Van egy házaspár, nevezzük őket Ákosnak és Rékának. Nem ez az igazi nevük, de megérthetitek, ha a mai közállapotokban inkább álnéven írunk róluk, ugyanis, amit mesélni fognak, annak nem valószínű, hogy maradéktalanul örülne munkáltatójuk.
Ákos és Réka fiatal tanárok vidéken, más-más általános iskolában oktatnak felsősöket. Az egyetemen ismerkedtek meg, és bár elmondásuk szerint az első randi nem sikerült túl izgalmasra, pár év múlva újra összekerültek, és akkor már együtt is maradtak. 2017-ben házasodtak össze.
Réka kiskora óta tanár akart lenni, szerette testvéreit tanítani és terelgetni, Ákos az irodalom szerelmese volt, imádja a szavakkal való játékot, a verseket, mellette pedig a történelmet, ami – bár lehet, lesz, akit ez meglep – a számítógépes játékokkal kúszott be az életébe. „Az Age of Empire-ben minden történelmi személynek utánaolvastam, érdekeltek a különböző kultúrák, építészeti stílusok, egy idő után a játék mellett már az enciklopédiákat is faltam. Mindehhez társult egyfajta exhibicionizmus. Szerettem, ha figyelnek rám, ennek a kettőnek az egyvelege pedig a tanári pálya felé vitt. És milyen, jó, hogy így lett. Pár év után el tudom mondani, hogy a gyerekeknek nagyon érdekes világuk van, amit, ha az ember megismer, akkor saját magát is jobban megismerheti. Nem mellesleg pedig lehet látni és formálni azt is, hogy mi érdekli a jövő társadalmát, ami nagy felelősség és kaland is egyszerre.”
Rékát és Ákost már az egyetemen előre figyelmeztették a tanári pálya nehézségeire. A rossz fizetésre, a fegyelmezésre és a már említett nagy felelősségre. A hivatástudatuk azonban győzött. Ákos, ahogy fogalmaz, egyfajta eksztatikus állapotot él át a mai napig, amikor az órákra készül, majd kiáll a gyerekek elé és “meglovagolja a hullámokat” akárcsak a zenészek a koncert közben. Réka hasonlót érez, eddig egyszer ingott csak meg a pályáját illetően. „Még az elején történt. Csak egy pillanatra fordultam el a tábla felé és azalatt az idő alatt két gyerek összeverekedett. Ez azért egy »Úristen!« pillanat volt, meghűlt bennem a vér. De utána sikerült kialakítanom azt, hogyan fegyelmezek és bánok a gyerekekkel, így sokkal kevesebb nehézségem adódik.”
Rékának és Ákosnak is egyaránt fontos az, hogy ne csak az órán, de szünetekben is beszélgessenek, foglalkozzanak a gyerekekkel. A kollégák között ebben nincs teljes egyetértés. Vannak, akik úgy vélik, hogy nagyobb távolságot kell tartani a diáksággal. A házaspár szerint ezzel szemben nehezebb út, de hasznosabb, ha a tanár és diákok között egyfajta bizalmi viszony alakul ki és nem csak az autoritást látják bennük. „A mi generációnkhoz képest abban már teljesen más helyzet az, hogy a mai gyerekek bármikor hozzányúlhatnak a telefonhoz, és olyan tartalmakhoz, információhoz jutnak hozzá, amikről a szülők nem tudnak, vagy visszakövetni sem tudnak. Mi, tanárok hallunk erről, szólunk is a szülőnek, aki viszont értetlenül áll a dolog előtt és azt mondja, hogy »áh, otthon nem ilyen a gyerek«, nem néz ilyeneket és ezzel letudja. Sajnos sokszor tapasztaljuk, hogy a leterhelt anya vagy apa homokba dugja a fejét. Ilyenkor viszont nekünk ott kell lennünk, hogy legyen, akivel megbeszélje azt, amit látott, hogy időben elcsípjük” – mondja Ákos.
Ákos legjobban a diákokkal történő beszélgetéseket szereti, ha például hozzá fordulnak a problémájukkal, na meg azt, amikor meglátja tanítás közben az aha! élményt a gyerekek arcán, mikor megértenek valamit. Ákos iskolájában sok a halmozottan hátrányos helyzetű diák, Rékáéknál viszont több jómódú családból származó gyerek tanul. „Ennek ellenére azt tudom mondani, hogy nálunk is nagyon hasonló problémák vannak, mint Ákoséknál. A jobb körülmények nem mentik meg őket tőle.”
A nehézségek ellenére Ákos és Réka is imádja a munkáját, kedveli a kollégáit, mégis, most arra kényszerülnek, hogy egyikük pályaelhagyó legyen.
Érkezik a baba, és sajnos a pedagógusi bérből már nem tudnak hárman megélni.
“Már a pályánk elején megbeszéltük, hogy ha elérkezik a családalapítás ideje, akkor én fogok más munkát keresni – mondja Ákos. – Nem lehet gyereket nevelni egy jól fizető diákmunkának megfelelő összegből. Ennyit kapunk. Egyszer egy diákom odamondta nekem, tanár úr, minek feszüljek, ha maga ennyi tudással kevesebbet kap, mint egy bolti alkalmazott?”
Alig van, aki megteheti, hogy erre a pályára lép, mert szinte luxusnak minősül (fotó: getty images)
Réka és Ákos nettó bére is 164 ezer forint. Amikor kezdő tanárok voltak négy évvel ezelőtt, akkor 125 ezret kaptak. Két évvel később a különbözeti vizsga után (mert az egyetem után ez is kell) érték el a pedagógus 1 szintet, amiért a jelenlegi 164 ezer forintot kapják.
Ezért a pénzért Ákos és Réka bent az iskolában (fejenként) összesen 24-25 tanórát tart. Minden nap 15-16 óra körül érnek haza és este 8-9-ig folytatják a munkát, készülnek az órákra, dolgozatokat javítanak. Napközben van, hogy ebédszünetük sincs, vagy órák közötti szünetekben sem szusszanhatnak, mert a gyerekekkel beszélgetnek. Előfordul, hogy a vécézésre sincs idő. Pláne, ha be vannak osztva ügyeletesnek, olyankor egyáltalán nincs szünetük, mert akkor is a gyerekeket felügyelik.
„Sokan ilyenkor azzal jönnek, hogy oké, kevés a pénz, de nekünk van egy egész nyarunk egy évben, három hónapig szabadságon lehetünk akkor, amikor a gyerekek. Az a három hónap egyébként július 1-től augusztus 21-ig tart, ha levesszük azt, ami utórendezés és előkészítés a tanévre – mondja Réka. – A másik szempont, hogy nekünk ezeket a szabadságokat kötelezően ki kell vennünk. Nem mehetünk el máskor. Vagy, ha elmegyünk, akkor másnak kell helyettesítenie, ami nem könnyű most, hogy egy iskolában átlag 4-5 tanári állás betöltetlen. A munkahelyeinken mi vagyunk a legfiatalabb tanárok, és ahogy eddigi tapasztalataink mutatják, nem bővelkedik a pálya utánpótlásban. Kollégáink közül, csakúgy mint az ország egyéb pontjain is, többen 5 éven belül nyugdíjba mennek, így a közoktatás működésének kérdése távlati szempontokat figyelembe véve, igencsak megkérdőjelezhetőnek tűnik. Alig van, aki megteheti, hogy erre a pályára lép, mert szinte luxusnak minősül, mondhatni »megtehetem, hogy tanár vagyok«. Vagy van mellette egy jól kereső párja, vagy vállal mellé pluszmunkát, amit el sem tudok képzelni – elnézve a munka mennyiségét – hogy mikor csinál meg. Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert családjaink támogatják elképzeléseinket, nélkülük eddig sem maradhattunk volna a pályán.”
Réka és Ákos mindennek ellenére szereti a munkáját, azt mondják, egy irodai állással ellentétben itt sosem unatkoznak. A karantén alatti digitális oktatás azonban szerintük semmiképp sem nevezhető sikernek, bár másképp nehezítette meg a munkájukat. Míg Réka diákjainál nagyrészt megvoltak a családokban a szükséges eszközök, de közben már platformot kellett keresni az akadozó rendszer miatt (dupla munkát generálva így a tanárnőnek, akinek így is, úgy is fel kellett töltenie az anyagokat a rendszerbe), addig Ákoséknál több olyan gyerek volt, akinek ki kellett nyomtatni az anyagot és elpostázni, vagy a szülő ment be érte, mert egyszerűen nem volt otthon laptop, számítógép. Emberi és nem oktatási oldalát nézve azonban voltak olyan gyerekek, akiknek kifejezetten jót tett, hogy végre sokat lehettek a szülőjükkel. „Ez is különbség talán most, hogy nagyon sok a csonka család. Rengeteg a túlhajszolt, egyedülálló szülő. És nagyon sok a többször költöző család is. A gyerekek életéből hiányzik a stabilitás, ami viszont rendkívül fontos lenne.”
Ákosék is szeretnének mindent megadni a születendő gyereküknek. Ezért nem lát most jobb utat, minthogy másik pálya után néz. Diákjai nagy szomorúságára.
