Miért választottad a háziorvosi pályát?
Viszonylag későn, az egyetem vége felé döntöttem el, hogy háziorvos leszek. Eleinte laborban szerettem volna genetikával foglalkozni, de a tanulmányaim alatt ez megváltozott. A szakdolgozatot már háziorvosi témából írtam. Tetszett, hogy nagyon változatos a háziorvosi szakma, valamennyire mindenhez kell érteni. A háziorvoshoz bárki fordulhat bármilyen tünettel. Továbbá vonzott benne a hosszú távú orvos-beteg kapcsolat, amit jól mutat, hogy korábban majdnem pszichiáter lettem, de a kórházi pszichiátria világa végül eltántorított tőle. Vonzónak találtam benne azt is, hogy a kórházi alkalmazott léttel szemben ez egy viszonylag szabad terület, ahol lehet egyéniesíteni a szakmai munka szervezését és rugalmasan reagálni a kihívásokra. A vonatkozó jogszabályok keretében úgy szervezem a praxisomat, ahogy jónak látom, legyen szó az előjegyzések intézéséről, a szűrővizsgálatokról vagy akár az eszközbeszerzésekről. Nincs klasszikus értelemben vett főnököm sem. Az a része már kevésbé jó, hogy eléggé atomizálva dolgozunk, hiányzik belőle a team-munka, illetve csak egy kevés akad belőle az asszisztensemmel, illetve talán még a helyettesítő orvossal. A Covid-időszak legalább arra jó volt, hogy kicsit mélyítette a háziorvosok közötti szakmai kapcsolatokat, többet kommunikálunk egymással azóta. Egy percre sem bántam meg a döntésemet, szeretek háziorvosként dolgozni. Strukturális változások mindig is voltak és lesznek a szakmában, de a páciensekből úgysem fogyunk ki. A formátum ugyan változhat, de a munka megy tovább.
Hogyan lett saját budapesti praxisod?
Először helyettesként dolgoztam itt, nem is tudtam arról, hogy lesz ott egy üres praxis. Korábban egy doktornő vitte a praxist, aki magánéleti okokból gyakran volt hosszabb időre távol, és ez idő alatt helyettesítéssel oldották meg a működtetést. Ezt egy idő után a páciensek egy része nem tolerálta, vágytak az állandóságra, ezért elszivárogtak más orvosokhoz. Aztán kiderült, hogy a doktornő nem fog visszajönni, visszaadta a praxist az önkormányzatnak, amit én megpályáztam. Ezeregyszázvalahány fővel vettem át, ami azóta több mint kétszáz fővel nőtt.
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Mennyi időbe telt, hogy elfogadjanak a körzetedben? Mennyiben befolyásolta a fogadtatásodat, hogy egy fiatal, mosolygós, szakállas fickó vagy, nem az a klasszikus, ősz hajú, idős úr?
Az elején sokan örültek annak, hogy végre van egy állandó doktor. Volt, aki pár hét után a térdemre tette a kezét, hogy „Ugye marad, doktor úr?” A másik véglet pedig az volt, amikor megkérdezték, hogy végeztem-e már az egyetemen. (nevet) A páciensek ilyenkor szeretnek puhatolózni: figyelek-e rájuk, tudok-e válaszolni a kérdéseikre… Ez ebben a helyzetben teljesen természetes. Miután látták, hogy érdeklődő vagyok és alapos, elfogadtak. Persze volt olyan is, aki átment másik háziorvoshoz, mert nem akart fiatal doktornál lenni, de ezzel semmi baj nincs, szíve joga.
Ahogy egy nemrég közzétett statisztika is kimutatta, nagyon kevés ma a fiatal háziorvos Magyarországon, elég magas a szakmában az átlagéletkor. Mit gondolsz, ez minek köszönhető?
Tény, hogy nem tolonganak a fiatalok, hogy háziorvosok legyenek, de ez ennél azért összetettebb kérdés. Eleve ez nem egy olyan szakma, amit igazán fiatalon el lehet kezdeni. Az orvosi egyetem elvégzése hat év, amit követ a háziorvostan szakvizsga, ami további három évet igényel. Ha valaki 18 évesen kezd bele és minden simán megy neki, akkor sem kezdhet el háziorvosként dolgozni 27-28 éves kora előtt. Ezért van nagyon kevés harminc alatti háziorvos. Magyarország korfája is felelős az elöregedésért: a magyar aktív népesség nagy része az ötvenes- és hatvanas években született, tehát a legtöbb orvosunk is annak a korszaknak a szülötte: a nagy részük most van a nyugdíjkorhatár környékén, ami komoly problémákat vet fel. De az is felelős az elöregedésért, hogy a háziorvoslás nálunk évtizedeken át úgy működött, hogy a kórházi munka éjszakai műszakjaiban elfáradó kollégák egy kicsit nyugodtabb körülményekre vágytak, ezért kimentek körzetbe dolgozni. Emiatt eleve nagy túlsúlyban voltak/vannak a szakmában az idősebb orvosok, ráadásul a háziorvoslás olyan tevékenység, amit ha valakinek engedi a testi és szellemi egészsége, akár a hetvenes- és nyolcvanas éveiben járva is csinálhat, ha bírja és van hozzá kedve, és erre látunk is sok példát. Részben ennek is köszönhető, hogy a nagyobb horderejű szakmai változásokat a szakmánk nagy része nem fogadja túl jól: fiatalon könnyebben alkalmazkodsz, bizonyos kor felett – tisztelet a kivételnek – azonban már nehezen kezeled a változásokat.
Változások alatt a mostanában előírt új ügyeleti rendszert érted, amit olyan sok háziorvos nem akar aláírni?
Például, de nem csak erre. Sok nyugdíjkorhatár fölött dolgozó kolléga gondolkodott most el az előállt helyzeten, és sokan úgy vannak vele, hogy akkor inkább elmennek nyugdíjba. A Magyar Orvosi Kamara túl gyorsnak érzi az átalakítás ütemét, és túl kevésnek az egyeztetési szándékot a kormányzat részéről az egészségügy átalakítása kapcsán. De ez egy sokkal bonyolultabb ügy, messze nemcsak az új ügyeleti rendszerről és a háziorvosokról szól.
Mit gondolsz, miért nem akar ma sok fiatal háziorvos lenni? Régen ez egy elég nagy presztízsértékű szakma volt. Ma már nem az?
Nem hiszek abban, hogy a szakma presztízse egyszerűen idővel elpárolgott volna. Ez nem magától történik. Az azonban kétségtelen, hogy az a fajta orvos-beteg viszony, ami akár száz-kétszáz évig is jellemezte az orvoslást, megváltozott. Értem ez alatt a klasszikus „az orvos tudja, megmondja, a beteg meg elfogadja” alá-fölérendeltségi viszonyt, ami külsőségekben és megnyilvánulásokban is sokáig jelen volt a szakmában. Szerintem nem baj, hogy ez megkopott, jelenleg a személy- és betegközpontú ellátás van terítéken, orvosként már partneri viszonyra törekszünk. Ezt tanítják az egyetemeken is, ugyanakkor a gyakorlatban ez nem mindig így működik, az átalakulás csak lassan megy. Az orvosoknak volt egy privilégiuma, miszerint az orvos tudja a válaszokat, ám ez az internettel és az információkhoz való szélesebb körű hozzáféréssel megváltozott. Sok páciens a tünetek segítségével próbálja saját magát diagnosztizálni, vagy ha már rendelkezésére áll a diagnózis, akkor utánajár a betegségének. Ez persze frusztráló lehet sok kollégának, de ez egy aktuális trend a világban, amit nem utasíthatunk el, hanem meg kell tanulni vele bánni. Ha egy orvos azt mondja, hogy
Ne nézegesse a netet, majd én megmondom, mi baja
, ma már kevésbé hiteles. Az információk könnyebb elérhetősége nyilván csökkentette a háziorvosok presztízsét, de ez ellen nem lehet mit tenni. Ma megkérdőjelezhető egy orvos véleménye azzal, hogy „Biztos jól tudja, doktor? Én azt olvastam, hogy…” Nem szabad ezen megsértődni, hanem lépést kell tartani vele. Persze néha nehéz. Mondhat olyat az orvos, hogy nem tudom? Szerintem igen, de úgy kell mondania, hogy aztán utánanéz és később megbeszélik. Az is presztízsromboló hatással lehet, hogy néhány doktor túl sok munkát bíz az asszisztensére, aki sokszor szinte már helyette rendel. Úgy megy be a rendelőbe a beteg, mintha boltba menne, felsorolja, milyen gyógyszerekre van szüksége, és már kapja is a recepteket. Ilyenkor egy praxis gyakorlatilag gyógyszerbolttá degradálódik, amire sajnos látunk példákat. Persze érthető, ha mondjuk valaki már tíz éve szed egy gyógyszert a vérnyomására, annak felesleges bejönni minden újabb adag felírása előtt, de fontos, hogy egy háziorvos időről időre személyesen is találkozzon a pácienseivel. Számos haszna van a személyes találkozásoknak: felmerülhet új szűrések szükségessége, az orvos képbe kerülhet a család egészségi állapotát illetően…
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
A rendszeres találkozást a gyerekek esetében elő is írják…
Szerintem legalább évente egy-két alkalommal hasznos találkozni a pácienseinkkel. Egy előírás szerint a háziorvosoknak a felnőtt páciensekkel minimum háromévente egyszer találkozniuk kéne törzskarton-frissítés és státuszfelmérés céljából, csakhogy ezt nem ellenőrzi senki. Ha egy praxis nincs túlterhelve 2-3 ezer pácienssel, ennek bele kellene férnie. Ideális esetben a háziorvos egy-két évente felhívná a területéhez tartozókat, hogy jöjjenek be hozzá valamikor. Ez fontos része a megelőzésnek. Motiválni kell az embereket, hogy ők is érezzék: érdekeltek abban, hogy időnként megvizsgáltassák magukat. Persze van olyan kolléga, aki azzal ijesztget, hogy
Azt akarja, hogy levágják a lábát?
, de szerintem az ijesztgetés nem a legcélravezetőbb. Felnőttként kell beszélni a másik felnőttel, ami persze munka meg idő, de én a háziorvoslásban pont azt szeretem, hogy lehet hosszú távon és megelőzésben gondolkodni. Itt hosszú távú orvos-beteg kapcsolatok épülnek ki, sőt sokszor egész családok járnak hozzám. Sokan megfeledkeznek róla, hogy a betegek nemcsak számok: nem egy koleszterinszintből és vérnyomásértékekből állnak, nem erről szól az egész életük. Szerintem jó, ha ezzel tisztában vagyunk.
Az orvosok között milyen presztízzsel bírnak a háziorvosok?
Ott van csak gond igazán. Sajnos előfordul, hogy – akár már a képzés idején – lenézik a háziorvosokat. A kórházak vagy a sürgősségi ellátók részéről sokszor kérnek rajtunk számon dolgokat. Miért küldte be? Miért nem tudta? Gyakran feledkeznek meg arról, hogy nekünk sokszor csak egy szál fonendoszkóp, egy pulzoximéter és az EKG áll rendelkezésünkre a vizsgálatokhoz, ezek alapján kell döntéseket hoznunk. És még így, ezzel a szerény felszereltséggel és team nélkül is egész komoly diagnózisokat tudunk felállítani. Ráadásul sok háziorvos korábban kórházban dolgozott, szóval minden szintjét ismeri a fekvőbeteg-ellátásnak. Van, hogy úgy küldünk kórházba beteget, hogy nincs tényleges bizonyítékunk egy diagnózisra, erre azonban a beteg biztonsága miatt szükség lehet.
Kapcsolatban állok orvostanhallgatókkal, szoktak néha a praxisban tölteni pár napot, és sokszor kapom azt a visszajelzést, hogy ők nem gondolták volna, hogy a háziorvoslás ennyire izgalmas, változatos és jó. Valahogy ez a képzésben nem kap elég hangsúlyt. A csúcsintézmények képzik az orvosokat, a klinikák pedig jellemzően a ritka vagy bonyolultabb eseteket látják el. Az orvostanhallgatók többsége ezeket látja, nem a mindennapi munkát, a hétköznapi eseteket, és amikor a rendelőben találkoznak vele, gyakran rácsodálkoznak. Ők maguk szokták mondani nekem, milyen jó lenne többször találkozni az alapellátó praxisok munkájával. Jó lenne elmozdulni ebbe az irányba, mert sokkal olcsóbb a lakosság közelében megelőző szemléletű ellátást fenntartani, mint később a méregdrága kórházi kezeléseket és gyógyszereket finanszírozni. Persze minden törekvés ellenére mindig lesz sok cukorbeteg meg magas vérnyomásos páciens, de ettől ez a munka még nagy haszonnal bír. Megéri költeni a prevencióra.
Hány pácienst tud egy praxis kényelmesen ellátni, és mikor van már túlterhelve?
Szerintem az egy orvos és egy asszisztens felállásban nagyjából 1800 az a szám, ami még normálisan ellátható. Persze sok múlik a korösszetételen és azon, mennyire gondozott a praxis. Egy magasabb korösszetételű, elhanyagolt praxis betegeivel több probléma adódik. Persze fel lehet venni részmunkaidőben második orvost vagy második asszisztenst, ahol erre lehetőség van, és akkor a praxis több pácienst elbír. De sokszor erre olyan praktikus okok miatt nincs lehetőség, mint a helyhiány. Én például felvehetnék egy második asszisztenst, talán ki is tudnám gazdálkodni, de a rendelőben egyszerűen sehol nem férne már el. Pedig egy jó asszisztens nagyon fel tudja gyorsítani a munkát. Egy háziorvos lehetőségei nagyon sokban függenek attól, mennyi segítséget kap az önkormányzattól. Nem mindegy, hogy egy korszerű, tágas, felújított rendelő áll rendelkezésére alacsony rezsivel, vagy egy öreg ház korszerűtlen fűtésű helységei, csillagászati fűtésszámlával. Vannak helyek, ahol melegváltásban dolgoznak a háziorvosok: az egyik nyolctól délig rendel, a másik déltől négyig, a harmadik meg négytől nyolcig, és ha itt van egy kis kavarodás, máris borulhat minden. Ez nem ideális.
Ha jól tudom, a sürgős esetek kivételével csak előjegyzésben fogadsz betegeket. Ez nem okozott konfliktusokat?
A háziorvoslásban elég sok olyan dolog van, ami nem azonnali beavatkozást igényel, például a krónikus betegek gondozása, a védőoltási ügyek… Ha tájékoztatjuk a pácienseket és a saját bőrükön is tapasztalják, hogy míg korábban egy-két órát is kellett várniuk, amikor idejöttek a fájó gyomrukkal, de most csak maximum tíz-húsz percet, akkor maguk is érdekeltek lesznek az előjegyzési rendszer működtetésében. Közben a váróban sem húsz-harminc ember ül, hanem maximum két-három, amitől sokkal tervezhetőbbé válik az orvoslátogatás. Ez az akut betegeknek is jó, mert ők is hamarabb bejutnak. A telefonos előjegyzés miatt azért szoktak bosszankodni: rendelés közben nem mindig tudjuk felvenni, ha hívnak minket. Akit és amilyen ügyekben lehet, átszoktatjuk e-mailre. Egyszerre 41 Covid-beteget követtünk otthon a harmadik hullámban: ennyi ember telefonon már kezelhetetlen. Küldtem nekik e-mailben egy betegtájékoztatót, amiben leírtam, hogy milyen esetben kell feltétlenül értesíteniük, egyébként azt kértem tőlük, hogy két-három naponta írásban tájékoztassanak az állapotukról. A legtöbb konfliktus okozója a türelem hiánya, legyen az a beteg vagy az orvos részéről. Azt hiszem, elég jól menedzseljük a nézeteltéréseket. Azok szoktak néha kiakadni, akik csak úgy besétálnak az utcáról, és nem tudják, hogy előjegyzésre dolgozunk, vagy akik úgy gondolják, hogy amikor jogosítványt akarnak, akkor csak beugranak az orvoshoz és kifizetnek x ezer forintot egy pecsétes papírért. Mikor elmondjuk nekik, hogy ez nem így működik, és vizsgálatoknak kell megelőznie, néha szoktak morogni. Olykor adódik probléma gyógyszerfelírási ügyből (látjuk a felírás idejét, a számítógép pedig számolja a napokat), de szerencsére óriási konfliktusaink nem szoktak lenni. Természetes, ha egy páciens szorong vagy meg van ijedve, ha fájdalmai vannak, netán nem kapott elég információt az állapotáról. Azért dolgozunk, hogy megnyugtassuk, és az is igaz, hogy időnként elnézést is lehet kérni. Nem kerül semmibe, még csak presztízsvesztést sem okoz, a páciensnek pedig jól esik.
