2020. Március 27.

Egy magyar rendőrkapitány, aki komolyan veszi a családon belüli erőszakot

Interjú Hajdú Károly rendőr alezredessel, a XVI. kerületi kapitányság vezetőjével, aki kiadta a rendőreinek, hogy ne várjanak arra, amíg vér nem folyik, hanem minden családon belüli bántalmazást vizsgáljanak ki.

Hercsel Adél

Máig kiirthatatlan sztereotípia, hogy családon belüli erőszak esetén csak akkor vonul ki, és intézkedik a rendőrség, mikor „már folyik a vér.” Ehhez képest a 16. kerületi rendőrkapitányságról ennek maximálisan az ellenkezőjét hallottam a magyar áldozatsegítő alapítványok munkatársaitól. Szóval, mikor mennek a helyszínre?

Minden eljárás valamilyen bejelentés után indul. A budapesti kerületekben és a többi települési önkormányzatnál is létezik az úgynevezett jelzőrendszer. A szűken értelmezett verziójához tartoznak a pedagógusok, a gyerekorvosok, a védőnők, az önkormányzatok, a családsegítők, a gyámhatóságok, stb. Ám ha ezt tágan értelmezzük, mindannyian a jelzőrendszer tagjai vagyunk, így a rendőrségen bárki tehet bejelentést, akár gyereket, akár felnőttet, feleséget, férjet, idős édesapát, stb. bárkit bántanak a környezetében. Sőt, erre mindenkit kifejezetten szeretnék biztatni, hogy figyeljen, és ha valami nem stimmel körülötte, bátran forduljon a rendőrséghez, bennünket elér a nap 24 órájában. Mi minden esetben reagálunk, olyan nincs, hogy a rendőrség nem vesz föl bejelentést. Nyilván ezek után mérlegelünk, és ha egy parányi gyanú is van arra, hogy nyoma van családon belüli erőszaknak, legyen szó fizikai vagy lelki gyötrelmek okozásáról, a rendőrség intézkedik, nem csak a XVI. kerületi.

Fotó: Neményi Márton

Valóban városi legenda, hogy a bántalmazás miatt mindenki szigorúan forduljon ahhoz a rendőrséghez, ahol lakik? Ezt azért is fontos tisztázni, mert sok áldozat, félve a bántalmazó bosszújától, a megszégyenüléstől, nem mer helyben segítséget kérni.

A bántalmazás jelenlétét bárki hozza a hatóság tudomására, legyen az a családsegítő, az iskola vagy a gyámhivatal, a jogszabályok szerint nekünk egymás közt továbbítási kötelezettségünk van. Emellett bármelyik rendőrkapitányságon lehet bejelentést tenni. Igen, ennek azért is van jelentősége, mert ha például itt a kerületben lakó áldozat, rettegve a bántalmazójától, elmegy a szüleihez vidékre, és bejelentést tesz az ottani rendőrségen, azzal már beindította a folyamatot, onnantól mi a rendőrségnél tudjuk tenni a dolgunkat.

A „tesszük a dolgunkat” hogyan kell elképzelni a gyakorlatban? Pontosan mi történik a bejelentés után?

Mindenek előtt kimegyünk a helyszínre, mert szeretünk a saját szemünkkel meggyőződni arról, hogy milyen nyomai vannak a bántalmazásnak. Illetve ha gyerek is érintett a történetben, felmerül a gyanú, hogy őt vagy őt is bántalmazzák, megkeressük az iskolát, a helyi családsegítőt és a gyámhatóságot, hogy ők tudnak-e valamit a családról, náluk az ügynek volt-e bármi előzménye. Még a helyszínnél maradva, a tájékozódó rendőr mérlegeli, hogy felmerül-e az ideiglenes megelőző távoltartás lehetősége, amit a nevemben a kollégáim az esetek többségében el is szoktak rendelni. Majd ezt adott határidőn belül továbbítjuk az illetékes bíróságra, ahol a távoltartás kérdésében meghozzák a végleges döntést.

Elég sok kritika éri a távoltartás intézményét az olvasóink, az áldozatok és nőjogi szervezetek részéről is. Mit gondol, ennek mi lehet az oka?

Mi az ideiglenes távoltartás jogintézményét alkalmazni fogjuk, ha ennek bármilyen pici feltétele fennáll, mert a lehetőségekhez mérten védelmet nyújt az áldozatnak. Mi mint rendőrség ezt 72 órára tudjuk alkalmazni, a bántalmazót pedig minden egyes esetben figyelmeztetjük, hogy ekkor mit tehet, mit nem tehet, és milyen következményekre számíthat, ha megszegi a feltételeket. A következő munkanapon, vagy ha délelőtt történt az eset, az iratokat már délután eljuttatjuk a bíróságra. Ők ezt befogadják, idézik a feleket, és nyilvános tárgyaláson eldöntik, hogy a távoltartás intézményét fenntartja-e a bíróság 30, 60, x napig. Ha mégsem döntenek a távoltartás mellett, egyrészt a büntető eljárás attól még ugyanúgy zajlik az ügyben, a kettő nem zárja ki egymást, nincs egymással párhuzamos mozgásban. Másrészt nem fogynak el a lehetőségek, mert az áldozatot még mindig ki tudjuk menekíteni a segítő, civil szervezetek és az állami rendszer által krízisközpontba, anyaotthonba, családok átmeneti otthonába vagy védett házba.

Fotó: Neményi Márton

Mi a forgatókönyv akkor, ha a bántalmazó megszegi például a 72 órás ideiglenes távoltartást, és visszamegy?

Gondoskodunk arról, hogy ezt többet ne tegye, például azzal, hogy azonnal őrizetbe vesszük. Sokan félreértik, hogy a jogszabály szerint a megelőző távoltartás nem tulajdonoshoz kötött kérdés. Vagyis hiába a bántalmazóé a ház, a lakás, mi őt attól még ugyanúgy távol tudjuk tartani, és őrizetbe tudjuk venni, ha nem veszi komolyan, hogy egy időre ki van tiltva onnan.

Milyen gyakori, hogy mire bírósági szakaszba lép az ügy, a felek már nem jelennek meg, mert meggondolták magukat, az áldozatok visszavonják a korábban tett nyilatkozatukat, stb.?

Ez a bántalmazási esetek 10-15 százalékban szokott megtörténni. Ilyenkor nem is lesz „rendes” távoltartás az ügyből, ahogy a büntetőügyek is a legritkább esetben végződnek eredménnyel.

Mesélne egy konkrét történetet a kerületből a közelmúltból, amikor viszont végigment a büntetőügy is, és a bántalmazóval szembeni retorzióval zárult a folyamat?

Három éve a családsegítőtől kaptunk a jelzést, egy nagymama szólt nekik, hogy a lánya és az unokák komoly veszélyben lehetnek, miután a férj pszichés és fizikai terrorban tartja a családot. Ezek után mindenképpen szükség volt rá, hogy beszélhessünk az anyukával, mégiscsak ő tud a leghitelesebben beszámolni arról, hogy mi történik a négy fal között. Ez elsőre nem sikerült, majd másnap az anyuka a nagymama segítségével elment a családsegítő szolgálathoz, ahol válogatott borzalmakról számolt be. Például ha a gyerekek otthon „rosszalkodtak” az apuka több száz vagy több ezer guggolást végeztetett velük, vagy addig sikáltatta a fogukat, míg el nem kezdett vérezni az ínyük, stb. Nem volt kérdés, hogy itt rögtön lépni kell.

Végül mi történt?

A jelzőrendszer összefogásával az anyukát a gyerekekkel védett házba menekítettük, a férfit pedig gyanúsítottként hallgattuk ki, és az őrizetbe vétel után az ügyészséggel közösen kezdeményeztük az előzetes letartóztatásba vételét. Semmiképp nem akartuk szabadlábon hagyni, mert komolyan fennállt a kockázata, hogy a kínzások nem csupán folytatódnak, hanem a bántalmazó rákapcsol, és tragédiát okozó megtorlás lesz a vége, hogy anyuka bárkinek is mesélni mert. Ennek ellenére az elsőfokú bíróság az elkövetőt nem helyezte letartóztatásba, távolságtartási végzést hozott ellene, majd az ügyészség fellebbezésére a másodfokú bíróság végül elrendelte az előzetes letartóztatást. Ezek után a kapitányságunk egy kicsit nyugodtabban tudta lefolytatni a büntető eljárást, ami végül vádemeléssel zárult.

Fotó: Neményi Márton

Sok tanulsága van a történetnek, de most azt emelném ki, hogy a többségében női áldozatok, félve a bántalmazó haragjától, mennyire nyílnak meg nehezen a rendőrségnek?

Igen, ezt abszolút tapasztaljuk, és érthető is az áldozatok reakciója. Ha a XVI. kerületi kapitányságon érkezik bejelentés családon belüli erőszakról, nálunk nem véletlenül egy kollegina is a helyszínre megy, ő az, aki beszél a feleséggel, az anyukával. Ha épp este van, és nincs bent rendőrnő, akkor bejön egy. Főleg ezért, mert a családon belüli bántalmazásos ügyeknél nincs holnap, könnyen lehet, akkor már rég késő, és megtörtént a tragédia. Ennek ellenére még így is rengeteg ügy marad latenciában. Az említett történetnél is az volt a legdöbbenetesebb, hogy évek óta folyt a szisztematikus kínzás, miközben ez a nagymamán kívül nem tűnt fel senkinek, a lakóközösség is példás, szerető családnak tartotta őket.

A családon belüli erőszaknál, főleg, ha lelki terror áll fenn, viszonylag kevés a látható tünet. A bántalmazásos ügyek kivizsgálását és az elítélését sokszor nagyban nehezíti a bizonyíthatóság kérdése. Ezzel rendőrként hogyan küzdenek meg?

Ha bejelentés érkezett, akkor nem nagyon szoktuk hagyni magunkat. Hiába jön ki higgadtan, magabiztosan az ajtó elé a bántalmazó, és közli, hogy nincs itt semmi látnivaló, a kollégáim szeretnek erről a saját szemükkel meggyőződni. Ha bűncselekmény gyanúja merül föl, a törvény lehetőséget biztosít magánterületre lépésre. Az esetek töredékében persze előfordulhat, hogy vaklármáról van szó, de nem ez a jellemző. Amikor megérkezünk, illedelmesen és értelmesen elmondjuk, hogy miért jöttünk. Például ha édesanya telefonált, a kollégáim mindenképpen elbeszélgetnek édesanyával. Nem hagyjuk, hogy a papa lerázzon mindenkit, és helyette beszéljen. A bántalmazásnak általában amúgy vannak látható nyomai, ha nem az áldozaton, akkor a lakáson, például összetört bútorok vagy vérnyomok formájában. Ezek után nem kérdés, hogy valamiféle rendőri intézkedés történik az ügyben, amihez persze szükség van a sértett együttműködésére is. A bántalmazásos ügyeknél az viszont nagyban megkönnyíti a dolgunkat, hogy ilyenkor viszonylag kevés ismeretlen elkövetővel van dolgunk.

A kihallgatás ilyenkor hogyan történik? Hogyan kell ezt elképzelni?

Nálunk nincs olyan, hogy a bántalmazó ül, és szúrós szemmel néz a folyosón, miközben a kollégám vezeti be a sértettet az irodába, hogy meghallgassa, és közben felvegye a jegyzőkönyvet. Túl azon, hogy ez rendkívül szakmaiatlan, csak feleslegesen erősíti a félelmet az amúgy is rettegő áldozatban. Gyermekkihallgató szobánk sajnos egyelőre nincs itt helyben, ezért a XV. kerületbe visszük át a gyerekeket szülői kísérettel, ahol van egy erre tökéletesen megfelelő, szuper, korszerű helyiség, majd a kihallgatás után haza is hozzuk őket. Reméljük, nemsokára nálunk is megindul a felújítás, a terveink közt mindenképpen szerepel egy normáknak megfelelő, modern gyerekkihallgató helyiség kialakítása.

Fotó: Neményi Márton

Arra mennyire vannak felkészülve, ami sajnos reális forgatókönyv, hogy az áldozat olyannyira sokkos állapotban van a bántalmazástól, hogy még jó darabig nem lehet kihallgatni?

A kollégáim a megfelelő szakmai tudás birtokában vannak, hogy megítéljék, hogy egy áldozat mikor van fizikai és lelki értelemben is kihallgatható állapotban. Ha mi nem tudunk neki segíteni, akkor orvosi segítséget hívunk. Hiába kell a mentőket kihívni, és fog megtörténni a kihallgatás csak órák múlva, az eljárás attól még megindul, mert addig is például tanúkat tudunk gyűjteni, kihallgatni, stb. Ha gyerek is érintett a történetben, másnap fölvesszük a kapcsolatot a jelzőrendszer tagjaival, iskolával–óvodával, ilyenkor egyszerre többen dolgozunk az ügyön.

Adottak a jogszabályok, adott a rendszer, ezek megszabják, kijelölik a kereteket. Ezen belül milyen mozgástere van egy kerületi rendőrkapitánynak?

Legalább öt-hat éve alapvetés a magyar rendőrségnél, hogy különösen szenzitív ügyként kezeljük a családon belüli erőszakot, ha gyerekeket és nőket bántanak, nem kérdés, hogy azonnal megyünk, és még ott helyben intézkedünk. A rendőrség mint jogalkalmazó szerv, amit az adott kereteken belül meg tud tenni a családon belüli erőszak ellen, az azonnaliság, a gyors reagálás, a prioritás, hogy következetesen ezt eldöntöttük, hogy ezzel szeretnénk foglalkozni. Valaki küldött egy SOS jelet, az áldozat végre fordult valakihez, kinyílt a kapu, ami nagy valószínűség szerint évek óta zárva volt. Ezt igenis meg kell becsülni, és komolyan kell venni. Nekem is van egy 19 és egy 22 éves lányom, így mindig azt mondom a kollégáimnak, minden bántalmazásos ügyet kezeljünk úgy, mintha ezek a mi családtagjainkkal történtek volna. Te ezt vártad volna, hogy így segítsenek, ha te vagy bajban? – mindig járjon ez a fejükben.

A magyar rendőrök általában, és ön mint kapitányságvezető mennyi képzést, továbbképzést kapnak családon belüli erőszakkal kapcsolatban?

Én 2001-ben végeztem a rendőrtiszti főiskolán, és akkor már bőségesen hallgattunk előadásokat a családon belüli erőszakról. Annak ellenére, hogy a téma alaposan be van építve a képzésbe, folyamatosan képeznünk kell az állományt. Én például szoktam arra kérni a kollégáimat, hogy egy-egy esetet újból dolgozzanak fel a jogszabályok alapján, hogy mit lehetett volna jobban csinálni az adott ügyben. E mellett a központi oktatásokon folyamatos képzéseket kapnak a kollégák a családon belüli erőszakkal kapcsolatban. Mi vezetők is részt veszünk ilyen képzéseken. Én például minden évben eljárok a helyi családsegítő által szervezett konferenciára, ahol mindenkivel tudok találkozni és tapasztalatot cserélni, a tanártól a szociális munkásig, és meg tudjuk osztani a tapasztalatokat. Évről évre egyre jobban összecsiszolódik a jelzőrendszer. Lehet-e jobban csinálni? Egész biztosan.