Hamburger- vagy szendvicsgeneráció, másokért élők, önfeláldozók… – sokféleképpen emlegetik azokat a körülbelül harmincöt és ötven közötti embereket (főként nőket), akik két prés között léteznek: gyermekeik még nem olyan nagyok, hogy önállósodjanak, szüleik viszont már annyira idősek, hogy gondoskodni kell róluk – így mindkét feladat a középső generációra hárul. Olyanok ők, mint a két zsemle közé szorult párizsiszelet. Hogyan kerülhettek ilyen helyzetbe? És minden esetben probléma ez?
Jelenleg problémának kell értékelnünk, mert úgy tűnik, hogy bár a gondoskodás alapvetően építő tevékenység, ebben, a mai, „dupla” formájában túlságosan megterheli azt, aki egyedül cipeli a súlyt. A jelenséget a múlt század végén kezdték felismerni a szociológusok, akkorra kristályosodtak ki azok a változások, amelyek létrehozták.
Vagyis nem egy-egy család nehézségéről beszélünk, hanem korjelenségről.
Valóban, ez egy társadalmi strukturális probléma, úgynevezett gondoskodási válság. Annak a kínzó kérdése, hogy ki gondoskodik azokról – csecsemőkről, gyerekekről, idősekről – akik nem tudják ellátni magukat. Sokáig ez nem jelentett problémát, vagy legalábbis volt egy természetes megoldási folyamata. Mostanra viszont az arányok felborultak: egyre több a rászoruló, egyre kevesebb a gondoskodó, pláne az, akinek ideje is van erre. Természetes, hogy a gyerekeinket ellátjuk, viszont egész nap nem tudunk vigyázni rájuk, merthogy ma már a nők is munkahelyen, fizetésért dolgoznak, így nagy szükség van minél több bölcsődei, óvodai férőhelyre. Ám a dolog nem ér véget azzal, ha a gyerekek nagykorúak lesznek, mert lassabban önállósodnak, mint régen. Gyakori, hogy főiskolásként, egyetemistaként is a szüleikkel laknak, vagy ha el is költöznek, továbbra is főznek, mosnak rájuk, pénzzel támogatják őket. Ugyanakkor az idősek egyre tovább élnek, ám nem feltétlen egészségesen, ezért ők is segítségre szorulnak. Maradnak az életerős, középső generáció tagjai, csakhogy nekik a pénzkereső munkájukat is végezniük kell, és persze a háztartási feladatokat is el kell látniuk. Ez így együtt már túl sok.
Juhász Borbála (Fotó: Neményi Márton)
Mik azok a megoldások, amik régebben még működtek?
Teljesen más volt az alaphelyzet. A generációk sokkal gyorsabban követték egymást. Az emberek fiatalon szültek és lettek nagymamák. Így mire egy szülő igazán idős korba ért, a gyerekek rég kirepültek. De az életmódunk is megváltozott. Egy évszázaddal ezelőtt a nagycsaládok tagjai még együtt, de legalábbis egymás közelében éltek: mindig volt olyan, aki ráért gondoskodni. Sőt, gyakran egy lánygyermeket eleve nem adtak férjhez, mert neki szánták a szülők ellátásának feladatát. Később, a városba költözéssel sokan megengedhették maguknak, hogy háztartási alkalmazottat tartsanak. Vidékről érkezett nők és házaspárok főztek, takarítottak, vigyáztak a gyerekekre, betegekre. Ma már a többgenerációs együttélés ritka, és az átlagember legfeljebb alkalmanként tud megbízni takarítót, vagy bébiszittert. Egy nagyszülő napi gondozása a többségnek megfizethetetlen. Ezzel együtt ha azt kérdezed, jobb volt-e a múltban, azt mondom, nem feltétlen, vagy legalábbis nem mindenkinek. Hiszen akkor ezek a cselédek szakadtak meg a munkában.
A gyerekek esetében legalább a munkaidőt segít az állam mentesíteni. Az idősek esetében ez már korántsem egyértelmű.
Valóban, gyerekekkel valahogy mindenki szívesebben foglalkozik… Az idősekkel évtizedekig az ment, hogy az orvos hálapénzért ott tartotta őket a belosztályon, mert a gondozóházakban nincs elég, illetve nagyon drága a férőhely. A házi betegápolás rendszere a mai napig nincs teljesen kidolgozva, és az nem is egész napos felügyeletre való. Közben a közösségi terek megszűntek vagy fizetőssé váltak, azok, ahol a jobb karban lévő nyugdíjasok találkozhattak. A bérházakban, lakótelepeken már nem járnak össze, nem segítik egymást az emberek (üdítő kivételek persze vannak). A modernizáció egyébként jellemzően így zajlik: technikában előrerohan a társadalom, de ezzel jönnek a nem várt problémák.
Eufemisztikusan generációt emlegetünk, de mondjuk ki: valójában túlnyomórészt nőkről van szó. Valóban jobban „fekszik nekik” ez a tevékenységi kör, vagy egyszerűen kénytelenek megcsinálni, mert más nem teszi meg?
Valószínűleg egyszerre igaz a kettő. Lehet, hogy az ápolás, gondoskodás jobban megy nekünk, nőknek, de ettől még úgy korrekt egy családi felállás, ha arányosan ugyanennyit vállal a férfi, még ha más téren is. Lehet, hogy nem ő fürdeti a papát, de szállít, beszerez, viszi a gyerekeket különórákra vagy a fedezetet teremti elő (mert az például elég érdekes, amikor a házastárs szüleit is elvártan a nő gondozza…). De semmi nem szentírás, a lényeg, hogy a felosztás legyen konszenzuális, és senkin ne legyen irreálisan sok teher, csak azért, mert ez a történelmi berögződés. Merthogy biológiai determinációról azért nem beszélnék. Skandináviában például sok a férfi betegápoló, idősgondozó. Ha valami miatt elnőiesedett ez a pálya, akkor az inkább a fizetések mértéke…
A dolgot bonyolítja, hogy pont ez az az időszak, amikor sok házasság az életközepi válság miatt felbomlik, és mivel a nők nehezebben találnak új partnert, egy részük hosszabb időre egyedül marad. De vannak más szempontok is. Egy nő számára – ha megvannak hozzá a szakmai és egyéb képességei – a negyvenes-ötvenes éveiben lenne esélyes, hogy vezető beosztásba kerüljön, de persze ez kevésbé sikerül, ha közben a család viszi el a fókuszt.
Régen bizonyos szempontból még többet güriztek a nők, szenvedtek, hajnalban keltek, és mindent csináltak. Csakhogy ma már nem felel meg nekik a mártírszerep, nem akarnak megfelelési kényszerek közt élni; a mai nők egy része – jogosan – beint erre.
Közben mintha mérce is emelkedne: jó szülőnek, jó anyának lenni is mást jelent ma, mint a mi gyerekkorunkban.
Igen, a hetvenes években például a gyerekek egész délután a téren játszottak, sötétedéskor kellett hazamenniük. Egy iskolás akár egy egyszerűbb ebédet is meg tudott főzni a testvéreinek. Ma már a tinédzsereket is autóval szállítják a különórákra… Talán mert kevesebb gyerek születik, nehezebbé vált a fogantatás is – nagyobb a kicsik nimbusza, vagy mert veszélyesebb lett a világ. Így viszont nem csodálkozhatunk, hogy a mai fiatalok önállótlanabbak, és talán felnőttként is azok lesznek.
Van kiút a szendvicsgeneráció számára (Fotó: Getty Images)
Az is érdekes, hogy ezek a szerepek, amiknek a nők igyekeznek megfelelni, mennyire különfélék. Az természetes, hogy a gyerekeinkről gondoskodunk, nekik diktálhatunk akár, de a szüleinket ápolni úgy, hogy a családi hierarchiában felettünk állnak, az megint más kihívást jelent.
Sok múlik azon, hogy milyen a viszony a szüleink és köztünk. Csak hát jóban lenni is nehezebb akkor, ha az az idős ember esetleg már elindult a demencia útján, vagy egyszerűen csak rosszul hatott rá a saját kiszolgáltatottsága. De azért mondjuk el a pozitívumokat is: másról gondoskodni jó érzést adhat, mindegy, hogy az a saját anyukád, vagy épp a szomszéd néni. Végül is ez különböztet meg minket az állatvilágtól: az elesetteket nem hagyjuk a sorsukra. Nagyon érdekes volt, ahogy a járványhelyzet megmozgatta az embereket, és spontán segítő akciók indultak. Hirtelen mindenki észrevette, hol van szükség rá a környezetében. Hiszen jót tenni mással, az boldogsághormont termel.
Azért más saját választásból, alkalmanként tenni másokért, és más kényszerből, mindennap.
Az igaz. Ráadásul olyan ez, mint a tanítás: arról is kiderült az online oktatás időszakában, hogy nem véletlen egy külön szakma; nem mindenki képes jól csinálni. Ahogy az ápolás is egy hivatás. Csak hát az individualizáció társadalmában élünk, ahol mindent magunk akarunk megoldani, nem szívesen kérünk segítséget, és az államnak is olcsóbb, ha nem gondoskodó államként, ingyen nyújtja ezeket a szolgáltatásokat, hanem „rátolja” az állampolgárokra. De ez gazdasági kérdés is. Gondoljunk csak bele, hány idős ember lakik egyedül egy nagy lakásban vagy házban, aminek fizeti az irreálisan nagy rezsijét.
Akkor most kellene okosakat mondanunk, hogy hogyan is lehet megoldani ezt az összetett helyzetet.
Nem feltétlen tudom a megoldást, pláne nem az azonnalit. De az biztos, hogy anélkül nem megy, hogy az állam részt vállaljon ebben, nagyobbat, mint most, mert jelenleg alulfinanszírozott a rendszer. Az nagyon jó, hogy az óvoda, iskola legalább egy ideig automatikusan adott, a bölcsődéről viszont ez már nem mondható el. Az öregeké viszont szürke zóna, ott nagyobb szerepvállalás kell. Az már döntés kérdése, hogy inkább több, olcsóbb, minőségi férőhelyet létesítenek gondozó otthonokban, vagy az otthonápolást támogatják a mostaninál több pénzzel, több szakemberrel. Valószínűleg mindkettőre szükség lenne, hiszen egészségi állapottól és erőforrásoktól függően eltérő dolgokra van igényük a családoknak.
Emellett jó lenne olyan kreatív közösségi megoldásokban is gondolkodni, mint például mikor a kismamák összeállnak: egyik nap egyik vigyáz két gyerekre, a másik nap másik. Ugyanez a nagyobbaknál: egyszer ez hozza el őket az oviból, másszor a másik, a többiek akkor tovább dolgozhatnak. És persze ott van az öngondoskodás lehetősége is, amit a közgazdászok ajánlanak, ám itt az elmélet kicsit messze áll a gyakorlattól. A kevésből ugyanis nehéz félretenni nyugdíjas korunkra, hiába tartunk attól joggal, hogy a mi helyzetünk még inkább megoldatlan lesz, mint a szüleinké. Egyelőre azonban az övékével kell foglalkoznunk – a miénk sajnos jó eséllyel a gyerekeinkre marad, hacsak valami olyan megoldás körvonalazódik majd, amire most még nem is gondolunk…
