Emlékeztek még a másfél évvel ezelőtti hatalmas benzinár-robbanásra, amikor is a fél országban eltűnt az üzemanyag a kutakról? Senkit sem hibáztatunk, ha éppen csak rémlik az ügy, gyorsan követik egymást az események azóta is, a világ pedig azóta csak furább hely lett. Most is csak azért említjük ezt, mert éppen ekkor, a mélyponton adták át a MOL Campus nevű felhőkarcolót, Budapest első ilyen épületét, amely, ha minden igaz, nagyon sokáig az utolsó is. És amely, ahogy a neve is mutatja, sokkal több, mint egy munkahely. Most pedig meg is mutatjuk, hogy mennyivel több.
Akkor még erőnek erejével igyekeztünk megbarátkozni a gondolattal, hogy a városunkból – szerencsére az ipari övezetben, nem a belvárosban – az utolsó óráit rúgó kapitalizmus szimbólumaként mered az égbe ez a tájidegen, fallik csizma alakú építmény, azt pedig már akkor is elismertük, hogy technológiailag meggyőző, esztétikailag pedig magával ragadó az élmény, főleg, ha az ember szereti, ha a 2001 Űrodüsszeia díszletei között érezheti magát még pisilés közben is. (Méghozzá úgy, hogy mások is látják.)
Fotó: Neményi Márton
Azóta eltelt másfél év, a MOL-torony az életünk része lett, az ember már simán elbiciklizik mellette anélkül, hogy belegondolna, milyen lehet az élet odabent. A szürke hétköznapokat legfeljebb az olyan hírek kavarják fel, mint a fent linkelt pisigate (azóta szerencsére megoldották, hogy ne lássák az utcáról is a dolgukat végző férfiakat), és a Magyarországon átadott high-tech létesítmények esetében alighanem törvényileg kötelező beázás; a Campusnak ezt ráadásul a szemerkélő esőben sikerült összehoznia. Az ilyesmi azonban a legjobbakkal is megesik, márpedig a tornyot a legjobbak tervezték: a Finta Stúdió mellett a londoni Foster + Partners is beszállt a tervezésbe és minőségellenőrizte a kivitelezést; ők tervezték a Wembley stadiont és a város híres uborka alakú felhőkarcolóját. Gúnyolódni az ilyesmin ráadásul egyébként sem ér, hiszen, ahogy Hernádi Zsolt MOL-igazgató a megnyitó beszédében elmondta (közvetlenül azelőtt, hogy megáldotta volna az épületet egy pap):
Nem szabad a pillanat rabságában élni, nem szabad, hogy a mai problémák teljesen elborítsák a holnap reményét.
A 143 méteres, 29 emeletes épületbe ezek után beköltözött a több mint 2200 dolgozó – köztük a MOL alkalmazottai és a tornyot open office munkahelyként használó vállalkozó és egyéb külsős –, másfél év alatt pedig kiderült, hogy saját bevallásuk szerint ez az ország egyik legjobb munkakörnyezete, és mi elhisszük nekik, már csak ránézésre is. Hogy miért?
Növények. Rengeteg növény. Végeláthatatlan sorokban burjánzó növények.
A toronyházban ugyanis nem növényeket tettek a workstationök köré, hanem workstationöket tettek a mindent elborító dzsungelbe, amely pont úgy kell az ember lelkének az irodai környezetben, mint a jutalompizza a milliárdos osztalékkivétel után. Természetes hangfogó, így senkit nem zavar, ha telefonál az ember, el lehet bújni, így kevesen látják véletlenül az Excel-táblákban felbukkanó szenzitív adatokat, és úgy általában is javít a corporate vibe-on. Ahogy a sajtóanyagban írják: „A zöld terek a központi átriumtól egészen a tetőteraszig keresztülszövik az épületet, így hozva közelebb a természetet a munkahelyhez. A biodiverzitás fenntartását többek között madáretetők, denevérodúk, rovarhotelek kihelyezésével biztosították a kivitelezők.”
A kicsit is környezettudatos embernek nyilván az első gondolata, amikor meglátja az épületet, hogy „te jó ég, mi energia megy el csak arra, hogy ne dőljön össze?!”, de a Campus üzemeltetői megnyugtatnak mindenkit a következő adatokkal:
- Mivel a homlokzat nagy része üveg, a munkához szükséges fény 86 százaléka természetes, ami jó a léleknek és a környezetnek is;
- A tetőre szerelt napelemek az energiaszükséglet 5 százalékát fedezik;
- A talajszondás hőszivattyús rendszer az éves hűtési energiaigény 40%-át, illetve az éves fűtési energiaigény 42%-át biztosítja;
- A vécék esővízzel, illetve a kézmosásnál elhasznált úgynevezett szürkevízzel működnek, illetve esővízzel öntözik a növényeket is, így az éves használati vízfogyasztás 20-25%-át nyeri vissza az épület öblítővíz formájában.
A fűtés és a klíma is az aktív elemekből álló álmennyezeten érkezik, jól eloszlatva és diszkréten, azaz szó sincs arról, hogy bizonyos pontokon megfagynak a kollégák, míg máshol öt-tíz fokokkal melegebb van. Ami pedig az esővizet illeti: azt többek közt a közönségnek már megnyitott panorámaterasz is gyűjti, a díszkövek közt azért nincs fuga, mert ott szivárog le a víz.
A sajtóbejáráson fél órát töltöttünk a gépészeten, ahol elmondták, milyen nyomással hova jut el a víz, a hő, az áram; a technikai részletekkel nem fárasztanánk az olvasót, maradjunk annyiban, hogy a személyzet elképesztően büszke a csövekre, szelepekre és vezetékekre, amelyek átszövik az egész épületet, nyilván teljes joggal. Ezen felbuzdulva a megfelelő létrákon felmásztunk az épület (valódi) tetejére, ahonnan csodás kilátás nyílik a panorámateraszra, ahonnan csodás kilátás nyílik a városra. Metapanoráma!
Ami azonban ennél is izgalmasabb, az az, hogy a MOL Campus nem egyszerű munkahely, irodaház és gasztrofőhadiszállás, hanem falanszter, méghozzá pont olyan, amelynek az utópista filozófusok elképzelték. Ők kétezer fős „alapsejteket” vizionáltak, ennyi ember ugyanis kényelmesen megfér a hatalmas lakó- és munkatelepeken, amelyet el sem kell hagyniuk majd, így is boldog és teljes életet élhetnek, és még azt is szabadon megválaszthatják, hogy hol, mikor és mennyit dolgoznak. Ez lebeghetett a Campus tervezői előtt is: az itt dolgozók aludni ugyanis hivatalosan nem tudnak a helyszínen, de minden másra van lehetőség. Jól felszerelt konditerem, szépségszalon, ruha-, cipő- és aktatáskajavító állomások várják őket, a kantin minden létező igényre felkészült, és az éttermeknek (mint például a Zazie) hála még randizni is lehet.
Ami az utópiát illeti: bizonyos értelemben ez is stimmel. Egy informatikus kolléga elmesélte, hogy nehéz volt „átbillentenie az agyát” arra, hogy szabadon választhat munkaállomást, akár a könyvtárban is dolgozhat, és ha nincs sürgős feladat, akár nap közben is leugorhat az edzőterembe, a lényeg, hogy a munkát végezze el határidőre. Amikor azonban sikerült – mármint átbillenteni az agyát –, az végtelenül felszabadító volt.
Arra, hogy a MOL Campus valóban „Budapest egyik ikonikus”, illetve „emblematikus épülete” legyen, ahogy a sajtóközlemény állítja, még várni kell; az ilyesmit az idő és a városban élők döntik el, nem a marketingesek. De ha már ezt dobta nekünk a rendszer, egyszer kipróbálnánk, milyen érzés így dolgozni, és hogy tényleg megéljük-e, hogy szó szerint valami nagy részesei vagyunk-e.