Ez fog történni, ha nem vettek fel az egyetemre

Ahogy arról mi is írtunk, szerda este eldőlt, hogy a több mint 126 ezer jelentkező közül az általános eljárásban hányan kerülnek be egyetemre, főiskolára, miután nyilvánosságra hozták az idei felsőoktatási felvételi ponthatárokat.

Bár öt éve volt, bennem még mindig élénken él a csalódással vegyes izgalom érzése, amikor pittyent a telefonom, és megkaptam azt a bizonyos sms-t: „Felvi.hu: elérte az X egyetem Y szak ponthatárát”. Csalódottság azért volt bennem, mert titkon reméltem, hogy valami csoda folytán nem kerülök be, és akkor kihagyhatok egy évet. Ezt az ötletet csak egyszer vetettem fel otthon, de a szüleim egy emberként vágták rá azonnal, hogy szó sem lehet róla. A sikeres felvételit végül több év egyetemre járás, egy passzív félév, mérhetetlen mennyiségű szenvedés és egy ezidáig le nem tett diploma (helló, szakdolgozat!) követte. Hogy megbántam-e? Nem. Másképp csinálnám-e a mai fejemmel? Biztosan.

Az ismerősi körömből kiindulva sejtettem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem találta meg az útját azonnal, de arra a kommentcunamira, ami akkor ért, amikor feltettem a kérdést egy netes fórumon, nem számítottam. Néhány óra leforgása alatt több tucat hozzászólás, történet érkezett javarészt Y és Z generációsoktól, akik szintén a saját bőrükön tapasztalták meg, milyen ha nem úgy jön össze az egyetem, mint ahogy azt elképzelte az ember. Spoiler alert: senki sem bánta meg, hogy máskép alakultak a dolgok.

„Sok bukdácsolás, pofára esés és unalmas állás kellett ahhoz, hogy most az legyen, ami van”

A legtöbbünknek ismerős az a tanmese, amit a szülők és a tanárok nagyjából általános iskola felső tagozatban kezdenek el sulykolni arról, hogy ha nem megyünk elég jó középiskolába és aztán egyetemre, akkor egy életre elássuk magunkat. Nagyjából ez történt Kristóffal is, aki a középiskola után ki szeretett volna hagyni egy évet, de családi nyomásra inkább elkezdett egy gazdasági szakot. 

„Tiszta szívemből gyűlöltem a helyet, lett is belőle három passzív félév az első év után, aztán szerencsére megszűnt a budapesti képzési hely, és ez adott egy plusz okot arra, hogy megmondjam a családnak, miért hagyom ott. Újra megcsináltam az emelt érettségit, és beadtam a jelentkezést az ELTE-re még abban a félévben, szociológiára. Életem legjobb döntése volt még így is, hogy a pandémia alatt kezdtem” – mondja.

A felvételi ponthatárok kihírdetését várják a Pont Ott Partin a Budapest Parkban, 2023. július 26-án (Képünk illusztráció – Fotó: MTI/Máthé Zoltán)

Brigit elsőre nem vették fel az egyetemre, ezért elvégzett egy OKJ-s képzést. A következő évben bejutott egy nyelvszakra, amit ugyan elvégzett, de utána a vendéglátásban helyezkedett el. Később logisztikai asszisztens, majd majdnem cukrász lett, elkezdett egy informatika szakot, végül pedig a kiberbiztonságban találta meg azt, ami a legjobban érdekli. „Szeretem most a szakmám, és talán nem váltok majd, maximum szakmán belül specializálódok másra” – meséli a most 36 éves nő.

– teszi hozzá.

„Fogalmam sem volt, hogy mit akarok kezdeni az életemmel érettségi után, szerencsére engem támogattak a szüleim abban, hogy kiszellőztethessem a fejem” – kezdi Bianka, aki két félbehagyott OKJ-s képzés, egy sikertelen felvételi és egy befejezett színész OKJ után találta meg azt, amivel igazán foglalkozni akar.

„A bábszínészetben találtam meg végre magamat – ez hiányzott nekem a színészetből –, de az idevezető út hosszú volt. Két keresgélős év, két év színész OKJ, és végül három év egyetem azon a szakon, ami végig rám várt” – összegzi.

Hasonlón ment keresztül Fanni is, aki főállású munkák mellett többször próbálkozott a színművészeti híresen kemény felvételijén az évek alatt, majd a modellválltás után egy volt SZFE-s tanár tanácsára egy másik egyetemre jelentkezett, ahol azóta is tanul.

„Itt boldogabb vagyok, mint valaha. Sok-sok bukdácsolás, pofára esés, kíváncsiság és persze rengeteg felesleges, unalmas állás kellett, hogy most ez legyen, ami van. Az én esetemben több éves strapás munkatapasztalat kellett, hogy megérjen bennem az a munkamorál, ami az egyetemhez kell. Ugyanis senki nem osztja be helyettem az időmet, magamat kell rávennem, hogy tanuljak, és egyedül kell megküzdenem a bürokráciával. Erre a tízes éveim végén nem lettem volna képes” – mondja.

Zsófi szintén úgy érzi, jobb, hogy érettebben, néhány éves munkatapasztalattal a háta mögött került be az egyetemre. Érettségi után nem vették fel az elsőnek jelölt szakra, a második opciót pedig végül ő vetette el.

„Úgy döntöttem, hogy csak azért, hogy egyetemre menjek, nem fogom elkezdeni azt a szakot. Elmentem dolgozni és elköltöztem otthonról. Abban az egy évben többet tanultam az életről, mint előtte bármikor” – meséli. Végül három évvel az érettségi után, egy külföldi egyetemen találta meg a számítását.

Képünk illusztráció – Fotó: MTI/Máthé Zoltán

„Sokkal jobban jártam, hogy »érettebben« kerültem be az egyetemre, mert így 100 százalékig tudok koncentrálni a tanulásra, és tudom értékelni azt, amit az egyetemen kapok. Nem visz el a bulizás, az új környezet úgy hat rám, hogy ki tudom venni belőle azt, ami nekem igazán hasznos. Mindemellett hihetetlenül jó érzés megtapasztalni a függetlenedést, azt, hogy leválsz a szüleidről. Teljesen másfajta szabadság. Persze nem könnyű, de megéri.

 – véli.

„Kicsit kilógok a sorból, mert én középiskola után közvetlenül elvégeztem egy közgazdász alapképzést, viszont nem érzem azt, hogy bármilyen szinten megváltotta volna az életemet a dolog” – kezdi Zoli. Ő úgy látja, hogy tény az, hogy rengeteg területen nem vesznek komolyan papír nélkül, de nem igazán a szaktudás áll a dolog hátterében.

„Alapvetően a diploma az egyén számára a magyar oktatás koronaékszere, és egyetlen dologra jó: bizonyítja, hogy képes vagy adott szabályrendszer és körülmények között megfelelni különböző követelményeknek” – teszi hozzá. Az ő tapasztalatai szerint a papírnál sokkal fontosabb, hogy valaki elegendő munkatapasztalattal rendelkezzen.

„A diploma inkább alap, mint egy életet megváltoztató dolog, és a nap végén sokkal fontosabb a diverz tapasztalat és skillset” – összegzi.

„Többen úgy stresszelnek, mintha az életük múlna ezen”

Coachként és szupervizorként Koczka Éva sokszor találkozik felvételi stresszben lévő fiatalokkal. Sokan úgy viselkednek, mintha az életben maradásuk múlna a dolgon – mondja. A szakember kiemeli, hogy nemcsak a szülőktől és diáktársaktól, hanem a közösségi felületekről folyamatos nyomás érkezik rájuk, ugyanis ott azt látják, hogy mindenki milyen sikeres.

„Ez nagyon hamis kép, hisz nem látják, mi van mögötte! Emellett megjelent a megélhetési bizonytalanság is. Kell-e 4 vagy 5 év múlva a szakma, foglalkozás, amit tanulnak? Ki tudja ezt minden területről 100 százalékban megmondani? Ezek nem egyedi esetek, hanem visszatérő gondolatok. Az is visszatérő dilemma, hogy képes-e a fiatal azt a teljesítményt nyújtani, amit elvárnak tőle otthon. Több olyan esetem is volt, ahol a szülők erős nyomást tettek a fiatalra, hogy csak olyan foglalkozása lehet, amely presztízsértékű. Tudom, hogy jót akarnak a szülők. Az eszköz, amivel a jót akarják, már nem biztos, hogy jó” – részletezi a szakember.

Sajnos sok olyan kliense van, akik pont az efféle családi nyomás hatására döntöttek egy adott pálya vagy karrierút mellett.

„Az elmúlt időszak legkirívóbb példája az a fiatal volt, akit a szülők magas politikai pályára szeretnének nyomni. Igen, nyomni. Legyen diplomata, miközben annyira félénk, hogy beszélgetés közben a kezeit tördeli még biztonságos környezetben is és beszédhibás. Ennyire nem látják őt? Tény, hogy nagyon okos, így bármit meg tud tanulni. És az is lehet, hogy ha dolgozik magán, 10-15 év múlva megerősödik annyira, hogy képes lesz rá. Na, de addig mi lesz? Folyamatos kudarcra ítéljük? Mindezt érezte ő is, ezért kért segítséget karriercoaching folyamatban. Néhány alkalom kellett csak ahhoz, hogy a megfelelő irányt megtalálja. Természetesen felkészítve arra is, hogy hogyan fogadtassa el a szülőkkel, hogy ezzel a magas presztízsű pozícióval még nem akar foglalkozni” – meséli, hozzátéve, hogy volt olyan kliense is, aki családi nyomásra fogorvos lett, majd 40 éves korában váltott pályát.

Fotó: MTI/Balogh Zoltán

A szakember kiemeli: az, hogy az élet múlik rajta, a lehető legrosszabb üzenet a témában.

„A tinédzserkor vége az a kor, amikor érettségben még nagyon sokat fognak változni a fiatalok. Majd jönnek az első éles munkatapasztalatok, a családalapítás, amelyek szintén erős változásokat generálnak.

Ha eljön az az idő, amikor majd nem érzi jól magát a munkájában, vagy esetleg már nem lesz pont arra szükség, nem a világ vége jön el, hanem egy új világ ajtaja nyílik ki. Tanulni, fejlődni nagyon jó, főleg akkor, ha olyat tanulunk, ami érdekel is bennünket. Annyiszor gondolok arra, hogy miért várjuk el a 14 majd 18 évesektől azt, hogy úgy gondolkodjanak, mint egy 40 éves, megfontolt ember? Nem értem, hogy miért!” – részletezi.

Koczka Éva szerint az is fontos, hogy sosem késő váltani, pályát módosítani.

„Teljesen biztos vagyok abban, hogy nincs késő pályát módosítani. Nem arra gondolok, hogy ha 60 évesen akarok űrhajós lenni, akkor ez sikerülni fog. Ettől kissé reálisabban érdemes gondolkodnunk. Ha csak 50 vagy 60 évesen tudunk valamit megvalósítani, az is óriási megelégedést tud adni. Gondolj bele, úgy zárni a munkás éveinket, hagy azt csináltuk, amiben végre örömünket leltük, micsoda végkifejlet!” – mondja.

A legtöbbekben persze nem is annyira a „miért”, hanem a „hogyan” okozza a dilemmát.

„A legfontosabb az önismeret. Melyek az erősségeim, melyek a fejlesztendő területeim? Ezen felül, egy nagyon egyszerű lépés, ha fogunk egy papírt és leírjuk, hogy mi az előnye és a hátránya az új lehetőségnek, és ugyanezt megtesszük azzal, ha maradunk a régiben. Nem elég, hogy fejben ez megvan! Amikor látjuk leírva mindezeket, szinte kézzel foghatóvá válik a téma. Ez nagyon megkönnyíti a döntést. Innentől indulhat a tervezés, hogy hogyan valósítjuk meg mindezt. Természetesen, vannak erre specializálódott szakemberek, akik bővebb segítséget tudnak adni” – összegzi a szakember.