„A városiasodás gyors növekedésével bőven lekötik az ember idejét, erejét a technika és tömegkommunikáció, közlekedés és társas élet. Azt gondolnánk, hogy mindezek mellett nemigen számíthat érdeklődésére a kutya, s nem is nagyon lehet ideje és energiája afféle kutyás ügyek intézésére, mozgatására, mint amilyen például egy-egy tenyészszemle megrendezése, egy-egy eredeti szőrzet vagy fejforma rekonstrukciója, vagy akárcsak a szobakutya megsétáltatása naponta háromszor. Tény azonban, hogy egyre fokozódó lendülettel bontakozik ki a szervezett kutyasport a fővárosban, egyre több budapesti sporttárs tenyészt fajtiszta kutyákat, mind több egyszerű kutyatartó tart telivér kutyát, kedvtelésből és kulturáltan, s e sokoldalú tevékenységben és módozatban nemtől, kortól, foglalkozástól függetlenül vesz részt egyre több budapesti”
– így írt a nagyvárosi kutyatartásról több mint 50 évvel ezelőtt, 1970-ben a Budapest című folyóirat számára Kalmár Ernő. És mintha nem sok minden változott volna, talán csak annyi, hogy még több kutya él most a fővárosban, napjainkban körülbelül 350 ezerre tehető a kutyák száma Budapesten.
Ez pedig azzal is jár, hogy mindenkinek van élménye, emléke, tapasztalata vagy akár véleménye is a témáról, a kutyák a mindennapjaink részei, akkor is, ha mi magunk nem feltétlenül élünk velük egy fedél alatt, mindenhol találkozhatunk velük. Ezért is döntöttek úgy a Kiscelli Múzeumban, ahogy korábban például a budapesti kerékpározás vagy a csatornázás kultúrtörténetét feldolgozták, a nagyvárosi, egészen pontosan a budapesti kutyatartás története is megérdemel egy külön kiállítást.
Fotó: Neményi Márton
Egy régi barátság története
Az ember és a kutya közös története nagyon messzire nyúlik vissza, jóval azelőttre, hogy a magyarok megérkeztek volna a Kárpát-medencébe, és bizony már az ókorból is maradtak fenn olyan emlékek, amelyek szerint a kutyára nemcsak egyfajta haszonállatkén tekintettük, akkor is voltak már dédelgetett házi kedvencek, vagyis ekkor alakult ki az a kettőség, ami a mai napig jelen van.
A tárlaton számos olyan tárgy is látható, ami megmutatja, hogyan ábrázolták a kutyákat ebben az időszakban, illetve még három, nagyon jó állapotban található csontváz található az egyik teremben. Talán nem mindenki hallott még az építőáldozatról. Országszerte ismert hiedelem volt, hogy az „új ház áldozatot követel”, vagyis hogy költözés után a család egyik tagja meghal. Ezért általános volt, hogy az első éjszakán olyan személy aludt az új házban, akinek a haláláért „nem kár”, így a legöregebb családtag, vagy gyógyíthatatlan beteg, de leginkább kutyát, macskát, tyúkot zártak be a még üres házba, sőt, volt, hogy a beköltözéskor kutyát ütöttek agyon a küszöbön.
A pannóniai kutyacsontok vizsgálata szerint egyébként 6-7 fajtát is ismertek már ekkor a régióban, és ezek között voltak egészen kicsi ölebek, közepes méretű terelőkutyák, valamint nagyobb testű vadászkutyák is. Ők később a király udvarban is kedveltek voltak, hiszen az uralkodók, a nemesek szívesen jártak vadászni, ezért is volt szükségük a pecérekre, akik a vadászebekkel foglalkoztak. „Jól foglalkozzatok a kutyácskákkal, hetenként kétszer mossátok meg őket” – adta utasításba II. Lajos, amikor a magyar hadak Mohács felé indultak. Nem meglepő, hogy a középkorból is maradtak fent kutyafigurákkal díszített tárgyak, például olyan kályhacsempe, amit a Budai Várnál találtak régészek.
Fotó: Neményi Márton
Persze előfordult, hogy véletlenül került kutya egy ilyen tárgyra, jó példa erre az a római kori tetőfedő tégla, amiben egy eb lábnyoma található, jól mutatva, hogy kedvenceik – legyen szó akár kutyákról, akár macskákról – mindig is szerettek oda szemtelenkedni helyekre, amiktől távol kellene maradniuk. Ezt a téglát meg is lehet érinteni, ellentétben – érthető módon – a középkorból maradt kutyaürülék-maradványokkal.
A kutyakultusz és állatvédelem
Ugorva egy nagyot az időben, a 19. századi magyarországi polgárság átvette a nemesség szokásait és a vidéki kastélyokból, kúriákból bevitte a kutyát a városba lakótársának. Persze a külvárosokban, ahol inkább falusias életkörülmények voltak, a kutyák nem társállatként szolgáltak, hanem házőrzőként vagy terelőkutyaként, de még a hentesek is találtak munkát számukra, korabeli szöveg szerint egy szelindek felér három-négy inasssal. Mint a kurátorok felhívták a figyelmünket, ekkor még teljesen más volt a városi ember viszonya az állatokkal, sokkal szervesebb résztvevői voltak a hétköznapoknak, és itt nem csak a kutyákról van szó, rengeteg szarvasmarha, juh és ló is megfordult a városban.
Ahogy korabeli képek mutatják, ekkoriban a póráznak nem volt divatja, és nemcsak a kóbor, gazdátlan, a külvárosból beszökött állatok járkáltak szabadon, hanem azok a kedvencek is, akikkel gazdáik együtt korzóztak, sőt, a kedvtelésből tartott kutyákat tulajdonosaik szinte mindenhova magukkal vihették, még a kávézókba is. A veszettség terjedésének megelőzése érdekében azonban idővel szükség volt arra, hogy valamilyen módon szabályozzák az ebtartást, ennek a betegségnek a terjesztői a városokban ugyanis főként a kutyák voltak. Így született meg 1836-ban a Dühös állatok marását és veszettségét távoztató orvosi közbátorsági című rendelet, ami megalapozta az ebek nyilvántartását. A nyilvántartott ebek számára kötelező volt a szájkosár viselete, amelyik állat pedig gazdátlanul futkosott és nem volt azonosítója, annak sajnos megpecsételődött a sorsa.
A rendeletet ért panaszok miatt 1870-es években módosítottak a szabályozásokon, például rögzítették az ebtartási díjakat: a házőrzők után évi 1 forintot, a katonakutyák után 2 forintot, a kedvtelésből tartott, luxusebek után pedig 5 forintot kellett fizetni, ezek az összegek most nem tűnnek soknak, de vannak, akik emiatt döntöttek úgy, hogy többé nem tartanak igényt kutyáikra. Az, hogy adott kutya gazdája befizette az éves adót, azt azzal tudták igazolni, hogy a kutya kapott egy bilétát, illetve bárcát, amit a nyakörvére vagy a szájkosarára kellett illeszteni, és a könnyebb követhetőség érdekében ennek minden évben más formája volt. A források szerint 1874-ben 7003 házőrző, 951 luxuskutya, és 361 katonai kutya volt Budapesten
Fotó: Neményi Márton
Mindeközben fejlődésnek indult az állatorvoslás, erre több okból is igény volt, az állatok voltak ekkor a gazdaság mozgató rúgói, később folyamatosan nőtt azoknak a száma, akik kedvtelésből tartottak állatokat, és nyilván számukra fontos volt kedvencük jólléte. 1787-ben alakult meg a Pesti Egyetem Orvosi Karán az Állatgyógyászati Tanszék és Állatgyógyintézet, és míg 1844-ben csak 61 kutyát kezeltek itt, 1890-ben ez a szám 804-re nőtt. Az állatorvoslás fontos feladata volt a járványos, fertőző betegségek elleni küzdelem, lásd veszettség, de népi gyógyászat módszereit is sokan alkalmazták még akkor, és ne feledjük, veszettség elleni első védőoltást Louis Pasteur csak 1885-ben mutatta be. Igaz, 1890-ben a legtöbb kutya által megharapott ember Budapesten már kapott védőoltást, de ennek kötelezővé tétele csak később történt.
A kutyakiállítások hazai története az 1800-es évek második felében kezdődött, az 1885-ben az Országos Általános Kiállításon volt egy külön rész kutyák számára, és olyan ismert és híres emberek is neveztek ebeikkel, mint például Keleti Károly közgazdász vagy éppen Zwack Lajos, a Zwack gyár alapítója.
„A büszke, fényes szőrű new-foundlanditól kezdve, az aristocraticus agáron, a borzas pincsin és az értelmes fejű juhászkutyán keresztül, egész a salonhölgy remegő, puha vánkoson fekvő kényes ölebecskéjéig. Némelyik csendesen tűri sorsát s nyugodtan alszik, a legnagyobb rész azonban nem tudja mire vélni a szokatlan helyzetet s a tömegesen bámuló publicumot, torkaszakadtából sivit s ugat. Különösen a megnyitás pillanatában, midőn a közönség betódult, a 115 darab kiállított »tárgy« oly szörnyű siketitő zajt tanúsított, hogy első pillanatban azt kellene hinnünk, hogy e zajt eltűrni sem leszünk képesek. Később azonban, amint a zaj kissé lecsillapodott s fülünk is jobban hozzászokott akkor kezdtünk igazán gyönyörködni a szebbnél szebb kiállított kutya fajokban. Különösen az agarak, vizslák, kopók és pincsik voltak gyönyörű példányok által képviselve” – olvasható egy beszámoló a kiállításról a Nemzet című napilap egyik számában.
Idővel természetesen rendeztek külön kutyakiállításokat és – versenyeket is, az 1930-as években a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete nemzetközi és magyar versenyeket szervezett Budapesten. A fővárosban rendszeresen tartottak emellett kutyavásárokat is, az 1920–as években a Városháza udvarán szervezett vásárok például nagyon látogatottak voltak. És mivel igény volt rá, ezért a 20. század elején több olyan hely is nyílt, ami a házi kedvenceket hivatott szolgálni. 1906-ban már létezett az Új (ma Zichy Jenő) utcában az Első budapesti kutyanyíró- és mosóintézet, 1909-ben a Gresham-palotában nyílt egy kutyafürdő, amit további hasonló intézmények követtek, a Svábhegyen pedig egy szanatórium és panzió is nyílt kutyák számára.
Persze az együttélés már akkor is konfliktusokat szült. „És a Váci utcán is lassanként már több a kutya, mint az ember. Idén tudniillik az a divat, hogy a nők úgy viselik az ebet, mint tavaly a kékrókát — párosával vonszolják maguk után. Tegnapelőtt a kalapszalonban esett egymásnak két édes kicsike, alkalmasabb helyet nem is választhattak volna. A tavaszi divatbemutatók is kedvenc találkozóhelyei a főváros jobbcsaládbeli ebeinek. Múltkor egyik bemutatón, egy kövérkés, lágy, libamájszerű hölgy, nagy, vad, sárga vérebet vezetett fel — még ezer szerencse, hogy elől ment a véreb és mögötte jött a libamáj, különben rettenetes tragédiának lehettünk volna tanúi” – írta a Színházi Élet egyik 1932-es számában Hatvany Lili.
Fontos megemlíteni az állatvédelemet is. 1896-ban, az államalapítás ezredik évfordulójának évében az állatvédők kongresszusán elfogadtak egy javaslatot, amely szerint minden nagyobb városban létre kell hozni egy állatmenhelyet, Budapesten ez csaknem tíz évvel később, 1905-ben nyílt meg az Ernő utcában. Ide három módon kerülhettek be az állatok: vannak, amelyeket elfogtak vagy gazdáik adtak le, illetve volt egy panzió is, ahova fizetés ellenében gondoskodtak róluk. Sajnos azok az állatok, amikért egy héten belül nem jelentkeztek vagy nem találtak új gazdára, azokat leölték. Mint a kurátorok kiemelték, ez nem budapesti sajátosság volt, minden nagyvárosban hasonló problémákkal küzdöttek a menhelyek. Az Ernő utcai állatmenhely egyébként 1934-ben szűnt meg, a beteg kutyák innen az Illatos úti Állategészségügyi Telepre kerültek, az egészséges ebek pedig állatkereskedőkhöz.
Talán kevesen tudják, de korábban a hóhérok voltak a gyepmesterek is, Pesten nekik a pénzbeli illetmény mellett szolgálati lakás is járt. És ahogyan a Vadászat és Állatvilág egyik 1910-es cikkéből kiderült, voltak “udvarias és előzékeny” sintérek is:
„Múltkor egyik barátom a budai kioszk előtt elhaladva, a kocsiúton a kutyapeczér kocsiját látja, szokás szerint rendőr által kisérve, ő mellette pedig a járdán egy bosnyák katona halad, kosárral kezében, vele egy tacskókutya szájkosár és zsinór nélkül, utána pedig nyomban két kutyapeczér, hurokkal kezükben. Utóbbiak látván, hogy a katona kutyája nem jár a székesfőváros által előírt utczai toilettben, előrehaladtak nyolc vagy tíz lépésnyire, megálltak, súgtak egymásnak valamit, mire visszafordult az egyik s zsebéből elővett zsinórral odalépett a katonához, kezébe nyomta a zsinór egyik végét, a másikat pedig sajátkezűleg kötötte a tacskó nyakravalójára s megmagyarázta a katonának, hogy csak így mehet az utczán kutyájával.”
Az ember legjobb barátja
A kiálltáson külön termet kaptak a segítőkutyák, Magyarországon hat típusuk dolgozik: a hallássérült- és a mozgássérült-, a rohamjelző, a személyi, a vakvezető és a terápiás segítőkutyák. A korabeli leletek alapján már az ókorban is kutyák segítségét vették igénybe látássérült emberek, de a vakvezetőkutya-kiképzés csak az I. világháború után indult el. A háborúban nagyon sok katona szenvedett szemsérülést, az ő megsegítésükre kezdték el alkalmazni a kutyás rehabilitációt.
Hazánkban ez csak jóval később valósult meg. Rithnovszky János 1952-ben fiatal katonaként részt vett a jugoszláv határ aknamentesítésében, sajnos az egyik akna a kezében robbant fel, és a baleset következtében elveszítette egyik karját, valamint látását is. A tragédiát követően megtanította bernáthegyi kutyáját, hogy legyen a segítője, majd a Magyar Vakok és Gyengénlátók Szövetsége az ő közreműködésével megszervezte első kiképzőtanfolyamát.
De visszatérve a háborúkra, a kutyák sokféleképpen tettek óriási szolgálatot, igazi lelki társak voltak, nemhiába próbálták sokan magukkal vinni állataikat, amikor menekülni kellett. Emellett munkára is fogták őket, 1915-ben egy olyan rendelet jelent meg, ami a nagyobb testű, igavonásra alkalmas kutyák összegyűjtéséről szólt, de sebesültek felkutatására is használtak ebeket. A II. világháborúban sajnos nagyon sok kutya elpusztult, az utcán leginkább a Vörös Hadsereg aknakereső kutyáival lehetett találkozni.
Fotó: Neményi Márton
Aknák felkutatására a középkorban még nem volt szükség, de már ekkor is voltak szolgálati kutyák, pontosabban már ekkor is használtak kutyákat a bűnüldözők, egyes falvakban például adót kellett fizetni azért, hogy legyen miből eltartani a plébánia kutyáit, amikkel fosztogatókat cserkésztek be, az 1880-as években pedig Londonban vérebek segítségével próbáltak Hasfelmetsző Jack nyomára bukkanni. Szervezett módon azonban nem itt, hanem a belgiumi Gentben kezdték el használni a szolgálati kutyákat, Magyarországon pedig elsőként Esztergomban nyílt rendőrkutya-iskola, 1950-ben pedig Dunakeszin indult el a képzés. Egy rendőrkutya általában 8-10 évet szolgál, majd nyugdíjas éveit vezetője mellett tölti igazi családtagként.
Erről a különleges viszonyról pedig nemcsak ennek a blokknak az egyik képe mesél, hanem azok a fotók, történetek is, amelyeket a múzeum felhívására osztottak meg velük az emberek, és amelyek egy másik teremben találhatóak meg. Körmendi János Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész lánya is küldött emlékeket, bepillantást nyerhetünk abba, hogyan kísérték végig családjuk életét kedvenceik. Itt kapott helyet egy fotó Totóról, a kiállítás egyik kurátorának 16 éves pulijáról, és mivel a csapat tagjai nemcsak kutyabarátok, aki nyitott szemmel jár a blokkok között, néhány macskát is felfedezhet.
Ha már érintettük az anatómiát, akkor mindenképpen említést kell tenni ifjú Vastag György szobrairól, amelyek közül többet is láthatunk a kiállításon, és amelyek hihetetlen pontossággal adják vissza az ábrázolt kutyafajtákat. Mint kiderült, először az 1896-os világkiállításra készített olyan alkotásokat, amelyek több magyar állatfajtát – köztük kutyafajtákat is – formázott, és bizony még a British Múzeum is rendelt tőle szobrot.
Fotó: Neményi Márton
Más értéket képviselnek, de mindenképpen érdemes pillantást vetni az egyik kisebb teremben elhelyezett kedves, de olykor giccses kis dísztárgyakra, és valószínűleg sokakban megmarad az a ruhaakasztó, ami egykor Blaha Lujza előszobájában állt. A színésznő nagy kutyabarát volt, és ezzel – ahogyan az a tárlaton is látható – nem volt egyedül az ismert, híres és történeti személyek közül, sok költőnk írt verseket róluk, több költemény szerepel is a kiállításon, ahogyan azok a szólások, mondások is, amelyeknek kutyák a főszereplői, és ki gondolta volna, hogy ezekkel egy egész falat meg lehet tölteni, bár tény, ezek közül sokat már nem használunk.
A VAU! A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete című kiállítást 2023. március 26-ig lehet megtekinteni a Kiscelli Múzeumban ( 1037 Budapest, Kiscelli utca 108.), ami keddtől vasárnapig 10 és 18 óra között van nyitva. A kiállítás kutyákkal is látogatható, de érdemes számításba venni, hogy a tárlat a a sziklapincében található, oda lépcsőn lehet lejutni, igaz, van lehetőség arra, hogy a kutyák máshogy is lejussanak a kiállítótérbe. A belépődíj felnőtteknek 2000 forint, diákoknak és nyugdíjasoknak pedig 1000 forint, de van családi kedvezmény, illetve diákcsoportos jegy is.
Liptai Claudia megmutatta lányát, Pankát gyönyörű szép esküvői ruhába bújva
Anyaotthonba került a 17 éves anya, akinek a kisbabáját patkányok harapdálták össze
Meghalt Azahriah menedzsere, Ferich Balázs
Nőként kezdett új életet Németországban a megasztáros Szecsődi Kari
Sztárok, akik a nagyszüleiket vitték a vörös szőnyegre
Csillagjegyek, akik remek hétvége elé néznek
Geszti Péter Gryllus Dorkáról: „Húsz év távlatából is azt érzem, nekünk akkor találkozni kellett”
