Aktuális

„Két évig azért fizettek, hogy ne dolgozzak” – Krizsó Szilviával és Náray Tamással beszélgettünk

Egyikük sikeres televíziós karrierjét hátrahagyva trénerként és coachként másokat támogat, másikuk bezárta legendás divatházát, hogy Magyarországot elhagyva megvalósítsa gyerekkori álmát, és külföldön is jegyzett, sikeres képzőművész legyen. Krizsó Szilviával és Náray Tamással az nlc-n induló videósorozatuk és podcastjuk kapcsán többek között a sikerről, a családról, a közéletről és a konok újrakezdés fontosságáról beszélgettünk. Nagyinterjú.

Szilvi, rég nem láttunk a képernyőn. 

K.Sz.: Legalábbis politikai újságíróként nem, mert mást azért csinálok. De tény, hogy 2011-ben lekerültem az MTV képernyőjéről – még úgy is, hogy még jó két évig állományban voltam a cégnél. Úgy szoktam mondani, hogy két évig azért fizettek, hogy ne dolgozzak. Gondoltam is, hogy milyen jó lenne üzleti modellt csinálni ebből: hány olyan cég van még az országban, amelyik fizetne azért, hogy ne dolgozzak nekik. Elmehetnék mondjuk a Paksi Atomerőműhöz azzal, hogy nem ülök be a vezérlőbe gombokat nyomogatni, ha fizetnek. (Nevet.)

N.T.: Mondjuk, ez azért nem annyira hízelgő.

K.Sz.: Miért? Ha úgy veszem, annyira féltek a kérdéseimtől, hogy inkább fizettek, csak hogy ne tegyem fel őket. Ez szerintem igenis hízelgő. Különben Tamás, szerintem hamarosan eljön az idő, amikor neked is szívesen fizetnek azért…

N.T.: …hogy hallgassak?

K.Sz.: Lássuk be, megvan az esélye. (Nevet.)

N.T.: (Durcásan.) Nem is mondok semmit.

Krizsó Szilvia és Náray Tamás (Fotó: Central Média)

Krizsó Szilvia és Náray Tamás (Fotó: Central Média)

Tamás, nálad más a helyzet, te önkéntesen vonultál „média-száműzetésbe”. Régebben sokat nyilatkoztál, de amióta kiköltöztél Spanyolországba, alig adsz interjút, nemrég engem is elhajtottál, mondván, úgy döntöttél, többet nem állsz szóba a sajtóval.

N.T.: Igen, ez így van, de hidd el, nem a személyednek szólt.

Tudom, és örülök, hogy most mégis beszélgethetünk.

N.T.: Na igen. De most is csak azért, mert a Szilvivel közösen csinálunk egy videósorozatot és podcastot az nlc-nek, és ehhez ugye hozzátartozik, hogy nyilatkozzak, tudod, „two in one”, mint a samponnál. De egyébként tényleg úgy érzem, hogy semmi értelme interjút adni, úgyis az lesz a vége, hogy a sakálok meg a hiénák szétcincálnak a kommentszekcióban. Úgy vagyok vele, hogy ha lehet, ne tegye ki magát ilyesminek az ember.

Értem. Szilvi, nem hiányzik a tévézés most, hogy már az ATV-nél sem dolgozol?

K.Sz.: Eddig sem dolgoztam az ATV-nél; csináltam egy színházi talkshow-t, amit rögzítettünk, az ment a csatornán. Egyébként még mindig megy, az ATV Spiriten folyamatosan adják az ismétléseket, úgyhogy ha úgy vesszük, most is állandóan képernyőn vagyok. De persze maga a műsorkészítés nagyon hiányzik: az, hogy értelmes dolgokat csinálhassak egy televízióban, ami nekem is örömet okoz és azoknak is, akik nézik. Van bennem egy jó adag exhibicionizmus, de nem vagyok képernyőfüggő. Csak akkor szeretem „mutogatni magam”, ha úgy érzem, hozzáadott értéket is teremthetek ezzel.

Jól érzem, hogy sok kollégához hasonlóan te is úgy látod, hogy a mai magyar médiában egyre nehezebb ilyen lehetőségeket találni? Hogy egyre kevesebb az olyan csatorna, lap, felület, ahol értelmes és fajsúlyos témákkal foglalkozhat az ember?

K.Sz.: Igen, a politikai újságírásban ma már szinte lehetetlen ilyen lehetőségeket találni. Alig van olyan csatorna, ahol érdemben foglalkoznának a politikával – részben nyilván azért is, mert már alig akad olyan politikus, aki hajlandó lenne komolyan válaszolni a feltett kérdésekre. A legtöbben be se mennek már egy független csatornán futó műsorba, ha hívják őket – azokat meg, akik bemennek, hiába kérdezed: ők általában nincsenek valódi döntési pozícióban, így igazából nem nagyon számít, hogy mit mondanak.

Fotó: Central Media

Fotó: Central Media

Ha már menni vagy nem menni, mit gondolsz a nagy botrányt kiváltó köztévés Karácsony-interjúról?

K.Sz.: Felháborított. Csak nagyon ritkán posztolok közéleti témákról a Facebookra, mert azt gondolom, hiába van markáns véleményem valamiről, igazából nem oszt, nem szoroz, hogy mit gondolok, attól meg nekem nem lesz jobb, ha fölöslegesen jártatom a számat. De emellett az „interjú” mellett nem tudtam szó nélkül elmenni, mert szakmai szempontból vállalhatatlannak tartom, amit Karácsony Gergellyel csináltak. Ha valakit csak azért hívok be a stúdióba, hogy minden egyes kérdésemmel, kijelentésemmel, minősítésemmel, gesztusommal belerúgjak, megalázzam és földbe döngöljem, az nem nevezhető újságírásnak. Könyörögve kérdem, hát milyen példát mutatunk így az embereknek arról, hogy hogyan álljanak hozzá másokhoz, hogy hogyan viselkedjenek a hétköznapokban? Mert ne feledkezzünk el róla, hogy vannak, nem is kevesen, akik csak ezeket a csatornákat tudják nézni, ezekből a „hírműsorokból” tudnak tájékozódni, ők csak ezt kapják. Ez lesz a minta, amit követni fognak. Én azt gondolom, hogy egy magát valamire tartó újságírónak, de tovább megyek, egy magát valamire tartó embernek nem lehet célja, hogy megalázzon másokat.

Azt mondjátok, nem szívesen szólaltok meg közéleti, politikai témákban. De éppen azért, mert ennyire áldatlan állapotok vannak ma a médiában, nem lenne mégis kötelességetek, hogy véleményformálóként hallassátok a hangotokat a fontos kérdésekben?

K.Sz.: Ez nagyon nehéz kérdés. Lehet, hogy igazad van, ismert emberként kötelességem lenne, hogy artikuláljam a véleményemet, de őszintén szólva ezt Don Quijote-harcnak érzem. Persze, van jó pár ezer követőm, akiket nyilván érdekelne a véleményem, eljutok bizonyos számú emberhez, de ők az esetek jelentős részében nagyjából egyetértenek azzal, amit a világról gondolok. Nekik minek osszam az észt? Aki meg nem ért egyet velem, az úgyse fog hirtelen megvilágosodni, nem fogja azt mondani, hogy „Hú, tényleg, igaza van a Krizsónak!”, maximum talál még egy embert, akit utálhat, akit gyalázkodó hozzászólásokkal áraszthat el, akire lőhet a Facebookon. Hidd el, ez nem gyávaság, egyszerűen csak nem akarom feleslegesen kitenni magam ezeknek a kellemetlenségeknek.

N.T.: Szerintem sem gyávaság. Ezért is szüntettem meg a nyilvános Facebook-oldalaimat; most már csak két zárt csoportot működtetek, ahonnan könnyen ki lehet rakni a nemkívánatos elemeket. Egy nyilvános oldalon ez nagyon nehéz: ha letiltod, kreál magának egy kamu felhasználót, és újrakezdi a pocskondiázást. Ezt megteheti persze egy zárt csoportban is, de előbb-utóbb úgyis elárulja magát, és akkor az adminok megint ki fogják tenni. Szóval felszámoltam a nyilvános profiljaimat, de azért viszonylag így is sok embert érek el: a Nararte nevű oldalamat közel negyvenezren, a Náray Tamás – gondolatok a világról, meg másról-t pedig 26 ezren követik. Az Instagrammal együtt nagyjából százezer embert érek el – hogy az most sok vagy kevés, az nézőpont kérdése, Jennifer Anistonhoz képest nyilván kevés, Macuka Jacukához képest viszont meglehetősen sok.

Náray Tamás (Fotó: Central Media)

Náray Tamás (Fotó: Central Media)

K.Sz.: Hozzám képest a csúcsok csúcsa, nekem csak 11 ezer követőm van a Facebookon.

N.T.: Jó, mindegy, ez így alakult. Én azt a megoldást választottam, hogy csak ezekkel az emberekkel kommunikálok, azokkal meg nem, akik nem értik, amit mondok nekik, csak kötözködnek, személyeskednek. Ezt persze le lehet fordítani úgy is, hogy önimádó vagyok, hogy nekem csak udvarolni lehet, de hidd el, nem erről van szó: a magam módján próbálok tenni azért, hogy kikeveredjünk valahogy abból a mérhetetlen süppedésből, amiben élünk. Mert borzasztó a posvány; azért is döntöttem úgy, hogy megszakítom a kapcsolatot a sajtóval, mert meguntam, hogy iskolai végzettség nélküli, írástudatlan újságírókkal küszködjek, akik úgy készítenek velem „interjút”, hogy ott sem vagyok: lelopkodják a tartalmat az Instagramról meg a Facebookról, adnak a firkálmányuknak valami hangzatos címet, aztán meg számolgatják a kattintásokat. Nekem ezekre az emberekre semmi szükségem sincs, csak időt és energiát visznek el, amit adott esetben könyvírásra, festésre, vagy egy olyan jópofa beszélgetős sorozatra is fordíthatnék, mint ez a videós műsor, illetve podcast.

Köztünk szólva

Indul az nlc első podcastja, amelyben Krizsó Szilvia és Náray Tamás beszélgetnek. Egymással, egymásról és talán rólunk is.

Szilvi, te nem újságírónak készültél. Színésznő szerettél volna lenni, aztán vendéglátást és pénzügyet tanultál. Dolgoztál bankban is, csak ezután jött az újságírás. Úgy fest, nem készültél tudatosan erre a pályára.

K.Sz.: Én már csak ilyen vagyok, az égvilágon semmire nem készülök tudatosan.

N.T.: Egyébként ez tök vicces, mert én sem készültem festőnek, írónak vagy divattervezőnek. A véletlen fújt rá ezekre a pályákra.

Nem? Pedig nekem az volt a benyomásom, hogy nagyon is tudatosan alakítottad a karrieredet. Mégiscsak elmentél Párizsba divattervezést tanulni.

N.T.: De az sem volt tudatos. Bocs, Szilvi, hogy a szavadba vágtam.

K.Sz.: Semmi baj.

N.T.: Meg hogy megrúgtalak.

K.Sz.: Közben még visszakézből lekevertél egyet, de nem baj, én így szeretlek. (Nevet.)

N.T.: Tényleg bocsánat. Mit akartál mondani?

K.Sz.: Csak azt, hogy ez egy nagyon érdekes dolog. Egyszer megkérdeztem Müller Péter Sziámitól, hogy csinálja, hogy amihez csak hozzányúl, abból siker lesz. Azt mondta, „Figyelj, csak sodródok az eseményekkel”. Alapvetően én is ilyen vagyok: sodródok az eseményekkel, én így működöm. Az is puszta véletlen volt, hogy újságírással kezdem foglalkozni. Sokszor elmondtam már, gyerekkori álmom volt, hogy színésznő legyek, de ez végül beteljesületlen álom maradt. Amikor úgy döntöttem, ott hagyom a bankszakmát, mert úgy éreztem, eleget foglalkoztam már a kiemelt vállalati ügyfelekkel, és megőrülök, ha a következő harminc évben is ezt kell csinálnom. Gondoltam, megpróbálom a Színművészetit, de nem lehetett, mert 28 évesen már túlkoros voltam a felvételihez. Akkor határoztam el, hogy megpróbálkozom a tévével, gondoltam, ha a színpadon nem lehet, majd a képernyőn mutogatom magam. (Nevet.) Elmentem Kertész Zsuzsa tanfolyamára, ő pedig benevezett a Riporter kerestetikre. Megnyertem, aztán a Napkeltébe mentem dolgozni, heti hatszor tizenhat órát gürcöltem egy éven keresztül olyan áldatlan körülmények között, hogy nem is akarok beszélni róla. Úgy voltam vele, hogy ha éhbért is kapok, de legalább fizetnek valamit a munkámért: azért, hogy tanuljak. Aztán tök véletlenül jutottam el a Duna TV-hez, egy ismerős szólt, hogy műsorvezetőt keresnek, menjek el a castingra. Már aznap kiválasztottak, ott tudtam meg, hogy politikai műsort kell vezetnem. Látod, az is a véletlen műve volt, hogy politikai újságíró lett belőlem: ha kulturális műsorhoz kerestek volna embert, valószínűleg egész pályafutásom alatt kultúrával foglalkoztam volna. De nekem a politika jutott; onnantól kezdve az volt a feladat, hogy rendesen felkészüljek erre a szerepre. Rengeteg könyvet, újságcikket elolvastam, igyekeztem a lehető legtöbb tudással felvértezni magam, mert úgy éreztem, enélkül nem lehet beülni egy interjúra. Elém sodort egy lehetőséget az élet, megragadtam, és megpróbáltam kihozni belőle a legtöbbet.

Tamás, az előbb azt mondtad, téged is a véletlen sodort a divatszakmába.

N.T.: Igen. Fiatal diplomásként külkereskedő voltam az Artexnél. Szerettem volna képzőművész lenni, de a szüleim nem engedték, azt mondták, túlságosan szomjazom a luxust ahhoz, hogy művésznek álljak. Igazuk volt, akkoriban a legtöbb művész filléreket keresett, valószínűleg egy kiégett, megkeseredett, önpusztító élet lett volna a jutalmam, ha dacolok velük. Elég jól rajzoltam; egyszer csak szólt a főnököm, hogy volna egy másoddiplomás lehetőség, menjek el az ipari formatervezői szakra. Elmentem. Igaz, nem pont olyannak képzeltem, mint amilyen akkoriban volt: jobbára széklábat, asztalt, vödröt meg vasalót rajzoltattak velünk.

Miután felvettek, átkerültem a tőkés bútorosztályról a művészeti főosztályra. Az egyik vállalat, amit képviseltünk, egy woolmark trademark licenc tulajdonosa volt – tudod, a „tiszta, élő gyapjú” –, és ahhoz, hogy megkaphassák, vállalniuk kellett, hogy fiatal, pályakezdő művészeket támogassanak. Fölajánlották, hogy megcsinálják kötött konfekcióban a diplomamunkámat. Akkor még eszembe se jutott, hogy divattervező legyek, úgy voltam vele, hogy ha elvégzem rendben a munkámat, majd csak lépegetek felfelé a szamárlétrán az Artexnél, nyugodt, rendezett, kiegyensúlyozott, jól kistafírozott életem lesz.

Fotó: Central Media

Fotó: Central Media

Aztán egyszer csak jött a telex, hogy a Woolmark bekéri a ruháimat, mert bezsűrizték őket az az évi trendkollekció-fotózásba. Majd még egy, hogy a nemzetközi IVS-bemutatóba is bezsűrizték őket, leszek szíves elfáradni a londoni gálára.

Apukám elintézte, hogy  ki tudjunk menni; csak a Royal Albert Hallban tudtam meg, hogy tulajdonképpen egy versenyre neveztem be, és mindjárt kiosztják a díjakat. Ültünk a karzaton, szólították sorban a különféle kategóriák nyerteseit, egyre kisebbek és kisebbek lettek a díjak, gondoltam, én már biztos nem kapok semmit. Aztán egyszer csak megkopogtatta a mikrofonját a szpíker: „Az est utolsó díjazottja, aki a zsűri művészeti különdíját kapja, egy tizennégy hónapos, két szezonra szóló ösztöndíjat Párizsban, a Balmain-csoport Ted Lapidus divatházánál…”, nagy szünet, mindenki forgatja a fejét, „Hungary!”

Gyerekkorodtól kezdve érdekelt a divat?

N.T.: Tulajdonképpen igen, ezt otthonról hoztam. Tudod, nálunk szokás volt szépen felöltözni; értelmiségi család voltunk, a megjelenés, az öltözködés, az elegancia, az illemtudó viselkedés, a gazdag szókincsű, kulturált beszéd mindig fontos volt a szüleim számára. Nálunk nem fordulhatott elő, hogy pizsamában üljünk le a reggelizőasztalhoz vagy melegítőnadrágban a vacsorához.

Amikor a karriered indult, a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején, Magyarországon nagyon felfutóban volt a divat, rengeteg kreatív és érdekes ötlet, jó kezdeményezés indult el.

N.T.: Igen. Ráadásul én a párizsi időket is le tudtam kaszálni. Kint fiatal tervezőként azzal kerestük a pénzt, hogy kollekciókat stylingoltunk: összeállítottuk, felkellékeztük a ruhákat, segítettünk a koreográfusnak, hogy színpadra tudja rendezni a szetteket. Tudod, abban az időben még mások voltak a divatbemutatók, ma már nincsenek próbák, csak rálökik a lányra a ruhát, áll, ahogy áll, kimegy a kifutóra, fordul kettőt, kész. Mindegy. A lényeg, hogy számos országban megfordultunk, dolgoztunk a Max Marától kezdve az Escadán, a Hugo Bosson, a Cerrutin, a Dioron és a Trussardin át a Chanelig sok mindenkinek. Amikor aztán ezek a cégek Magyarországra jöttek, hogy üzleteket és irodákat nyissanak, minket kerestek meg a marketingeseik meg a píárosaik, mert tudták, hogy mi a ház minőségének és szellemiségének megfelelő divatbemutatókat tudunk rendezni. Olyanokat, amik miatt érdemes ideutaztatni tíz A-kategóriás, nemzetközileg elismert manökent. Ez volt az oka annak is, hogy akkoriban rengeteg külföldi divatháznak csináltam bemutatót – nem az, hogy ahogy sokan pletykálták, „a Náray elszedte mások munkáját”.

Egy interjúban azt mondtad, azért hagytad abba a divattervezést, mert úgy érezted, hogy a szakma nagyon megváltozott, ez már nem az a munka, amiben korábban örömödet lelted. Szilvi is hasonló dolgokat mondott az újságírásról. Mondhatjuk, hogy mindkettőtöknek szükségszerűen váltania kellett?

N.T.: Kelleni nem kellett.

K.Sz.: Szerintem sem, inkább egyfajta belső kényszer vitt rá minket, hogy váltsunk.

N.T.: Igen, ez így van.

K.Sz.: Nekem ma már nem tudnának annyit fizetni, hogy politikai újságíróként dolgozzak. Pedig hidd el, sokszor megkerestek azzal, hogy ott a stúdió, bármikor beülhetek, ha akarok.

N.T.: Ha nekem lenne egy tévém, azért oda ugye eljönnél dolgozni, Szilvi?

K.Sz.: Persze, de csak akkor, ha nem kell politikával foglalkoznom.

N.T.: Tudod, hogy minek tennélek meg? Hírigazgatónak.

K.Sz.: Ilyesmi eszedbe se jusson! (Nevet.) Nem, nem lennék jó hírigazgató, már csak azért sem, mert sosem dolgoztam híradóban. De ha egy művészetről, kultúráról, érdekes közéleti témákról szóló műsort bíznál rám, azonnal rohannék. Már persze, ha a délutáni műsorsávban menne, mert most, hogy még csak tizennégy éves a kislányom, semmi sem lehet olyan fontos, mint az, hogy az estéimet vele, a családom körében tölthessem. Több esti műsorra szóló felkérést is elutasítottam ezért; amikor megszületett a Luca, teljesen átprogramozódott az agyam, hirtelen sokkal fontosabb lett, ami otthon, a négy fal között történik, mint az, ami a stúdióban. Emlékszem, úgy kellett rávennem magam, hogy úgy üljek be az adásba, ahogy korábban szoktam, hogy a férjem szóhasználatával élve ugyanolyan „genetikailag kekeckedő” újságíró  legyek, mint amilyennek a nézők megszoktak. Ellágyultam, elnézőbb lettem, ami szakmai szempontból nem volt jó, hiszen a politikai újságírás alapja éppen a keménység, pontosabban a számonkérés: hogy ha törik, ha szakad, feltárd a tényeket, és szembesítsd a felelősöket a hibáikkal, a stiklijeikkel. Újságíróként az a feladatod, hogy a nézőket, a tévé előtt ülő embereket szolgáld, az ő szempontjaikat, érdekeiket szem előtt tartva kérdezz, de ez akkoriban nagyon nehezen ment, minduntalan emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy „Krizsó Szilvi, amikor bemész a stúdióba, akkor műsorvezető vagy és nem a Faragó Luca anyukája. Majd ha hazamész, akkor lehetsz anyuka”. Szóval inkább úgy döntöttem, hogy szabaddá teszem az estéimet, mert nagyon fontosnak tartom, hogy amíg igényli, ott legyek a gyerekem életében. Persze, tudom, hogy egyszer majd ő is felnő és kirepül, szoktam is mondani a férjemnek, hogy „Figyelj, viríts valamit, de gyorsan, most kell, hogy nagyon megszeresselek, mert pár év múlva már csak ketten leszünk”.

Krizsó Szilvia (Fotó: Central Media)

Krizsó Szilvia (Fotó: Central Media)

Szilvi, azt mondod, ha Tamás indítana egy tévét, szívesen elmennél egy kulturális témákkal foglalkozó műsorba műsorvezetőnek. Tulajdonképpen a Krizshowban is ezt csinálod: zenészekkel, színészekkel, képzőművészekkel, a kulturális élet szereplőivel beszélgetsz. Ennyire vonz téged ez a szegmens?

K.Sz.: Igen, mert ha művészekkel beszélgetsz, hamar rájössz, hogy ezek mögött az emberek mögött valódi tudás és teljesítmény van.

N.T.: Apukám, egy képet meg kell festeni, slussz. Ráadásul jól, mert nem csak az az egy ember fogja látni, aki megveszi, hanem az is, aki felmegy a honlapodra, átlapozza a portfóliódat, elmegy a galériádba vagy a kiállításodra. Látják a kurátorok, a művészettörténészek és a látogatók, csupa olyan ember, aki szereti a képzőművészetet és ért is hozzá. Meg persze azok is, akik nem. Itthon rengeteg hülyeséget a beszélnek a festészetemről, mert nem értenek hozzá, volt olyan közismert influenszer, aki Insta-sztoriban ócsárolta a képeimet, mondván, tök gagyik, a kutyának sem kellenek, és száz euróért árulom őket, csak hogy túladjak rajtuk valahogy. Persze, kit érdekel, ezzel csak saját magát járatta le. Ha Jerger Krisztina, Magyarország legnevesebb művészettörténésze, aki a Pradóban, a Louvre-ban és a Guggenheim Múzeumban is dolgozott és Barcelonában Dalí- meg Picasso-életműkiállítást rendezett, azt mondja, komoly fantázia van a képeimben, mert az az impresszionista alapokon nyugvó lírai absztrakt expresszionizmus, amit képviselek, egy nagyon is élő, eleven irányzat, amit mindenképpen meg kell mutatni a világnak, akkor nem nagyon érdekel, mit mond egy pár százezer követővel „büszkélkedő”, önjelölt celeb. Ma már a bécsi König-gyűjteményben és a svájci Rutter-gyűjteményben is ott vannak az alkotásaim; féléves várólista van a képeimre, mert mindent eladtunk, tegnap is megvettek egy képet látatlanban, azzal, hogy mindegy, mi lesz rajta, csak Náray legyen. De visszatérve az eredeti kérdésre, igen, a Szilvinek igaza van. A festőnek meg kell festenie a képet, a színésznek meg kell csinálnia az alakítást, az énekesnek estéről-estére ki kell tolnia a kétvonalas f-et, az írónak határidőre le kell adnia a kéziratot. A művészvilágban valódi teljesítmény van, ott nincsen bla-bla-bla meg tyutyulu.

K.Sz.: A művészek – legalábbis a tehetséges, jó művészek – nagyon sok ember számára hitelesek. Ezért is szerettem annyira a Krizshowt: mert olyan emberekkel beszélgethettem, akiktől tanulhattam, és azok is tanulhattak tőlük, akik jegyet váltottak erre a beszélgetésre. A nézők a meghívott vendégek példáján keresztül saját magukról is rengeteg mindent megtudhattak, nem véletlen, hogy nagyon népszerűek voltak ezek az estek. Tamás például háromszor volt nálam, és amikor kiderült, hogy ő lesz a vendég, órák alatt elfogytak a jegyek.

N.T.: Igen, szerencsére sokan szeretnek. Amikor az utolsó divatbemutatóm volt a Várkert Bazárban – hatszáznyolcvan férőhelyes nézőtér, kettőezer-kilencszáz és háromezer-kilencszáz forintos jegyárak – negyedóra alatt elvitték az összes jegyet.

K.Sz.: Látod, ezért is tartom hülyeségnek, hogy azon rágod magad, mit gondol a Jóska meg a Pista a művészetedről. Szerintem a rajongóid az Arénát is megtöltötték volna a kedvedért.

N.T.: Jó, Szilvi, igazad van. Amikor megnyitottuk a galériát Sitgesben, Barcelonától harmincöt kilométerre, a követői táboromból legalább nyolcvan-kilencven ember eljött, hogy ott legyen a megnyitón. Megvették a repülőjegyet, lefoglalták a szállást, tele volt velük az Wizzair-gép. Fantasztikus érzés volt. De az igazságtalanság azért még fáj.

Szilvi, megütött valami azzal kapcsolatban, amit korábban mondtál: az, hogy nem építetted tudatosan a karrieredet, hanem inkább sodródtál. Most többek között coachként dolgozol, nem érzel itt valami ellentmondást?

K.Sz.: De, persze. (Nevet.) Tudod, a cipész meg a cipője. Miközben mások tehetségére, értékeire nagyon rá tudok érezni, és ezért általában meg tudom mondani nekik, mit kell tenniük, hogy előbbre jussanak, magamat már nem tudom igazán terelgetni. Nehezemre esik, hogy irányba állítsam magam, hogy brandet építsek, hogy a kikövezett úton haladjak előre a karrieremben. Talán azért, mert amit mások értéknek látnak bennem, azt én észre sem veszem, nem tartom kiemelkedő dolognak. Azt hiszem, ez az oka annak is, hogy nagyon sok mindenben visszafogom magam: „Ááá, minek csináljam ezt, kit érdekelne; minek vágjak bele abba, ki lenne kíváncsi rá?”.

Kielégít ez a munka? Megtalálod benne önmagad?

K.Sz.: Nagyon sok sikerélményt ad, jó látni, ha tudok segíteni valakinek abban, hogy megtalálja a neki leginkább kedvező utat a pályáján. De ez nekem önmagában nem elég. (Nevet). Meg kell mutatnom magam, és „saját jogon” is be kell zsebelnem sikerélményeket, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Ezért csináltam színházi talkshow-t, és ezért döntöttem úgy, hogy a Tamással közösen megcsinálom ezt a videós talkshow-t és podcastot, ahogy azt is, hogy a 24.hu-n elindítok egy üzleti podcastot Bárkiből Valaki címmel. Ez van, jólesik, ha megállítanak az utcán, és azt mondják, „Szilvia, nagyon hiányzik a műsora, mikor lesz már új?”.

Tamás, te hosszú ideig a magyar divat meghatározó alakja voltál, de amikor elköltöztél Spanyolországba, felszámoltad az itthoni üzleteidet. Nem volt nehéz bezárni a boltot?

Igen, még ’96-ban jelent meg az első kollekcióm, igaz, az még csak afféle jópofaság volt, terveztem a Ted Lapidusnak, a Playboynak meg a Véronique Martelnek, gondoltam, legyen egy saját címke is. A Martel varrodájában megcsináltuk a próbadarabokat, aztán eladtuk őket, ennyi volt. Igazából kétezerben indult be a márka, de onnantól kezdve nagyon gyorsan felfutott: 2007-ben már Dubajba exportáltunk, aztán 2009-ben saját boltot nyitottunk Barcelonában, 2010-ben pedig Berlinben, a Kurfürsterdammon. Paradox módon éppen a gyorsan jött siker volt az egyik oka annak, hogy végül úgy döntöttem, otthagyom a divatvilágot, mert sem infrastrukturálisan, sem szervezetileg nem tudtuk megtámogatni ezt az irdatlan növekedést. Folyamatosan szakemberhiánnyal küzdöttünk, rengeteg munka hárult rám: évente négy-öt kollekciót mutattunk be, és hetente kellett repkednem Budapest és Berlin között, mert ez volt a két igazán nagy felvevőpiacunk. Maga alá temetett a munka, és ettől egy hangyányit megroppant az egészségem, az idegeim. Egy idő után úgy éreztem, csökkentenünk kell a kitettségünket, ezért először felszámoltuk a dubaji exportot, aztán a berlini és a barcelonai boltot is bezártuk. Ráadásul közben itthon akaratunkon kívül belebonyolódtunk egy meddő politikai csatározásba…

Fotó: Central Media

Fotó: Central Media

Ez volt az az időszak, amikor megpróbálták rád sütni, hogy „a NER szabója” vagy?

N.T.: Igen, de erről nem szeretnék bővebben mesélni. A lényeg az, hogy ez az egész hercehurca már olyannyira terhes volt a számomra, hogy 2016 végén úgy döntöttem, vége, bezárom a boltot, és elköltözünk az országból.

Amióta felhagytál a divattervezéssel, festészettel és – ahogy te magad fogalmaztál – „irodalmi igényű lektűrök” írásával foglalkozol. Mikor kezdtél el festeni?

N.T.: Húsz éve. Először csak magamnak festettem, gyakorolgattam, próbálgattam a különböző technikákat otthon, mert élveztem és igazi kikapcsolódást jelentett nekem a festés. Azt hiszem, épp ezért tudtam olyan hirtelen berobbanni a nemzetközi képzőművészeti szcénába, mert mire a kurátorok, a művészettörténészek, a műtárgygyűjtők és a művészetkedvelők találkozhattak a munkáimmal, már beérett, kiforrott stílussal rendelkező művész voltam. Mivel addig a nagy nyilvánosság előtt nem mutattam meg a képeimet, afféle aha-élményük volt: úristen, hát hol a francba bujkált eddig ez a művész, hogy lehet, hogy kvázi ismeretlen festőként ilyen energiákat, erőt és dinamikát sugároznak a művei, hogy ilyen érett kompozíciókat fest, hogy ilyen biztos kézzel nyúl a színekhez és a többi. Meglepte őket a felbukkanásom – hiszen nem tudták, hogy ezekben a festményekben húsz év munkája, gyakorlása, tanulása van.

Az írás hogy jött?

N.T.: Úgy, hogy amikor beteg lettem, elkezdtem járni terápiára, és a pszichológusom azt javasolta, hogy ha szeretném feldolgozni a problémáimat, írjam le az életem történetét. Eleinte húzódoztam, mondtam, hogy én ilyen faszságokkal nem foglalkozom; most mit írjak, érted: éltem, haltam, anyukám picsájából bújtam ki, jártam általános iskolába, kaptam pofont, ha egyest vittem, loptam Sport szeletet? Mire a pszichológus azt mondta, oké, ez magán múlik, döntse el, mit akar. Vagy jön óránként tízezerért, azt csináljuk, amit mondok, és meggyógyul, vagy jön óránként százezerért, akkor az lesz, amit maga akar, de nem haladunk egy tapodtat sem. Beláttam, hogy igaza van, mondtam, hogy jó-jó, megpróbálom megírni az életem történetét, de az istennek nem akart menni. Akkor rám förmedt: „A jó ég áldja meg, ne szerencsétlenkedjen már ennyit, hát akkor írja úgy, mint egy regényt, egyes szám harmadik személyben, csak írjon már!”. Sikerült egy pszichológust úgy felidegesítenem, hogy majdnem kihajított az ablakon. Azért ez nem semmi, őket elvileg lehetetlen kihozni a sodrukból, de nekem ez is sikerült. (Nevet.) Nagyon megszeppentem, hazamentem, és egy ültő helyemben megírtam Az utolsó reggel Párizsban első fejezetét. Onnantól már gurult magától az egész.

Beszéljünk egy kicsit a podcastról. Miről szól ez a hat adás?

K.Sz.: Ez egy nagyon személyes dolog, tulajdonképpen két barát magánbeszélgetése, amibe az nlc-nek köszönhetően belenézhetnek, belehallgathatnak az nlc olvasói is. Ülhetnénk akár otthon, a nappaliban is, a lényeg az, hogy őszintén, mindenféle hátsó szándék nélkül dumáljunk egymással – épp úgy, ahogy mindig szoktunk, amikor találkozunk. Persze, szóba kerülnek fajsúlyosabb témák is, de mi privátim is így szoktunk beszélgetni. Van, hogy röhögcsélünk, de azért az is fontos, hogy kicseréljük egymással a gondolatainkat, hogy tágítsuk egymás látókörét. Ha úgy tetszik, két átlagember csevegéséről van szó.

N.T.: Így van, ez egy jóízű baráti terefere. De közben egy sor mások számára érdekes témát is igyekszünk érinteni: elmondjunk, mit gondolunk, a féltékenységről, az irigységről, a rossz testképről, az emberek közötti kommunikációról, a környezetvédelemről, az ivóvízről és így tovább. Beszélgetünk, okoskodunk – de persze anélkül, hogy bárkinek a fejébe akarnánk verni, mit gondoljon a világról.

Fotó: Central Media

Fotó: Central Media

Most, hogy mindkettőtökkel egyszerre beszélgethetek, egyre inkább úgy érzem, hogy nagyon sok közös dolog van bennetek, például a megújulásra, újrakezdésre való képesség. Az, hogy ha kell, nem féltek az addigi életeteket hátrahagyva belevágni valami újba. Mi kell ehhez? Honnan jön ez a bátorság?

N.T.: Nem tudom, az egyik közös pontunk talán az, hogy mindketten jóízű és jó szándékú kíváncsisággal nézzük a világ dolgait, mert szeretnénk a lehető legtöbbet megtapasztalni az életből. A másik meg az elszántság és a kitartás: mert egyikünk sem az az abbahagyós típus. Ha úgy tetszik, bátor emberek vagyunk, de azért nem vakmerők.

K.Sz.: Igazad van, nem félünk belekezdeni valami újba. Amikor 28 évesen elhatároztam, hogy otthagyom a bankot, azért döntöttem így, mert úgy éreztem, nonszensz, hogy egész életemben olyasmivel foglalkozzam, ami tulajdonképpen egy cseppet sem érdekel. Tudtam, hogy ha nem merek nekifutni annak, ami igazán izgat, egész életemben ott lesz az elszalasztott lehetőség rossz íze a számban, ami utána minden mást megkeserít.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése