„Vajon egyszer könnyebb lesz?” – ilyen az élete egy mindenkit segítő nőnek

Éva negyvenhárom éves, az úgynevezett szendvicsgeneráció tagja – még ha ő nem is tudja, hogy ezt így hívják. „Középen” van éppen: egyszerre gondoskodik gyerekeiről és a szüleiről. Ő pedig közben kicsit elvész ebben az egészben. Két rohanás közt írta meg a gondolatait.

K. Z.

2021. Október 22.

Szponzorált tartalom

Délután három óra van. A munkámat kellene csinálnom, még nincs kész a mai leadandóm, és nemsoká indulni kell a kicsiért az óvodába. Nagyon kéne sietnem mindennel, de képtelen vagyok rá. Már fél órája csak ülök, magam elé meredve.

Rám mindig azt mondták, hogy rengeteg az energiám. Hogy elképesztő, mennyit bírok. Meg hogy egy hős vagyok. Na, ezt már végképp nem értettem. Családanya vagyok, aki teszi nap mint nap, amit kell, mert kell. Sosem gondolkodtam rajta. Így telt el tizenvalahány év. Sok. Most érzem csak, mennyire.

Generali – A szendvicsgeneráció megmentéséért

A szendvicsgeneráció tagjai azok a kettős présben élő 35-55 évesek, akik a gyermekvállalás kitolódása miatt sokszor még kicsi gyerekeket nevelnek, de közben rájuk hárul idős, sokszor már beteg szüleik gondozása is. Mindez egy olyan életkorban, amikor meg kell küzdeniük az életközépi válsággal, és bizony az öngondoskodásra is egyre nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk. Csak éppen saját magukra már egy morzsányi energiájuk sem marad.

Reggel bevittem Tomikámat az óvodába. Görbült a szája szegénynek, mint mindig, sehogy sem tudja megszokni, hogy már nem velem van otthon. Egy síró gyereket sokkal nehezebb ám öltöztetni, most, a hideg miatt már harisnya is van, meg alsó póló, plusz a cipője kezd kicsi lenni, azt is be kell szerezni. Nem akart elengedni, a szívem majd megszakadt, de nem volt ideje rá, mert késésben voltunk a suliból a középsővel. Pont tegnap írt a Jutka néni, hogy nyomatékosan mondja, értitek, nyomatékosan, hogy háromnegyed nyolcig kell beérni, nem pedig nyolcig. Ami nehéz, mert a kicsit meg nem lehet akármikor vinni, mert ha épp reggeliztetnek az óvónők, akkor nem veszik át. A kettő között van vagy nyolc kilométer, és a dugóban átérni… tudjátok.

Amúgy is azt vettem észre, hogy mostanában már naponta ír a Jutka néni. Vagy a Kati néni. Hogy legyen parafadugó a dugónyomdához, meg rétegesen öltöztessünk, meg ne adjunk cukrosat uzsonnára, meg hogy angolból melyik verset tanítsuk meg holnapra, és hogy ünneplőben menjenek a karácsonyi fotózásra, meg lehet a hétvégén helóvínes kézműveskedni és hasonlók. Én igyekszem mindent észben tartani, mert azt már megszoktam, hogy a férjem nem tartja észben.

Mindenben segít, ha mondom neki, de MONDANI KELL NEKI. Nem érti, hogy maga a logisztika is munka, a naptárunk kezelése is munka, az időbeosztás is munka, nekem segítség volna, ha legalább a saját dolgait ő tartaná fejben.

És akkor persze rohangálok a parafadugóért, meg a borítékért, de nem A5-ös, hanem a nagyobb, és kivágtam a betűket a betűzsákba, de úgy, hogy két milliméter maradjon körben, mert csak úgy fér be, és akkor beszereztük a vékonyabb sapkát, hogy úszás után ne fázzon meg a Saci feje, mert hosszú a haja, már megmondták, hogy nincs idő piszmogni a szárítással, és akkor reggel megcsináltam az uzsonnát is, de nem cukrosat, hanem egészségeset, a Lili anyukája répacsíkokat vág, de az én gyerekem életében nem ette meg a nyers zöldséget. Na mindegy, tejszelet, fogjuk rá, hogy egészséges.

Hoppá, most látom, hogy Máté meg le fog késni a felvételiről, oké, hogy beadtuk a jelentkezést (nagy nehezen, mert egész évben hiába nyúztuk, hogy döntse el, mit akar, sajnos ő már eldöntötte: lógni a barátaival, de azt meg mi nem akartuk), de a tandíjat is fel kellett volna adni határidőre, csak nekem még nem jött meg a fizetésem, az apjánál meg nem volt meg a jelszó. Persze Máténak kéne tudnia, de nem tudja, ő csak azt tudja, kik a friss sztárok a TikTokon, csak abból meg nem adnak diplomát.

Mindegy, bulit akar a hétvégén, na, ahhoz még be kell vásárolnunk, csak közben meg tönkrement a kazán. Ezt például intézi a férjem, csak baromi ideges miatta, úgyhogy azt meg én intézem, hogy valahogy lehiggadjon, meg otthon kéne lennem, amikor jön a szerelő, de nem adnak most nekem szabadságot, jó, hát emiatt még írnom kell a főnökömnek. Basszus, már fél négy, mennem kell, mert uzsonnakor se adják ki a gyereket, vagy előtte, vagy utána, megmondtuk már, anyuka. Hát, nekem utána jobb lenne, csak akkor meg a sulihoz nem érek időben, ja, persze, ma nem is kell, mert művészi torna lesz,

a múltkor is kevertem a napokat, hétfő pszichodráma, szerda úszás, csütörtök művészi torna, mármint a Sacinak, mert a Máténak is van úszás, csak neki nem szerdán, hanem hétfőn.

Viszont a kosáredzés az… hogy is van? Mindegy, szerencsére ő már magának pakolja össze a cuccát. Apropó, cucc, már szólt, hogy adjak pénzt új melegítőre, én biztos nem, elküldtem az apjához. Huhh, ma még nem is ebédeltem!

Na, ha most elindulok, még pont odaérek, és akkor mehetünk az anyuékhoz. Ma muszáj vinnem a Sacit is, meg a Tomit is, mert csak én vagyok, amiatt a továbbképzés miatt. Mindegy, majd néznek mesét a konyhában, amíg az apuval foglalkozom.

Az Alzheimer nem javul, rosszabb viszont még lehet, mondta az adjunktus, hogy készüljünk fel. Nem tudom, mit jelent a felkészülés, mindenesetre én mindennap megyek munka után, ezt tudom tenni, még jó, hogy az anyósomék néha vállalják délután a két kisebbet, akkor azért eggyel könnyebb.

Főleg Tomika mellett nem lehet semmit csinálni, amióta elindult az óvoda, nagyon anyás, és úgy elég nehéz beszélgetni a szüleiddel, hogy közben valaki rángatja a lábadat és visít. Az a szerencse, hogy főzni mostanában már nem kell, rábeszéltem az anyut, hogy rendeljenek, hát belefizetünk persze, hogy könnyebb legyen. Így már talán aludni is jut időm, csak mostanában nehezen megy, annyi gondolat kavarog a fejemben.

Még jó, hogy ott a hétvége, mert akkor ki tudok takarítani otthon, persze, segít a Feri, azért jó társ ő, csak hát három gyerek az három gyerek, szóval reggeltől estig dolgozik, legalább hétvégén pihenjen valamit. Hogy az anyuéknál ki fog takarítani, azt nem tudom, talán a jövő héten átugrom. Csak a nagyját megcsinálni.

Mondta a kolléganőm, hogy van az az otthon, a Derűs Alkony, csak hát egyrészt húszmillió a beugró, másrészt nincs hely, de még várnánk is, viszont azt mondta a főnővér, hogy a szüleim nem szorulnak állandó ápolásra, ezért az ápolási részlegen nem fekhetnek, viszont nem teljesen önellátók, szóval az apartmanban sem lehetnek, most akkor várunk…

Mindegy, megyek én hozzájuk, amíg tudok, csak nekem is kéne pihennem valamikor, már a háziorvos is figyelmeztetett.

Most vasárnap a sarkamra állok, és meg fogom mondani mindenkinek, hogy hagyjanak nekem félórát, mert igenis, be fogok feküdni a kádba, és nem futtában zuhanyozok, mint állandóan, még habfürdőt is teszek majd. Beírom a naptárba, az a biztos.