Nemrég tették közzé a Jama Surgery című folyóiratban azt a kanadai kutatást, amely
szerint azok a nők, akiket férfi sebész operál, sokkal nagyobb valószínűséggel halnak meg, szenvednek komplikációktól és kerülnek újra kórházba, mint azok, akiknél egy női orvos végzi a beavatkozást.
A kutatók több mint 1,3 millió olyan beteg adatait elemezték, akik 2007 és 2019 között estek át különböző kisebb vagy nagyobb sebészeti beavatkozásokon. Amikor az adatokat elemezték, akkor a páciens és a műtétet végző orvos neme mellett olyan tényezőket is figyelembe vettek, mint a beavatkozás típusa, a beteg életkora és társbetegségei, hogy a sebész mióta praktizál, hány operációt végez egy napon. Eredményeik alapján a férfi sebészek által kezelt női betegeknél 1,15-ször nagyobb valószínűséggel fordultak elő komolyabb komplikációk a vizsgálatot követő 30 napban, mint a női sebészek által kezelt női betegeknél, míg a férfi pácienseknél nem okozott ilyen eltérést az, hogy milyen nemű volt az orvosuk.
A kutatók azt is megvizsgálták, hogy milyen különbségek vannak a különböző típusú műtéteket illetően, és arra jutottak, hogy míg azoknak a nőknek 1,4 százaléka halt meg, akiken férfi orvos végzett szív- és mellkas-sebészeti műtétek, addig a női sebész által végzett műtét esetén ez az arány kevesebb, 1 százalék volt, az agy- és érsebészeti beavatkozások esetében míg a férfiak által műtött nők 1,2 százaléka hunyt el, ez az arány a 0,9 százalékot volt a női sebészeknél. Ami a nem halálos szövődményeket illeti, míg a férfi sebész által végzett mellkasi műtéten átesett nők 20,2 százalékánál lépett fel ilyen következmény, addig a női orvossal rendelkezőknél ez csak 18 százaléka volt. Ugyanez volt a helyzet az általános sebészet, az agysebészet és az ortopédiai sebészet esetében is.
NLC illusztráció
Bár maga a tanulmány nem vizsgálta, hogy mi lehet ezeknek a különbségeknek az oka, a kutatók több lehetőséges magyarázatot is felvetettek. Meglátásuk szerint az orvosok képességeiben nem lehet ekkora eltérés, mind a férfiak, mind a nők értik a szakmájukat, ugyanolyan képzésben részesülnek, nagyon sok kiváló férfi sebész van. Ami problémát jelenthet, az az, hogy az orvos-beteg kapcsolat nem olyan erős, ha eltérő nemű a páciens és aki kezeli, és ez különösen akkor érhető tetten, ha női betegekről és férfi orvosról van szó. Ezenkívül a korábbi kutatások arra utalnak, hogy a női betegek tüneteinek súlyosságát nem veszik elég komolyan az orvosok, különösen akkor, ha férfiak, és vélhetően a sebészek „tudatalatti, mélyen gyökerező előítéletek, sztereotípiák és attitűdök alapján cselekszenek”.
Tegyük hozzá, ugyan sok nő tudna beszámolni arról, hogy milyen megaláztatásokban volt része, amikor orvoshoz fordult, a szakmabeliek közül sokaknak nagy valószínűséggel nincsenek tudatában annak, hogyan befolyásolják munkájukat az előbbiek, és úgy gondolják, ugyanolyan minőségű ellátást nyújtanak a betegeknek. És hogy miért lehet az, hogy a női orvosoknál nem volt olyan nagy különbség? A kutatás szerint a női orvosok nagyobb valószínűséggel alkalmaznak betegközpontú kommunikációs stratégiát, olvasható a Forbes cikkében.
Ha az eltérés mögöttes okaira ez a kutatás nem is világított rá, nem ez az első eset, hogy egy tanulmány a betegek és a kezelést végző orvosaik nemét vizsgálta. Egy 2018-ban publikált tanulmány szerint a floridai kórházakban a szívinfarktus miatt ellátást kereső női betegeknél magasabb volt a halálozási arány, ha férfi orvosok kezelték őket. Ehhez képest a női orvosok eredményei következetesebbek voltak, függetlenül attól, hogy a páciensük férfi vagy nő volt. Érdekes módon azok a férfi sebészek, akik többet találkoztak női orvosokkal és női betegekkel, jobb eredményeket értek el a nők esetében, írja a Science Alert.
És vannak még olyan tényezők, amiket figyelembe kell venni. „Bár adatok nem állnak rendelkezésre, a műtéten áteső női betegek aggodalmai még nagyobbak lehetnek a nemi szempontból nem genderkonform és transznemű betegek esetében. Tartozunk annyival a betegeknek, hogy a lehető legjobb eredményeket biztosítjuk számukra, függetlenül attól, hogy milyen a nemi identitásuk” – olvasható a tanulmányhoz fűzött kommentben. Fontos megjegyezni azt is, nem csak a nemek, a nemi identitás lehet fontos befolyásoló szempont. „A beteg-orvos kapcsolatot erősíti a közös identitás, amelyet a nem, a faji és etnikai hovatartozás, vagy más személyes meggyőződések és értékek vezérelhetnek” – teszik hozzá a szerzők.
Szintén nemrég jelent meg egy tanulmány, amelynek készítői nem annyira a betegek, mint az az orvosok szemszögéből vizsgálta meg a különbségeket. A kutatók közel 40 millió sebészeti beutalót vizsgáltak meg, és mint kiderült, míg a férfi orvosok a betegeket inkább férfi sebészekhez irányították, a női orvosokat kevésbé befolyásolta a sebész neme. Ez a különbség leginkább a pácienst beutaló orvosok preferenciáival magyarázható, semmint más tényezőkkel, vagyis ezek az eredmények azt sugallják, hogy a férfi orvosok elfogultsága hátrányos helyzetbe hozza a női sebészeket.
Nemi különbségek: tovább is van
Az 1983-as Yentl című filmben Barbra Streisand egy fiatal nőt alakít, aki férfinak adja ki magát, hogy jesivában tanulhasson. A film alapján
Yentl-szindrómának nevezték el azt a jelenséget, hogy a nőket félrediagnosztizálják és/vagy nem kapnak megfelelő kezelést, ha a tüneteik vagy betegségeik nem felelnek meg a férfiakénak.
És ugyan ezt először az iszkémiás szívbetegséggel kapcsolatban használták, nemcsak a szív- és érrendszeri betegségeknél tapasztalható. Egy 2015-ös tanulmány kimutatta, hogy a tünetek megjelenésétől a diagnózis felállításáig eltelt idő a női betegeknél 11 rákfajta közül hat esetében hosszabb mint a férfiaknál, és nem azért, mert a nők később fordulnak orvoshoz. Egy 2013-as kutatás szerint az Egyesült Királyságban több mint kétszer annyi nőnek kellett háromnál többször ellátogatnia háziorvoshoz, mint a férfinak, mielőtt hólyagrák gyanúja miatt szakorvoshoz irányítják. De a sort tovább lehetne folytatni, a férfiaknak például átlagosan 12 hónap, mire diagnosztizálják a Crohn-betegséget, a nőknek ez 20 hónap, és míg a férfiaknál négy év alatt állapítják meg, hogy Ehlers-Danlos-szindrómában, vagyis egy kötőszövetet érintő genetikai rendellenességben szenvednek, a nők esetében ez 16 év, írja a BBC.
A nők akkor is hátrányt szenvednek, ha a fájdalom kezeléséről van szó. Készült olyan tanulmány, ami szerint a sürgősségi osztályon a férfiak átlagosan 49 percet várnak, mielőtt fájdalomcsillapítót kapnak akut hasi fájdalom esetén, míg a nők ugyanebben a helyzetben átlagosan 65 percet várnak, egyes források szerint pedig a nők még a bypass műtét után is feleannyira kapnak fájdalomcsillapítót, mint a férfiak.
De problémát okozhat az is, hogy a gyógyszereket és a diagnosztikai eljárásokat nem úgy fejlesztik ki, hogy azok mindenkinek megfeleljenek, az 1997 és 2000 között az amerikai piacról kivont gyógyszerek közül tízből nyolcat azért hívtak vissza, mert a mellékhatások főként vagy kizárólag nőknél jelentkeztek, 2013-ban meg kellett változtatni az Ambien nevű altató adagolását a nők számára, mert kiderült, ugyanaz a dózis másként hat náluk mint, a férfiaknál, ugyanis lassabban dolgozza fel a szervezetük. A nőknél nagyobb a kockázata a jobb oldali vastagbélrák kialakulásának, az ennek kimutatására használt székletvér-vizsgálat nőknél kevésbé érzékeny, és ott a WHO által „gyakori hibának” nevezett jelenség, hogy alábecsülik az olyan tünetek jelentőségét, amelyek csak az egyik nemnél jelentkezhetnek, mint például a hüvelyi vérzés a dengue-láznál.
És persze történnek előrelépések a gyógyszerek és a módszerek fejlesztésében, de tényleg nem mindegy, milyen adatokból dolgoznak, ahogyan korábbi cikkünkben is írtuk, sokszor csak férfiakon végeztek vizsgálatokat arra hivatkozva, hogy ami férfiak esetében működik, az a nők esetében is működik, és hogy a a hormonális változások miatt megkavarodhatnak az eredmények. Ezen az sem segít, ha mesterséges intelligenciára bízzuk a munka nagy részét, hiszen tudjuk, a gépek is tudnak rasszisták és szexisták lenni.
Nemi különbségek: csak a fejedben van
Hogy a nők egészsége nem kapott kellő és megfelelő figyelmet, az számos más területen is jelentkezik. Sokáig hitték azt, hogy az autizmus négyszer gyakoribb a fiúknál, mint a lányoknál, és ha a lányoknál jelentkezik, akkor súlyosabban érintettek. Az új kutatások azonban arra utalnak, hogy valójában a női szocializáció segíthet a lányoknak jobban elfedni a tüneteket, mint a fiúknak, és hogy sokkal több lány él autizmussal, mint azt korábban gondoltuk. Ez a „tévedés” részben annak köszönhető, hogy az autizmus diagnosztizálásának kritériumai szinte kizárólag fiúkon végzett vizsgálatokból származó adatokon alapultak. Hasonló problémák merültek fel a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar és az Asperger-kór esetében is, egyes becslések szerint például az ADHD-s lányok háromnegyedét nem diagnosztizálják, az Egyesült Királyság Nemzeti Autista Társaságának 2012-es felmérése szerint pedig míg az Asperger-szindrómás lányok 8 százalékánál volt diagnózis a hatéves koruk előtt, míg a fiúknál ez 25 százalék.
Érdekesen ellenpontozza ezt az, hogy a depressziót a nőknél túldiagnosztizálják, a férfiaknál pedig alul, mégpedig nem is kevéssel, a BBC 2018-ban olyan tanulmányokról számolt be, amelyek szerint a depresszióval diagnosztizált nők akár 30-50 százaléknál is téves kórképet állapítottak meg, vagyis itt nehezen állja meg a helyét az az érv, hogy igen, a nőknél nagyobb a hangulatzavarok kialakulásának kockázata és előfordulása. Hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy a depresszió és a szorongás olyan betegségnek lehetnek a kísérőtünetei, amelyeket a nőknél gyakran nem ismernek fel, és természetesen a nem diagnosztizált – és ezért kezeletlen – betegséggel járó stressz rossz hatással van a mentális egészségére. Sajnos régi hagyománya van annak, hogy a nők testi panaszait mentális problémáknak tulajdonítják, hogy azokat lelki eredetűek gondolják, olyasvalamiknek, amik csak a nők a fejében léteznek, amiket csak beképzelnek maguknak.
Forrás: Getty Images
Eliot Slater brit pszichiáter 1965-ben arra figyelmeztetett, hogy a hisztériára fogva túl sokszor fordul elő, hogy az orvosok azt hiszik, megoldották a rejtélyt, pedig valójában a közelében sem jártak. Slater az 1950-es években egy londoni kórházban 85 olyan páciens betegútját követte nyomon, akiket „hisztériával” diagnosztizáltak – köztük ő maga is –, és évekkel később kiderült, több mint 60 százalékuk szervi eredetű betegségben szenvedett, például agydaganatban vagy epilepsziában, és közülük egy tucatnyian sajnos időközben meg is haltak. Hasonló következtetésre jutott egy 1986-os tanulmány is, ennek szerzői olyan súlyos neurológiai rendellenességben szenvedő betegek egy csoportját vizsgálták, akiket eredetileg hisztériával diagnosztizáltak. Megállapításuk szerint két olyan tényező volt, ami megnövelte a téves diagnózis kockázatát, az egyik az volt, hogyha a betegnél korábban korábban pszichiátriai rendellenességet állapítottak meg, a másik pedig az, ha az illető neme nő volt.
Nemi különbségek: régi történet
A hisztériát nagyon sokáig női betegségnek tartották, és ahogyan a fentiek is mutatják, még a XX. században is aktívan tartotta magát ez a tévképzet, minden olyan kórképre ráhúzták ezt a diagnózist, amelyet az orvosok nem tudtak megfejteni. Aminek eredetéhez sok száz évet kell visszautaznunk az időben. Az ókori görögök, köztük Hippokratész, a modern orvostudomány megalapítója is úgy vélte, hogy a nőket a méhük irányítja, hogy az folyamatosan vándorol a testben, és annak megfelelően, hogy éppen hol tartózkodik, különböző tüneteket okozhat – ha mondjuk felfelé halad a mellkas és torok irányába, akkor fulladást, légszomjat okoz, kappadókiai Aretaiosz szerint olyan, mint „egy élőlény az élőlényben”.
Maga a hisztéria szó eredete is innen származik, a hüsztera anyaméh görög elnevezése. Az, hogy a nők bármilyen nemű problémáját egyetlen szervre vezették vissza, nyilván a „gyógymódokat” is ennek megfelelően alakították ki, és úgy gondolták, a házasság, pontosabban a terhesség képes megzabolázni ezt az élőlényt, ami akkor viselkedik rendellenes módon, ha a nő nem él nemi életet házastársával. És az nyilván nem könnyítette meg a nők helyzetét, hogy a kereszténység terjedésével a női nemet az eredendő bűnnel kapcsolták össze, de jóval a középkori boszorkányperek után sem lett jobb a helyzet, számos a női ciklussal kapcsolatot tévhit még mindig tartja magát még a nők között is, és arról, hogy a férfiak mennyire vannak tisztában a női anatómiával, arról érdekes képet mutatnak internetszerte a badwomensanatomy címkével ellátott gyűjtések.
Arról, hogy az évszázadok során hogyan alakult az orvoslás és a nők viszonya, alapos történeti áttekintést készített Elinor Cleghorn, a feminista kultúrával is foglalkozó egykori oxfordi kutató. Az orvostudományokban is jártas szerző Unwell Women: A Journey Through Medicine and Myth in a Man-Made World című könyvet saját története ihlette. Cleghornnak különböző tünetek keserítették meg az életét, és az évek során nem sikerült megállapítani, mi okozza azokat, volt orvos, aki szerint a hormonjai okozták a problémákat, volt, hogy amikor szívpanaszokkal került kórházba, akkor gyulladáscsökkentővel küldték haza, majd két nappal később ismét be kellett szállítani. Végül megszületett a helyes diagnózis: lupus.
Próbáltam megérteni, hogy miért nem tudta egyik orvosom sem igazán elmagyarázni, mi is ez. El tudták mondani, hogy mi történik a testemben, de azt nem tudták megmondani, hogy miért szenvedek ebben a betegségben vagy hogy nőként miért vagyok rá fogékonyabb. Elkezdtem kutatni orvostudomány történetében, és sok olyan nőről olvastam esettanulmányokat, akik hasonló helyzetben voltak mint én. Szerencsémre a férfiak, akik a női testekről értekeznek, szeretnek sokat írni róluk
– nyilatkozta egyszer.
Arra, hogy mekkora utat kell még megtennünk, szerinte jó példa az endometriózis, ami a becslések szerint világszerte minden tizedik nőt érint, és még mindig átlagosan hét-kilenc évbe telik, mire diagnosztizálják, pedig a betegség már száz éve ismert. Hozzátette, nem véletlen az, hogy a wellnessipar ekkorára nőtt, és hogy főként a nők körében olyan népszerű, úgy gondolja, kihasználják azt, hogy a nők úgy érzik, a hagyományos, nyugati orvoslás cserben hagyta őket, miközben a wellnessszel foglalkozó cégek és emberek igyekeznek kitölteni ezt az űrt, hogy elhitetik velünk, hogy ők viszont megfelelő, személyre szabott módon fognak gondoskodni rólunk, bennük nyugodtan megbízhatunk.
Forrás: Getty Images
Elinor Cleghorn könyvében rengeteg borzasztó módszerről, praktikáról ír. A 19. század másik felében például számos nőnek távolították el sebészi úton a petefészkét, remélve azt, hogy ez majd megoldást jelent számos egészségügyi problémájukra. A beavatkozást egy amerikai sebész, Robert Battey népszerűsítette, mint megoldást különböző idegi és lelki rendellenességekre. Battey 1872-ben a konyhaasztalon fekve végezte el az egyik első ovariotómiát Julia Ombergen, „egy szemérmes, érzékeny és visszahúzódó” 23 éves lányon, és az elmegyógyintézetekben is sok ilyen beavatkozást végeztek arra hivatkozva, hogy megakadályozzák az örökletes rendellenességek átörökítését a következő generációkra.
Ugyan Elinor Cleghorn a 20. századból is hoz rengeteg ijesztő és megrázó történetet, például hogy a szájon át szedhető fogamzásgátló gyógyszerek kifejlesztése során milyen etikátlan emberkísérleteket végeztek a Puerto Ricó-i nők körében, hogy a Premarint, amit 1941-ben hozták forgalomba a menopauza súlyos tüneteinek enyhítésére, úgy reklámozták, hogy ez majd nyugalmat hoz azoknak a férjeknek, akik felesége szeszélyes, veszekedős, de ide sorolhatjuk a Contergan-botrányt is. Az idő előrehaladtával persze nyilván sokat segített a helyzeten az, hogy ma már a nők sokkal tájékozottabbak saját testük működését illetően, és hogy az orvosok körében is egyre több a nő, ez sajnos elengedhetetlen ahhoz, hogy a nemi különbségek eltűnjenek, és ezen ma is életek múlhatnak.
