Nemrég az a hír sokkalta a magyar közvéleményt, hogy egy tizenhat éves fiú öngyilkosságba menekült a folyamatos iskolai bántalmazások elől. De az áldozat nem csak saját maga, hanem a számára sérelmeket okozó közösség ellen fordulhat. Aki figyelmesen olvassa az Amerikában történt iskolai lövöldözésekről szóló híradásokat, az emlékezhet arra, hogy a Columbine Középiskolában történt esetben a kiközösített, a közösségből „kitaszított” diákok érezték úgy, hogy ilyen módon kell véres és kegyetlen bosszút állniuk.
Szélsőségesen ritka, amikor a „bullying” következményei ennyire végletes formában nyilvánulnak meg. A társadalom sok esetben „megteheti”, és meg is teszi, hogy félrenéz, elfordítja a fejét, olyan „bölcsességekkel” intézi el a jelenséget, hogy a gyerekek már csak ilyenek, és ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz. Sajnos a bántalmazás nem ritka jelenség az iskolákban. Léte egyáltalán nem természetesen, senki által nincs „elrendelve”, hogy a gyerekközösségek egyes tagjai perifériára szoruljanak, gyomorgöccsel érkezzenek nap mint nap az iskolába. A Békés Iskolák Program (röviden: BI) eszközöket szeretne adni az oktatási intézmények kezébe, hogy meg tudják állítani (jobb esetben meg tudják előzni) azt a lélekgyilkos folyamatot, amit a bullying jelent a gyerekek számára.
Szóval, tettel, online
„A bullying nagyon röviden a kortárs iskolai bántalmazás – meséli Adler Kata, a Zuglói Közbiztonsági non-profit Kft. prevenciós koordinátora, BI program munkatársa. – A jelenségnek több állandó jellemzője van, a megalázás szándéka, az erőfölény fitogtatása, illetve a cselekedet ismétlődő volta.”
Ezek a közös jellemzők, a megnyilvánulási formák különbözőek lehetnek. „A fizikai bántalmazás általában az alsó tagozatos fiúkra jellemző, de ez felső tagozatra kikopik. A verbális bántalmazás a leggyakoribb, ez mindkét nem »sajátja«. A kapcsolati bántalmazás, a kiközösítés, a pletykák terjesztése általában a lány-bántalmazók »módszere«. Itt a másiknak azzal okoznak fájdalmat, hogy nem lépnek vele kapcsolatba. Nagyon nehezen beazonosítható jelenség, még az áldozat számára is. Csak azt érzékeli, hogy nem barátkoznak vele, senki nem akar mellé ülni, nem hívják meg sehová. Úgy érzi, hogy valamit elrontott, de nem tudja, mit. Ez a forma nagyon súlyos lelki traumákat tud okozni.” Itt felvetődik, hogy hol van a határ a bántalmazás és az érdektelenség között. Hiszen evidencia, hogy nem kötelező mindenkivel barátkozni, így például nem kötelező mindenkit meghívni egy születésnapi bulira. „Nem az összebarátkozás a cél, de például, ha megszervezik, hogy az egész osztály elmenjen együtt moziba, de egy gyereknek nem szólnak, az nincs rendben. Vagy soha senki nem ül mellé, direkt nem adja oda neki senki a leckét, hogy bajba kerüljön emiatt. Létezik olyan, hogy egy osztály összetartó erejét az adja, hogy egyvalakit lehet bántani, kinevetni, kibeszélni, akár hazudni is róla.”
Negyedik típus az online zaklatás, szintén súlyos forma, több okból is. „Időnként maga a pedagógus is nehezen lép be ezekbe a terekbe, és lehet olyan felvetése is, hogy hozzátartozik-e a munkájához, hogy a gyerekek esti chat-üzeneteivel kapcsolatban intézkedjen. Az online zaklatás akkor is folytatódhat, ha az adott gyerek iskolát vált, vagy nyári szünet van.” Mindezek ellenére Kata úgy látja, hogy az online bántalmazások jelentős része az offline térben kezdődik, ott sokat tehetünk az internetes bántalmazás megelőzéséért.
Ha a bántalmazó népszerűséget és figyelmet kap, az jelzés a többiek felé
A legveszélyesebb és legelkeserítőbb helyzet az, amikor a bántalmazás normává válik az adott iskolai közösségben. Ha a bántalmazó népszerűséget és figyelmet kap, az jelzés a többiek felé: a másikon áttaposva lehet érvényesülni. A pedagógusnak nagyon fontos szerepe van abban, hogy elejét vegye ezeknek a folyamatoknak. Fel kell készítenie a diákokat a jelenség felismerésére és neki magának is tudatosan fel kell lépnie ellene. Ugyanis „az igazán durva dolgok a tanár elől elbújva, a folyosón, a mosdóban történnek. De ha mondjuk az órán elhangzik egy gúnyos beszólás, akkor nagyon nem mindegy, hogy a pedagógus hogyan reagál. Mindenképp meg kell állnia és el kell magyaráznia, hogy ez nincs rendben. Ha nem vesz tudomást arról, ami történt az is egy reakció, zöld lámpát jelent, hogy ez így rendben van.” Ez a fajta „visszacsatolás” a bántalmazásra nem hajlamos diákok felé is egy erős üzenet, előttük is normaszintre emeli a bullyingot.
Fotó: Getty Images
Az iskolai bántalmazásoknak van egy nagyon fontos (a megelőzés és kezelés szempontjából egyaránt döntő jelentőségű) mozzanata: szinte kivétel nélkül mások előtt történnek. A lényegét ez adja: a „közönségnek” szól. „Az iskolai bántalmazás egy színjáték, és mint ilyen, nézők nélkül értelmezhetetlen. A bántalmazásnak nem az az oka, hogy az áldozat elkövetett valamit, a bántalmazó eszközként kezeli őt abban, hogy a saját társas pozícióját javítsa, ehhez használja fel a peremen lévő társát.” A másiknak sok esetben komoly lelki sérüléseket okozó jelenetek igazából a szemlélőknek szólnak. Úgy is lehetne mondani, hogy az iskolai bántalmazás valamiféle társas jelenségként működik, ebből pedig következik, hogy igazán hatékonyan kezelni csak csoportszinten lehet. „A korszerű antibullying-program lényege, hogy nem az egyedi esetekre fókuszál, nem a bántalmazóval és az áldozattal foglalkozunk kizárólag. Egyéni terápia nem elegendő ahhoz, hogy a bántalmazás megszűnjön, közösségi szinten kell kezelni. Ez legalább egy osztályt jelent, de inkább iskolaszinten kellene gondolkozni. A pedagógusok több osztályban tanítanak, a gyerekek a szünetekben, a folyosón találkoznak. Nem lehet egy oktatási intézmény tanulóit, tanárait hermetikusan kezelni, azt gondolni, hogy egy részüket kiemeljük a többi közül és megjavítjuk.” Egy ideális világban a bántalmazás, mint olyan ismeretlen fogalom. A világ nyilván nem ideális, Adler Kata is hangsúlyozza, hogy a bullying minden iskolai közösségben felüti a fejét, ezzel szembe kell nézni. Viszont nagyon nem mindegy, hogy a közösség milyen válaszokat ad rá. A groteszk és elfogadhatatlan „színdarab” elsődleges szereplője a néző. „A program alapelme, hogy a szemlélő semmilyen formában ne adjon pozitív visszajelzést a bántalmazónak; állítsák le, mondják ki neki, hogy rossz, amit csinál és fejezze be.”
Ha minden ember képes lenne mentalizációra, akkor talán nem is létezne bántalmazás
A Békés Iskolák Program soha nem „ajánlkozik” iskoláknál, kapacitásuk sem lenne ilyenre. Általában olyan tanintézmények keresik meg őket, akik megértik, hogy a bántalmazás elleni „harcra” időt kell szánni, még akár a tanulás rovására is. (A túlzsúfolt tanterv könnyen lehet akadálya a hasonló jellegű programoknak, még akkor is, ha az indíttatás és a jó szándék megvan a pedagógusokban.) „Volt arra is példa, hogy a szülő keresett meg minket, de sajnos ezek többnyire elvetélt próbálkozások. Az iskolák általában nem fogadják el ezeket a kezdeményezéseket, még az alternatív iskolák sem. Egyedi esetnek mondják az akár évek óta tartó bántalmazásokat, és úgy veszik, hogy a szülő túllépte a hatáskörét.”
Ha az iskola irányából megvan az akarat, akkor a program valamelyik munkatársa bemutató előadást tart a tantestületnek, megismerteti a projekt részleteit, menetét. Ez után a „labda átkerül” a pedagógusokhoz, következő lépésként egy úgynevezett Békítő Teamet kell létrehozniuk. „A Team menedzseli a programot iskolán belül. Ha a tanári kar körülbelül húsz százaléka csatlakozik, akkor van értelme folytatni.” A Békítő Team a motor, ők szervezik a programhoz kapcsolódó tréningeket, eseményeket. Rendszeresen találkoznak, jó esetben munkaidőben – ehhez természetesen az iskola vezetésének engedélye kell.
A program fontos eleme, hogy tiszta legyen a kép: mi a helyzet az adott intézményben zaklatások tekintetében, ezért úgynevezett diagnózist vesznek fel. Katáék egy, az ELTE-vel közösen kidolgozott kérdőívvel dolgoznak, amit online formában, anonim módon töltenek ki a tanulók. „Sokan bagatellizálnak, az iskolák nehezen merik kimondani, hogy nálunk is történik ilyen. Ez különösen az egyházi és az elit intézményeke igaz. Ezeken a helyeken gyakran manipulatív, nehezen észrevehető módszerekkel bántalmaznak a tanulók.” A kérdőív során arra is rákérdeznek, hogy a tanárok, szülők tanúsítanak-e ilyen magatartást. A válaszokból általában nagyon sok minden kiderül, a gyerekek már itt „megnyílnak”, tudósítanak arról, hogy mit élnek át az iskolai közegben.
A kérdőívek rengeteg információval szolgálnak, segítségükkel tervezni lehet, hogy a Békés Iskolák Program mely elemei valósuljanak meg és milyen ütemben haladjanak. Különböző tréningek, modulok léteznek, első körben a tanárok részére, majd természetesen a diákok is bevonódnak ezekbe a mentálisan építő foglalkozásokba. „A képzés moduláris felépítésű, van szemléleti modul, konfliktuskezelési modul, mentalizációs modul és sok más egyéb. Ez az utóbbi kifejezés kulcsfogalma az egész programnak. A pedagógus és a diák számára is fontos, legyen tisztában az érzéseivel, vegye észre azt, amikor esetleg vissza akar élni az erőfölényével, lássa be, hogy ha ő valamit viccesnek tart, az másnak bántó lehet. Az önreflexió és mások érzéseinek a beazonosítása nagyon fontos. Ha minden ember képes lenne mentalizációra, akkor talán nem is létezne bántalmazás.”
A Békés Iskolák Programnak eleje van, de vége nincs, indulása után folyamatos fejlesztés, fejlődés történik az intézmény falain belül. A diagnózis felvétele és kiértékelése után kampányok szerveződnek, közösségépítés történik, az osztályok szabályokat fektetnek le saját maguk számára. „Például létezik a Békés Harcos modul, ez tizenhárom testnevelésórát vesz igénybe. Mozgásos foglalkozás, van benne egy kicsi önvédelem, de ezen felül lemodellezik a bántalmazó, az áldozat és a szemlélő dinamikáit. Mindig olyan foglalkozásokra törekszünk, amik megmozgatják a közösséget, például az egyik iskolában rajzoltak egy hatalmas fát, a levelekre pedig mindenki ráírta, miért hálás. Különböző légkörjavító akciók szerveződnek, például köszönéskampány vagy feliratok a lépcsőn, plakátkampány, ami a védelmező szerepét népszerűsíti. Az ilyen akciók részben végbe mehetnek a rajzóra keretein belül. A részletek kidolgozását az iskolákra bízzuk, ők nagyon kreatívak tudnak lenni. Azt is szoktuk javasolni, hogy a tananyagba vigyenek bele elemeket, amik a szolidaritást erősítik. Például, amikor a holokausztot tanulják, akkor térjenek ki azokra, akik zsidókat mentettek. Az irodalomórák is nagyszerű lehetőséget nyújtanak az ilyen jellegű beszélgetésekre. Hangsúlyozzuk, hogy nem hagyjuk magára az áldozatot, akkor sem, ha nem a barátunk.” Ez az utóbbi félmondat egy kiemelten fontos gondolatra világít rá. „Elvétve még a pedagógusoktól is lehet olyat hallani, hogy ez vagy az a gyerek tényleg idegesítő. Gondoljunk bele, például egy ADHD-s gyereket néha valóban nehéz tolerálni. Mi viszont hangsúlyozzuk, hogy teljesen mindegy, milyen személyisége van az áldozatnak. Nincs olyan ok, ami miatt bántani lehet egy másik embert.” Kata tapasztalata szerint a védelmezőről szóló pozitív üzenet főleg kisebbeknél működik nagyon jól. Olyan is volt, hogy a tanulók a ló másik oldalára estek át. „Akkora volt a hév, hogy a kicsik a bántalmazót kezdték bántani, ezért kellett közbeavatkozni. Nyolcadik osztályban, amikor már sok esetben négy-öt éve folyamatos a bullying, akkor nagyon nehéz változtatni.”
Ez eddig a jelenség felismerése, a megelőzés, az egymásért vállalt felelősség érzésének kialakítása. De mi van abban az esetben, ha a bántalmazás megtörténik? Ilyenkor a jelzőrendszer működésbe lép. A gyerekek tudják, kinek kell szólni, ha ilyen a tudomásukra jut, illetve a tanárok is utána kérdezhetnek, ha „híresztelések” kapnak szárnyra. A Békés Iskolák Programban részt vevő intézményekben működik egy Esetkezelő Team, ők veszik kézbe ezeket az ügyeket. Leülnek az áldozattal, beszélgetnek vele, megkérdezik, mi történt, felmérik, milyen állapotban van. A szemlélők is sorra kerülnek, a legvégén, amikor már elég információjuk van, akkor a bántalmazót szembesítik a tettével. „Itt nem lelkiznek, ez egy konfrontatív találkozás, elmondják neki, hogy tisztában vannak azzal, mi történt, és felszólítják arra, hogy többet ne tegye ezt, mert monitorozni fogják. A bántalmazó két esélyt kap, de általában már az első figyelmeztetés után leáll. A kezdet kezdetén általában jól el lehet fojtani ezeket a dolgokat.” Mire a bántalmazóval történő beszélgetés sorra kerül, általában már mindenki értesült a hírről, sokszor már maga az ügy is megoldódni látszik. „Volt, hogy a bántalmazó addigra bocsánatot kért, de olyan is megtörtént, hogy bevette a saját csapatába az áldozatot.”
Akinek van iskoláskorú ismerőse, az jó eséllyel hallott már történeteket online abúzusról, kiközösítésről vagy gúnyos szavakról. Kata elmondása alapján sokszor már az első osztályfoglalkozáson mély sebek szakadnak fel, a gyerekekben akkor tudatosul, hogy amitől esetleg évek óta szenvednek, annak van neve, talán akkor hallják először, hogy ilyet nem szabad tenni. De maguk a tanárok is érezhetik úgy, hogy valamilyen formában közösségre találtak a program segítségével. „A programnak van egy erős szervezetfejlesztő hatása. A részvétel önkéntes, és általában a legjobb szemléletű pedagógusok aktivizálódnak. Eddig valamiféle magányos dzsungelharcnak érezhették a küzdelmüket, de most egymásra találhatnak. Ez a kiégés ellen is jó eszköz lehet.”
