A trauma közös. Mint kiderült, a legfájóbb pontok is hasonlóak, ahogyan a megoldási kísérletek is. Tizennyolc 25 és 45 év közötti, dolgozó felnőttet kérdeztünk arról, mi sokkolta le idén őket leginkább a kis- és nagybevásárlások alkalmával.
A tények közismertek. Gyakran éri a sajtót az a vád, hogy dramatizálja a helyzetet. „Horrorárak”, „brutális drágulás”, „megfizethetetlenné vált alapélelmiszerek”, „egekben a (…) ára” – harsogja a média. Mára azonban elértünk oda, hogy tévé- és internet-előfizetés híján is megtörténik a sokkélmény. A leghétköznapibb alapanyagok ára is kilőtt az űrbe, mi pedig a nagyon is földi fizetésünkkel próbáljuk megfizetni az új idők új élelmiszereit.
Jelezzük, hogy nem nélkülözésben élőket szólaltattunk meg, hanem átlagos beosztásban dolgozó, fiatal- és középkorúakat. Marketinges szakzsargonnal élve A- és B státuszú felnőtteket, alkalmazottakat, egyéni vállalkozókat és kisvállalkozókat kérdeztünk meg arról, melyik vásárlásélményük ütötte fejbe őket. Bár az eredeti kérdésünk nem az élelmiszerekre korlátozódott, valójában önkéntelenül is mindenki erről kezdett beszélni.
Dóri és Ádám trappistaészlelései egyszerre viccesek és szomorúak, a legvidámabb barakk stílusában adták elő. Dóri mindjárt egy használatban nem levő magyar igeidővel érzékelteti a helyzet abszurditását:
Bemenék a boltba, ráfogok a sajtra, s kiderül, egy kis darab 1000 forint! Elhajítám a sajtot, s elkullogok.
Komolyabbra fordítja a szót: „Nekem valójában az most az érdekes, hogy korábban voltak márkák, amikhez ragaszkodtam, most meg már szinte kizárólag ár alapján döntök. Saját márkás termékeket kezdtem el vásárolni, olyanokat, amiket korábban nem vettem volna meg.”
Ádám és a trappista: „1000 forint 20 deka trappista! Arra gondoltam, hogy ha vendégek jönnek, előveszem az ezüsttálcát, és felkockázva kínálom a sajtot a portóival.”
Lassan luxuscikk a trapista (Fotó: nlc illusztráció)
Nóri így váltott át nemzetközi gurméból nátrium-nitrites, pálmaolajas konzervre fanyalodóra, habár mint az alábbiakból kiderül, sokkal jobban így sem járt:
„Nyáron már ugye luxusszámba ment a lecsó. Míg régen a lépcsőházban terjengő nyári lecsóillatra az egyszerű és olcsó jutott eszünkbe, ma már inkább az, hogy a Horváthéknak aztán jól megy! Magam nem vagyok lecsós, a nemzetközi rokonait szeretem, köztük a shakshukát is. Szeptemberi este volt, gondoltam, összedobok egyet, két személyre, kis fetával a tetején, három-négy tojással, tunkolásra szánt házilag készített joghurtos lepénnyel. A mutatvány 6500 forintnál állt meg. Gondoltam, aztán másnapra marad. Hát, nem maradt. Vettünk hát ipari konzerves melegszendvicskrémet, aminek darabja 900 forint volt. Négy vállalhatóbb – bár nem kézműves! – zsömleszerű péksüteménnyel és kis sajttal ez is 2000 forint volt.”
Lilla sajt- és vécépapírvonalon húzza meg az ívet. „Nálunk mindig volt a hűtőben sajt. Ma már csak próba-szerencse, megnézem egy kis darab sajt árát, aztán szomorúan vissza is teszem.
Szinte látom magamat, ahogy legörbülő szájjal és egy még teátrálisabb sóhajjal keresem egy másik vevő empatikus tekintetét.
Ma már sajtügyben ünnepnapjaink vannak, vagy ha éppen lejárós terméket látok féláron, örömmel veszem meg annyiért, amennyibe nem is olyan rég került. Sosem kajtattam az akciós termékeket, de most a vécépapírt is nagy csomagolásban, klubtagsági kedvezménnyel veszem… Van egy havi 25 százalékos akció egy saját márkás termékre – na, az a sokgurigás vécépapír.”
Orsi, aki Borsod megyében élve könnyebben hozzájut a termelői élelmekhez, csak annyit mond, hogy 700 forintos ecet. A vajat is kiemeli, pogácsasütés kapcsán. Most komolyan, tegyek bele 1000 forintért vajat? Ki se merem számolni, mennyire jönne ki alapanyagköltségben 50 darab pogácsa.
Valahol vicces, de amikor megláttam egy áruházban az olívaolajat a régi áron, gyorsan vettem hat literrel. Ezt pár éve még nevetségesnek tartottam volna.
De hogy mondjunk valami pozitívat is, a diszkontláncnál kapható 500 forintos avokádó tartja az árát, és a 120 forintos tojás nem csak Borsodban kapható meg piacokon olcsóbban.
Eszter is csatlakozik: „Engem minden sokkol, de a sajtoké kifejezetten. Van egy büdös francia sajt, amit szerintem nem sokan szeretnek rajtam kívül (nevet). Eleve nem volt túl olcsó, egy tömb 500 forint körül volt, mostanra ugyanez a duplája. Le kell róla mondanom – hüpp, hüpp –, és bár nem alapélelmiszer, de a Grana Padano ára is az egekben. Eddig sem volt olcsó a legolcsóbb fajta és kiszerelés a maga 1000 forintos árával, de mostanra 1700 forint lett. Szóval lemondtam róla az olasz tésztához, mert ezt már kicsit luxusnak tartottam.
Mindeközben a könyveket körülbelül ugyanazon áron veszem, kár, hogy a szellemi táplálék máshogy táplál.
Veronika összegzi mindannyiunk általános életérzését. „A lista mostanra baromi hosszú, de van egy olyan, amit szerintem sosem fogok már elfelejteni. Egy hónapja gyorsan túrós tésztát akartam csinálni magunknak, és csak a túró meg a tejföl hiányzott hozzá… Szóval leugrottam ezért a két dologért, és amikor a pénztárnál kétszáz híján kétezret fizettem, eléggé lereccsent az állam. A 450 grammos túróról és a kispoharas sima tejfölről van szó.”
Áginak éveken át afféle vicces fordulata volt, hogy a margarint csak egy molekula választja el a műanyagtól.
Kémiai bizonyításba nem bocsátkoznánk, de míg eddig természetes volt számára a vaj vásárlása, most megjelent a margarin a hűtőjében. A nagyobb vajtartalmú süteményekben, banánkenyérben pedig például olajjal váltja ki a valóban horror áron vesztegetett vajat.
Évi: „Én a vaj árán nem tudok napirendre térni. Minden egyes alkalommal agyvérzést kapok, amikor ránézek. Nem is tudom, hogy minek nézegetem már, szerintem várok valami csodára, ami sohasem jön el. Tegnap mondjuk
épp kifogtam egy 25 százalékos árengedményt, azonnal vettem is kettő darabot! Jól betáraztam, mi?
A másik a sonka: azok előtt is állok és bámulok, mint borjú az új kapura, hogy mi van?! De ami a legutóbb betette a kaput, az a nyolcvan forintos kifli volt. Gyerekem kijelentette, hogy ő nem szereti a kenyeret, csak a kiflit, ezért aztán gondoltam, leugrom pár darabért a sarki kisboltba. És csak álltam ott újfent, hogy ez meg mi? Ráadásul olyan ebihal méretű kiflikről beszélek, ami szinte már nem is kanyarodott, mert olyan csepp volt. A sajton már a szemem se rebben, és örvendezem, ha valami olcsóbb akciósan a trappistánál. Tojást meg most már tényleg a szülőfalumban fogom majd megvenni, ott még meg lehet kapni darabját 70 forintért.”
Fotó: Getty Images
Apropó sonka. Eddig senki nem beszélt hústermékről. Zoli, aki mindig is megfogta a pénzt, erre eszmélt: „Rendszeres piaclátogatóként egyszer csak már kiporciózva találtam a tepertőt, méghozzá ezer forintért. Nem, nem mangalica vagy egyéb nemes alapanyag. És ez a porció az én szokásos, néhány napi csemegézésemre elegendő mennyiségem mindössze fele volt. Akkor eldöntöttem, hogy utoljára vettem ilyen produktumot.
Egy finom sajt vagy hústermék hordoz annyi hozzáadott és élvezeti értéket, hogy hazavigyem. A tepertő aranyáron nem ez a kategória.
Csaba behozza a városi lét egy aspektusát is. „Nálam akkor kezdődött, amikor a 250 grammos vaj ára négy számjegyű lett, de a csúcs akkor jött el, amikor bő egy hónapja az egyik diszkontáruházban rácsodálkoztam, hogy 10 darab L-es tojás már 1050 forintba kerül. Gyorsan kiderült, hogy ez még baráti árnak számít, mivel néhány héttel később 1350 lett belőle. Ezt már nehezen vette be a gyomrom. A bónusz sokkhatást pedig ma délután élhettem át, amikor
egy török gyorsétkezdében a Váci úton egy nyomi döner tálért 3000-et kértek el, üdítővel együtt 3600-at fizettem. Ennyiért nem is olyan rég egy középkategóriájú étteremben ehettem főételt.”
A városi étkezdére pedig jöjjön egy falusi példa. Ricsi egy Vas megyei faluban él, jól bánik a pénzzel, ezért is teszi szóvá a következő aspektust. „Nálunk nem engedik be a jól ismert német diszkontláncokat. A helyi bolt bicskanyitogatóan drága a többihez képest, körülbelül másfélszer annyiba kerül minden. Van egy bizonyos márkájú piros arany, ami a nagy láncok egyikében állandó 520 forintos áron kapható, az a közeli kisvárosi boltban 850 forint. A szomszéd faluban a bolt még botrányosabb. Mivel nekünk van autónk, oda be se megyünk egyáltalán, hiszen
még a benzinkutas shop is olcsóbb. De akinek nincs kocsija, rá van szorulva a helyi lehetőségekre.
Zoli felidézi, hogy a nemrég még 790 forintos biovaj – szintén egy diszkontáruházban, nem egy elit delikáteszben – ma már 1400 forint, ráadásul az „átverős” 200 grammos méret, 250 gramm helyett.
Tovább a tejtermék vonalon, Vivi folytatja. „Nekem a túró volt az egyik legnagyobb úristen: pár hónapja még 500-600 forint volt egy 450 grammos, most 1200 forint is van, a zsírtartalmától függően. Sajtot a diszkontáruházakban szoktuk venni. Ami 600 volt pár hónapja, most 1100 forint. Szintén a diszkontláncok eddig olcsóbban adták a tojást, most már ott is 1100-1200 forint egy M/L-es 10 darabos tojás.
Gondolkozom a saját tyúk beszerzésében.
Ugyancsak Vivi meséli, hogy egy ideje már magának süti, de a korábban vásárolt rozsos buci már 170 forint, ami pár hónapja még 100 forint körül volt.
A glutén- és laktózérzékeny Ibolya lakonikusan csak annyit mond, hogy a 40 dekás gluténmentes kovászos kenyere 1600 forintba került.
Vagyis 4000 forint e kenyér kilója.
Andi hónapok óta speciális diétán van, többek között tojást sem eszik, ebből adódóan a tészta is kimaradt nála mostanában. „Amikor nemrég úgy döntöttem, hogy bűnözöm egyet, és 800 kiló volt egy zacskó no name tészta, azért lehidaltam. Szerintem a növényi tejek ára is durván elszabadult.”
Daniella egy doboz paradicsomlén hökkent meg, ami immár 790 forint, Réka pedig, aki vegán családjának vásárol, azon döbbent meg, hogy az ismert diszkontlánc áruházában majdnem dupla áron, 800 forintért kínálták a korábban kedvelt salátát, ami láss csodát, az árduplázás ellenére közel a felére ment össze. Ki se számoljuk inkább, hogy az milyen drágulást jelent.
