésekkel kellett segíteni. Időrendbe és logikai sorrendbe rendeztem a történeteket, akkor is, ha egyáltalán nem így hangzottak el. A nyers interjúkat egyébként pont most kérte el egy kutatócsoport.
Többször elhangzik, hogy „milyen jó, hogy végre elmondhatom ezeket”. Mintha addig soha nem beszéltek volna magukról.
Fantasztikus együttműködésünk volt például a Twist Olivér Alapítvány szociális munkásaival, akiknek egyébként is nagyon tisztelem a munkáját. Ők is elmondták: nem lehet része a napi rutinnak, hogy az ügyfelekkel ilyen mélységben, két-három órán át beszélgessenek, és szabad folyást engedjenek a történeteiknek, ahogy azt az interjúzók tették, mert egyszerűen kevés rá a mód és az idő, hogy a napi nehézségek megoldásán túl érdeklődhessenek, hogy mégis, mi van velük. Olyan nagy a nyomás a szociális szférán, hogy sokaknak kivételes élmény, hogy valaki csak rájuk figyel. Az egyik alany, aki maga jelentkezett, visszatekintésként mondta el az egész életét, és úgy fejezte be, hogy mindjárt meghal. Nem tudtuk, mi lesz, így van-e, de igyekeztünk mindent átbeszélni vele, hogy lássa, hogy fontos. Fontos is volt. Pár héttel az interjú után meghalt.
Bekerült a könyvbe?
Igen, benne van. De olyan gyorsan történt az egész, hogy fénykép már nem is készült róla.
Sok megszólaló elmondja, hogy az ő gyerekeik már rendben vannak, de nem költözik hozzájuk, nem kéri a segítségüket, nem akar a terhükre lenni. Tényleg így működik?
Nem tudjuk, milyen helyzetben vannak a gyerekek, mennyire kötődnek a szülőkhöz, nem tudjuk, elbírnák-e, vagy megcsúsznának, ha még egy embert el kellene tartaniuk.
Én nem kárhoztatom a családtagokat, ha nem tudnak segíteni.
Ők sem kapnának semmilyen segítséget, ha vállalnák, hogy gondoskodnak a rászorulókról.
Fotó: Neményi Márton
Van sodrása a szövegeknek, én sokszor el is felejtettem, hogy riportkönyvet olvasok, olyan az egész, mint egy novelláskötet.
Szándékosan. Semmit nem tettem hozzá a szövegekhez, csak az olvasmányosságot: nagyon sokat dolgoztam azon, hogy ilyen formába öntsem. Megőriztem a szófordulatokat, a megkülönböztető, egyedi sajátosságokat, hogy hitelesek maradjanak a történetek. Az interjúk tiszteletben tartott nyersanyagok, de ettől még nyersanyagok: a megszólalók saját hangját úgy kellett szerkesztenem, hogy bárkihez közel hozzam a sztorit. Mint egy novelláskötet, igen.
Fontos volt, hogy igazat mondanak-e?
Egyszer teljesen véletlenül belefutottunk ugyanazon történet két teljesen más változatába: a város két külön csücskében idézte fel ugyanazt két megszólaló egymástól függetlenül. Nem gondoltuk, hogy feladatunk leellenőrizni, igazat adni bárkinek is. Annyira különböztek a sztorik, hogy végül ki is maradt a két véletlenül összefonódó életút-interjú. Egyébként mindenkinél meghagytuk a saját olvasatát. Még akkor is, ha a családtagokról, ismerősökről, sőt a kollégákról vagy az intézményekről mondanak kellemetlen, fájdalmas dolgokat. Fel kellett vállalnunk: ezt ők mondják, nekünk pedig le kell írni. A kérdezők által lejegyzett szövegekkel és a hanganyagokkal dolgoztam, és volt, hogy nem húztam ki, hanem anonimizáltam azt, amiről éreztem, hogy káros lenne: helyszíneket, családtagok és olyan szereplők neveit, akik nem egyeztek bele, hogy nevesítsük őket. Nem akartam, hogy felesleges konfliktusokkal vagy perrel nézzen szembe bárki a könyv miatt. Szerintem összességében nem von le a történetek hitelességéből az sem, ha valaki itt-ott hazudik: csak olyan dolgokat tudnak kitalálni, amelyek az élettapasztalataikból következnek, akkor is, ha tényszinten nem igazak.
Józan életű megszólalókat kerestetek?
Nem, ez nem volt fontos. Több interjúban is elhangzik, hogy „én is ittam”, „én is verekedtem”. Akadt késelés, bűncselekmény, szabálysértés, volt, amit kihúztunk, de általában benne hagytuk ezeket az önvallomásokat is. Volt, aki névvel is vállalta ezeket. Ezekről a többség múlt időben beszél, „jaj, de sokat ittam régen”, a jelenlegi függőségeiket inkább önvédő szövegekkel intézik el, „persze, hogy iszom, te is innál”.
Kinek szól a könyv? Akit a téma érdekel, eleve nem kell meggyőzni, hogy gondolkodjon empatikusan és árnyaltan, aki ítélkezik, akinek megvan a véleménye a hajléktalanokról, az kézbe sem veszi.
Akiknek becsontosodott véleményük van, azok nyilván nem olvassák el, de nagyon sokan egyszerűen keveset tudnak a témáról. Szerintem sok új embert megszólíthatunk. Maga a tény is sokat számít, hogy könyvesboltokban kapható a kötet. Remélem, el tudjuk juttatni politikusokhoz, döntéshozókhoz, önkormányzatokba, szociálismunkás-képzőkbe, akár középiskolákba is, tehát olyan emberekhez, akiknek a feladatuk az, hogy mélyebben megismerjék ezt a világot.
Segít vagy árt, ahogy a médiában tálalják a témát?
A médiában még mindig csak úgy kezelik ezeket az embereket, hogy „a hajléktalanok”, ennyit mondanak róluk. A könyvvel éppen az volt a szándékom, hogy tudatosítsam: ez csak egy jelző. Ők elsősorban emberek és csak másodsorban hajléktalan emberek. Ha csak erre az egy vezérelvre kötelezőként tekintene a média, az már nagy fejlődés lenne.
Fotó: Neményi Márton
Olvasol kommenteket?
Most, hogy megjelent a könyv, beleolvastam a kommentekbe az első kritikák alatt. Bár ne tettem volna. Néha úgy érzem, hogy az egyesületről szóló cikkeket és kommenteket hivatalból is át kell néznem, de ha bármi más jelenik meg a témában, inkább nem. Szörnyűek. Azoknak, akik azzal jönnek, hogy nem érdemlik meg a segítséget, néha beírom, hogy
ha holnapra meghal, akkor is úgy gondolod majd, hogy nem érdemelte meg? Hát, köszönjük a hozzászólást.
Sokan mintha nem fognák fel, mekkora súlya van annak, ha nem segítünk. Ekkora: hogy lehet, hogy lesz olyan, hogy valaki mondjuk meghal.
Állandóan előkerül, hogy „valahol azért biztosan ők tehetnek arról, hogy ide jutottak”.
Sokrétű kérdés ez. A hajléktalanokkal azokat az embereket azonosítják, akik a legelesettebb, legrosszabb állapotban fekszenek az utcán, az aluljárókban. Ők azonban sokproblémás esetek: pszichiátriai betegek, amputáltak, drogfüggők. Akik az utcán fekszenek magatehetetlenül, azoknak nem biztos, hogy az a vezető szociális diagnózisa, hogy hajléktalan, sőt a problémáik nem is feltétlenül abból származnak, hogy hajléktalanok, inkább fordítva. Arról pedig, hogy ki miről tehet: mi abban hiszünk, hogy a lakhatás emberi jog. Szerencsére nem csak mi hiszünk ebben: nemzetközi egyezmények mondják ki, olyan egyezmények, amelyek formálják is az országok szociális ellátását.
Tehát ha egy embernek nincs fedél a feje felett és éppen megfagyni készül, másodlagos kérdés, hogy „jó fej-e”, hogy „megérdemli-e” a segítséget. Emberi lény.
A méltóságának kiterjesztése, hogy nem hagyjuk megfagyni az utcán, hogy nem nézzük végig, hogyan rohad le a lába. Nekünk sem csak „jó fej” ügyfeleink vannak. Nem végzünk érdemességi vizsgálatot, amikor lakáshoz próbáljuk juttatni. Olyan ez, mint az egészségügyben: nem kérdés, hogy az idiótáknak is megmentjük az életét.
Fotó: Neményi Márton
„Akkor se kelljen már ezt látnom és szagolnom az aluljárókban.”
Nem jó, hogy emberek az utcán élnek, de ha én élnék ott, és be kellene mennem az ellátóhelyekre, lehet, hogy én is inkább az erdőt választanám. A szállók poloskásak, sokszor méltatlanok, krízisszállások esetében ha be is mennek, sokszor csak a földön jut hely. A nagyobb cuccokat gyakran be sem vihetik, így aztán ha egy hajléktalan embernek már összegyűlt egy-két zsák holmija, döntenie kell, hogy kint hagyja-e őket, azaz hogy másnapra jó eséllyel semmije sem lesz. Aki fertőző beteg, megint sok helyre nem mehet, arra pedig nincs egyszerű válasz, hogy hova tud menni egy hepatitises, TBC-s vagy HIV-pozitív beteg, ha nincsen hol laknia. Aki egészséges, együttműködő, és dolgozna, az meg azzal néz szembe, hogy egy negyven-ötven ember befogadására alkalmas tornateremben képtelenség kipihenni magad úgy, hogy tudod: reggel nyolckor ébresztő, mehetsz vissza az utcára. Nem olyan egyszerű tehát, hogy „van tizenegyezer férőhely, tessék bemenni”.
Utolsó, ígérem: „akkora a munkaerőhiány, nem hiszem el, hogy nem képesek elmenni dolgozni”.
Jó felvetés, persze, régen létezett is az úgynevezett munkába állási támogatás. Ma ha valaki dolgozni megy, legalább az első harminc napot ki kell bekkelnie: ha addig melegkonyhán étkezett, nem tud hol ebédelni, ha olyan szállón aludt, ahova este hatig be kell érnie, oda nem mehet többet, ha hatig tart a munkaideje, tehát konkrétan az utcáról kellene bejárnia, a nappali melegedők, ahol mosakodhat, éppen munkaidőben vannak nyitva. Iszonyú nehéz tehát megoldani az átmeneti időt. Nem beszélve róla, hogy az első havi fizuból aligha lesz meg az albi.
Nyilván nem tippeket és trükköket várok, de mit tehet az, aki nem tud félretenni, és fél, hogy bármikor az utcára kerülhet? Elébe lehet menni?
Nagyon káros az egyéni felelősség irányába elvinni ezt a témát. Nem az a megoldás, hogy azt sulykoljuk, hogy ők tegyenek valamit, hanem az, hogy kiépítünk egy szociális hálót, amellyel csökken a kockázat. A lakásbiztosítás, a nyugdíj-előtakarékosság segít, persze, de akinek az étkezés is gondot okoz, az a szája elől vonná el a falatot a hatszáz forintos biztosítással és az ötezer forintos előtakarékossággal. Senki nem kérheti számon rajta, ha úgy dönt: inkább eszik.
Kovács Vera (Fotó: Csoszó Gabriella)