Már kezd fárasztó lenni, hogy nem telik el nap, hogy ne szóljon legalább egy hír arról, hogy milyen rettenetes a magyar egészségügy. Most tessék, még egy dühöngés születik arról, hogy szétrohad az egész alattunk, mi meg csak nézünk bambán, és megpróbálunk nem lebetegedni, ha nincs a számlánkon sokszor 10 ezer forint a magánellátásra.
Miért ide akar jönni?
A nyolcéves mellrákomat minden évben egyszer el kell vinni mammográfiára – meg még más kontrollvizsgálatokra, de azoknál valahogy sosincs ez az őrület, mint a cicivizsgálatnál. Az onkológus ellát beutalókkal, én pedig engedelmesen megyek oda, ahova küld, mert szeretném, ha időben kiderülne, ha esetleg, véletlenül, neadjisten kiújulna a rákom. Felelős állampolgárként vigyázok az egészségemre, és lelkesen elvégzek minden kontrollvizsgálatot, amit kíván tőlem az orvos. Ez fontos pont lesz a történetben, hogy mit kíván tőlem az orvos, ugyanis amikor az orvos által megadott kórház mammográfiáját felhívtam, hogy van hozzájuk egy beutalóm, kérnék időpontot, akkor olyan bunkó, vérig sértődött nővérrel találtam szemben magam, hogy hápogni sem tudtam hirtelen. Valahogy így zajlott le a beszélgetés:
- És miért ide akar jönni?
- Nem akarok, az onkológus ide adott beutalót.
- Miért?
- Ezt tőle kell megkérdezni, én megyek, ahova küldenek.
- De ez nem így megy, hogy csak úgy mehet akármelyik mammográfiára.
- Mindig ebbe a kórházba megyek más vizsgálatokra is, ebbe a kórházba tartozom, eddig máshova küldtek mammográfiára, de most ide.
- Nem lehet idejönni, menjen oda, ahova eddig járt.
- De ebbe a kórházba szól a beutalóm. A mellrákkontroll miatt szükségem lenne a vizsgálatra.
- Minek? Nem megműtötték?
- De megműtöttek, de kontrollokat kell végezni minden évben, hogy észrevegyék időben, hogy kiújult-e a rák. De ön a szakember, ezt ön jobban tudja nálam.
- Akkor decemberre van időpont.
- Az nagyon sokára van, mi lehet a megoldás ebben a helyzetben?
- Menjen másik kórházba.
- De ide szól a beutalóm.
- Kérjen máshová beutalót.
- Melyik kórház lenne, ahol fogadnak?
- Nem tudom, itt decemberre van időpont, ha ragaszkodik hozzá.
Nem ragaszkodtam hozzá. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy inkább halok meg változatos rákbetegségekben, mint hogy ennek a nőnek a közelébe kelljen mennem. Igyekeztem végig nagyon higgadtan válaszolgatni, pedig a nővérke egy pillanatig sem volt higgadt, a hangnemét ahhoz hasonlítanám, mint amikor valaki úgy beszél veled, mintha a seggéből rántott volna ki. A hangulat olyan volt, hogy mit zavarom én az ő köreit, miért telefonálgatok ilyen ügyekkel – jelzem ez konkrétan a mammográfiás időpontkérős telefonszám volt, tehát mindenki ilyen ügyekkel telefonál oda -, és mit képzelek, hogy el akarom venni a mammográfia értékes idejét. Tudom, menjek magánba, csak 35 ezer forint akciósan.
Kiskirályok és alázás
És ez csak egy a sok közül. Nem a mammográfián van a hangsúly, hanem hogy egyszerűen röhejes – és sírnivaló -, ami az egészségügyben jelenleg zajlik. Mondhattam volna a ma reggeli laborvizsgálatos élményemet is, ahol óriási sor kígyózik a felvételis néni előtt, aki borzalmas hangnemben elküld mindenkit az anyjába, csak mert sok a munka, rosszul kelt fel, és különben is, a betegek az ő életének megkeserítésére születtek. Ez megy most szinte minden rendelésen, minden kórházban. Fejétől bűzlik a hal.
Kilométer hosszú várólisták és magukat kiskirályoknak gondoló személyzet uralja az egészségügyet, olyan emberek kaptak teret a sok felmondással, mostoha munkakörülmények miatt megfogyatkozó nővérekkel, akiknek soha nem szabadna emberek közelébe menni, nemhogy még kiszolgáltatott betegekkel foglalkozni. Hatalmaskodás, arrogancia, lekezelő és megalázó bánásmód hatja át az egészségügyet, mi pedig már birkaként fejet hajtunk, próbálunk lavírozni, kedvesen érdeklődni akkor is, amikor porrá aláz egy adminisztrátor, mert tudjuk, hogy ha ellenkezünk, veszekszünk, akkor mi húzzuk a rövidebbet, mert még a végén nem kapunk ellátást.
És ez nem a pénzen múlik. Értem én, hogy nincs pénz az egészségügyre, keveset keresnek a nővérek, ápolók, személyzet, de az, hogy milyen hangnemben beszélünk más emberekkel – emberszámba vesszük-e őket például -, az nem a pénztől függ, hanem az empátiától, emberségtől, személyiségtől.
Aki gyűlöli az embereket, ne menjen segítő szakmába dolgozni. Ha az elején még szerette az embereket, de már kiégett, akkor keressen egy olyan állást, amit végezhet a puszta közepén, embermentesen. Azt gondolom, hogy az ilyenek, mint a fenti időpontkérős nővér volt, akkor is ilyen rettenetes hangnemben beszélnének az emberekkel, ha dupla annyit keresnének, mint most.
Nyilván vannak gyöngyszemek is az egészségügyben, nyilván vannak jófej nővérek és normális adminisztrátorok, és cuki volt a laboros néni is, aki levette a vért. Miattuk működik még egyáltalában bármi a lerohasztott magyar kórházakban. Az ő erőfeszítéseiket egy ilyen mammográfiás időpontkérős borzalom után még százszor jobban kell értékelni, mert tényleg széllel szembe mennek minden nap. Az ellátáshoz pedig vagy vastag pénztárcát, vagy vastag bőrt kell növeszteni, hogy a megalázó, lekezelő stílus leperegjen rólunk, amikor időpontot szeretnénk kérni bármilyen vizsgálatra.