Ha az elmúlt évek fehér felsőbbrendűséget hirdető tüntetéseiről és rendbontásairól nézegetünk fotókat, a balhés, erőszakos tüntetők/randalírozók között feltűnően nagy arányban láthatunk férfiakat.
Nőket szinte csak mutatóban fedezhetünk fel a fotókon, és ez alapján nagyon könnyen ringathatjuk magunkat abba a hitbe, hogy az erőszakos rasszizmus a dühös fehér férfiak „sportja”, amiben a nőknek csupán marginális szerep jut. Az olyan nőkre, mint a Capitoliumba betörő, majd az egyik rendőr lövése által halálra sebzett Ashli Babbitt, inkább csak szabályt erősítő kivételként gondolunk, amit alá lehet támasztani azzal is, hogy Babbitt korábban katonaként szolgált, vagyis férfias, erőszakos hivatást űzött.
Csakhogy amikor így gondolkodunk, megfeledkezünk azoknak a nőknek a tömegeiről, akik ugyan jó eséllyel nem dobálnak köveket egy tüntetésen és nem ordítanak a kamerák kereszttüzében rasszista és gyűlölködő szlogeneket, de a meggyőződésükkel, a szavazatukkal vagy akár a közösségi médiás aktivitásukkal mégis rengeteget tesznek azért, hogy a fehér felsőbbrendűség eszméje és az ezzel együtt járó rendszerszintű rasszizmus fennmaradhasson.
A rasszizmus női oldala
A nőkkel mostohán bánt a történelem és a történelmet író férfiak sem kímélték őket: ha egy nő nem mártír, hős vagy harcos feminista volt, maximum lábjegyzetként kaphatott helyet a történelemkönyvekben. Ez igaz a legsötétebb korszakokra is: a náci Németországban vezető pozícióba kizárólag férfiak kerülhettek, és kétségtelen, hogy Észak és Dél ellentétekor, valamint az utána következő időszakban is a rasszista törvényeket rendre férfiak hozták Amerikában, és ők voltak azok is, akik felhúzták a feketéket kötélen a fákra, ha éppen lincselni támadt kedvük.
A nőkre emiatt hajlamosak vagyunk passzív szereplőkként tekinteni, akik – míg a dühös férjeik és fiaik éppen zsidókat öltek halomra a koncentrációs táborokban vagy vertek agyon valakit azért, mert feketeként netán rá mert nézni a feleségükre – addig ők csak odahaza főztek, mostak, takarítottak és nevelték a gyerekeket, miközben semmilyen módon nem avatkozhattak bele a világ dolgainak alakulásába.
Fotó: Becke/FPG/Hulton Archive/Getty Images
Azonban, ha el tudjuk fogadni azt, hogy a Harmadik Birodalomban voltak olyan nők, akik nem hódoltak be a náci eszméknek, és emberségből jelesre vizsgáztak akkor, amikor mondjuk zsidó embereket bújtattak odahaza, akkor merő szexizmus lenne nem elfogadni azt, hogy sok nő nem csak passzívan figyelte, amit az árja férfiak a zsidókkal, cigányokkal, homoszexuálisokkal és fogyatékkal élőkkel tettek, hanem maguk is egyetértettek azzal, hogy ők okolhatók leginkább a német társadalom bajaiért.
Hiába voltak maguk is elnyomott tagjai a társadalomnak, az ő elnyomásuk nem volt hasonlítható az említett társadalmi csoportokéhoz, és sokan maguk is támogatták a többiek kitaszítását.
Tanítónők vettek aktívan részt az uszításban és a propaganda terjesztésében, nővérek pedig a sterilizálásban, nőegyletekből és csoportokból csorgott tovább a háztartásokba a propaganda, miközben odahaza szerető, támogató közeget biztosítottak azoknak a férfiaknak, akik a legnagyobb szörnyűségeket követték el.
A rabszolgatartás női privilégiuma
Bár a hitleri Németország alaposan szabályozta a nők életét, ezekben a szabályokban nem minden nő a szabadságjogai megfosztását látta, hanem erkölcsöt és rendet, a családon belüli helyzetükre pedig privilégiumként tekintettek, amit meg kell védeni a belső ellenségtől, akik az országban még náluk is sokkal kevesebb joggal rendelkeztek.
Hasonló volt a helyzet Amerikában is a XIX. században: a nőknek ugyan nem sok joguk volt, de például a rabszolgavásárlásban és eladásban ők is részt vehettek, és tarthattak rabszolgákat, ezzel a jogukkal pedig éltek is, mert ha már az élet más területein kevés hatalommal rendelkezhettek, akkor azt a keveset, ami adatott, sokan próbálták rendesen kihasználni. Ezért is volt számukra sokkoló, hogy az Amerikai Polgárháború után a rabszolgatartás alkotmányellenessé vált: a kevés privilégiumuk egyikét veszítették el. Amikor a feketéknek egyre több jogot akartak adni, a fehér nők a leghangosabb ellenzői voltak ennek, lényegében azt hangsúlyozva, hogy szerintük ezzel egy alsóbbrendű emberfajta több joggal rendelkezhetne a társadalomban, mint ők.
A szegregáció Amerikája nagyrészt ennek a félelemnek volt köszönhető, és amikor az ötvenes években szétfoszlani látszott, háztartásbeli nők voltak azok, akik a legnagyobb balhékat csinálták a rendszer fenntartásáért: sokszor konkrét fizikai erőszakkal vagy halállal fenyegettek fekete diákokat, ha egy osztályba mernek járni a fiukkal/lányukkal, tüntetéseket szerveztek, és mivel a helyi rendőrség sokszor félrenézett, ezt bátran megtehették.
Egészen addig, amíg meg nem érkezett a hadsereg rendet tenni. Akadtak iskolák, melyeket inkább egy teljes éven át zárva tartottak, csak nehogy a fehér gyereküket egy osztályterembe kelljen járatni a feketékkel. Ennek a korszaknak az emblematikus fotója 1957-ben készült az arkansasi Little Rockban: a képen a 15 éves Elizabeth Eckford látható, amint nem tesz mást, csak megpróbál iskolába menni, mögötte pedig hangos, haragos nők tüntetnek emiatt. Az iskola Eckford mellett nyolc másik fekete gyereket vett fel az osztályaiba, és ennek volt köszönhető, hogy a békésnek gondolt anyák ennyire kivetkőztek magukból, állításuk szerint a gyerekeik védelmében.
Elizabeth Eckford első napja az arkansasi Little Rockban. Tüntető diákok és szüleik próbálják feltartóztatni úton az iskola felé (Fotó: Getty Images)
A fekete férfiak meglincselését pedig ugyan fehér férfiak követték el, de ezek a tárgyalás nélküli ítélethozatalok és kivégzések rendre olyan fehér nőktől indultak, akik azt állították, hogy egy fekete férfi megerőszakolta őket. Ha pedig a családok védőszentjei, az otthon melegének védelmezői elmondták, hogy veszélyben a család és a béke, a férjeik és fiaik előszeretettel szállították nekik a hullákat, hogy megnyugodhassanak. A Ku Klux Klánra is hajlamosak vagyunk rasszista fehér férfiak gyülekezeteként tekinteni, megfeledkezvén a tényről, hogy a csúcsidőben a szervezetnek közel másfél millió női tagja volt.
Lincselés helyett rendőr általi zaklatás
A fenti történeteket sokan elintézhetik annyival, hogy ez már a régmúlt, ma már más idők járnak, de ez sok szempontból nincs így. Feketék meglincseléséről szerencsére már nem hallani híreket a médiában, csakhogy ezt valami egészen más váltotta fel: a törvényes terror. A rendőrség számos határt átlépve másképp bánik a színes bőrű gyanúsítottakkal, mint a fehérekkel, és ez már számos tragédiához vezetett. Egyszerű igazoltatások válnak sokszor rendőrök által elkövetett kivégzésekké (a Black Lives Matter-tüntetések ilyen esetek miatt kezdődtek). A rendőri hatalommal azonban nemcsak a rendőrök élnek vissza, hanem gyakran a fehér nők is. Számos alkalommal hívják a 911-et – ezekből a Forbes állított össze egy válogatást –, számukra gyanús feketék amúgy teljesen hétköznapi és ártalmatlan tevékenységét jelentve:
- Egy fehér nő a Central Parkban kihívta a rendőrséget egy padon ülő fekete férfira, csak azért, mert a férfi rászólt, hogy kösse pórázra a kutyáját. A park szabályai szerint a parkban csak pórázon szabad kutyát sétáltatni.
- Egy fehér nő kihívta a rendőröket, mert a szomszéd házat fekete fiatalok vették ki az Airbnb-n. Mivel feketéket látott a házban, rögtön azt gondolta, hogy betörők.
- A Yale Egyetem egyik fekete diákjára szintén kihívták a rendőrséget, mert el mert aludni a kollégium egyik közös helyiségében. A betelefonáló szerint egy fekete hajléktalan aludt ott.
- Kaliforniában egy fehér nő kihívta a rendőrséget egy csoport, általa gyanúsnak tartott fekete férfira, akik nem csináltak mást, csak a szabadtéren barbecue-ztak.
- Vagy ott van a New York-i nő esete, aki rendőröket hívott egy kilencéves fekete kisfiúra, mert az állítólag hátulról megmarkolta őt.
A McCloskey házaspár, akik azzal kerültek a hírekbe, hogy fegyverrel hadonásztak az utcájukban haladó afroamerikai tüntetőkre (Fotó: Profimedia)
Szerencsés esetben egy ilyen ügy lezárul annyival, hogy a rendőrök kijönnek a helyszínre, megállapítják, hogy nem történt törvénysértés, aztán hazamennek, de ez sokszor másképp alakul. Sok fekete élhet terrorban amiatt, mert a legártalmatlanabb, leghétköznapibb tevékenység során jelenhetnek meg a rendőrök, és ha a feljelentésben még az is elhangzott, hogy az illető fegyvert látott, akkor elég egyetlen rossz mozdulat, hogy a kiérkező rendőr pisztolya indokolatlanul süljön el. Az ehhez vezető úgynevezett Karen-jelenséget Neményi Marci kollégám fél éve már alaposan körbejárta, itt nem is részletezem, olvassátok el.
A Trump-párti nők
Amikor 2016-ban Donald Trumpot megválasztották az Egyesült Államok elnökévé, sokan meglepődtek, hogy hiába látott napvilágot a kampány során számos szexista kijelentése, mégis a választókorú fehér amerikai nők nagyjából fele rá szavazott. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ezek a nők mind fajgyűlölők lennének, de az kétségtelen, hogy ahogy a választott elnökük szexizmusa, úgy a rasszizmusa se különösebben zavarta őket. A mostani választáson pedig ugyan Donald Trump megbukott, de több egyértelműen rasszista fehér nő híve mégis bejutott az amerikai törvényhozásba. Ott van például a nyíltan Quanon-hívő, összeesküvéselmélet-őrült georgiai Marjorie Taylor Greene, vagy a coloradói Lauren Boebert, aki a Capitolium ostromát végig közvetítette élőben, sőt, megtagadta a Kongresszus őreinek, hogy átkutassák a táskáját belépéskor, és a választási kampányában megígérte, hogy fegyvert akar bevinni a törvényhozás épületébe.
Lauren Boebert republikánus képviselő, a 2020-as kampány egy coloradói állomásán (Fotó: Jason Connolly / AFP)
Ugyan a Trumpot és a fehér felsőbbrendűséget támogató nők többsége lehet, hogy nem szerepel agresszívan ordibálva a médiában, de ahogy a VOX cikke is felhívja a figyelmet, a háttérben ott dolgoznak szervezőként, közösségi médiás propagandistaként, toborzóként, támogatóként vagy épp lobbistaként. A Quanon egyik legnagyobb sikerét épp a #savethechildren hashtaggel ellátott, a demokratákat sátánista pedofilokként eladni próbáló online kampánya jelentette, ami szintén a családjukat megvédő nők eszményét hívta elő, és elsősorban a konzervatív nők között volt népszerű a közösségi médiában: ők nem gyűlölködnek, csak szeretnék megvédeni a gyermekeiket, közben valahogy mégis sikerül egy hazug, gyűlöletgerjesztő eszmét terjeszteniük. Ahogy Seyward Darby, A gyűlölet nővérei: amerikai nők a fehér nacionalizmus frontvonalában című könyv szerzője fogalmaz:
Ahogy a gazdaságunk és a társadalmunk más területei, úgy ez a mozgalom is összeomlana a munkájuk nélkül.
Stephanie Jones-Rogers, A tulajdonaik voltak: a fehér nők rabszolgatartóként az amerikai délen könyv szerzője ehhez még annyit tesz hozzá, hogy
A rasszizmus ellen harcolni Amerikában anélkül, hogy vizsgálnánk benne a fehér nők szerepét olyan, mintha egy orvos csak a testünk jobb felével foglalkozna, a bal felét pedig betegen hagyná.
Cikkünk további forrásai: (New York Times), (Teen Vogue), (History.com) (Platformwomen.org)
