Január végén mutatták be Orbán Anitát a Tisza Párt külügyi vezetőjeként, a magyar diplomácia új szereplőjeként. A háromgyermekes, Berettyóújfaluban született édesanya öt éven át szerepelt a Forbes magazin legbefolyásosabb magyar üzleti szereplőket rangsoroló listáján. Korábban többek között utazó nagykövetként és a vállalati szektor csúcsán töltött be felelős pozíciót.
Hogyan látja Magyarországon a nők helyzetét? Miért fontos szerinte egyáltalán női szemléletnek is helyet kapnia a politikában? Hogyan vélekedik a választást megelőző felfokozott hangulatról és indulatokról, és van-e recept többgyermekes anyaként a sikeres karrierúthoz? Erről és sok másról is kérdeztük őt a nőnap apropóján.
Nemzetközi karrier után lépett a magyar politikába. Mi volt az a pont, amikor úgy érezte, hogy kívülről már nem elég figyelni a folyamatokat – belülről szeretné alakítani azokat?
Amikor megkeresett a Tisza, hezitálás nélkül igen mondtam. Azt éreztem, hogy itt nekem feladatom és felelősségem van. Sőt, úgy érzem, mintha az egész életutam ide vezetett volna, és minden személyes és szakmai tapasztalatom erre a feladatra készített volna fel. A hazaszeretet mindig is fontos része volt az értékrendemnek, és ha visszagondolok a karrieremre, annak abszolút csúcspontja a nagyköveti időszak volt, amikor a hazámat szolgálhattam.
A hazát szolgálni érzelmileg erős kifejezés. A nemzetközi színtér korábbi pragmatikus, technokrata környezetéhez képest a politika világa jóval inkább átszőtt érzelmekkel. Hogyan lehet gördülékenyen megvalósítani egy ilyen váltást?
Bármit csinál az ember, szerintem a legfontosabb az önazonosság: tisztán látni, hogy egy feladat hol szólítja meg, hogyan tudja azt megvalósítani, és mi az ő miértje. Ha visszagondolok, a húszas éveim óta folyamatosan vezetői pozíciókban dolgozom. Az igazán lényeges változás számomra most a felelősség súlya. A döntések súlya és felelőssége itt egészen más léptékű. A lehetséges hatás nagyságrendekkel meghaladja mindazt, amivel korábban a szakmai életem során találkoztam. Ez óriási különbség, fel kell nőni ehhez a feladathoz. Ennek az ereje már most, a kampányban is nagyon érezhető, az emberektől érkező visszajelzések engem is mélyen megérintenek.
Hangsúlyozta a felelősség fontosságát. Mi az, amit Ön kiemelten felelősségének tekint, ami Magyarország jövője kapcsán ma leginkább foglalkoztatja?
Mindenekelőtt az, hogy Magyarország helye Európában van. Stabilan Európa része vagyunk. Európához tartozunk. Ezer éve is ez volt a küldetésünknek. Az én feladatomnak is azt érzem, hogy ezt tetteinkkel világossá tegyük, és Magyarország helyét szilárdan Európában erősítsük meg. Magyarország a történelme során nagyon sokszor volt a nemzetközi közösség megbecsült, tisztelt tagja, és én ezt szeretném újra megvalósítani. Olyan tudásunk és olyan értékeink vannak, amelyek révén újra megbecsült, stratégiai, konstruktív tárgyalópartner lehetünk. Szeretném, hogy a diplomaták és minden magyar méltón büszke lehessen az országára. Büszke legyen arra, akik vagyunk, amit letettünk az asztalra és azokra a visszajelzésekre, amelyeket – akár turistaként – külföldön kapunk.
Orbán Anita (Fotó: Tisza Párt sajtó)
Nőként ugyanakkora esélyekkel indul mindezek elérésében, mint a férfiak? Vagy tapasztalt bármilyen akadályt, nemének szóló fenntartást?
Nagyon szerencsés vagyok, engem soha nem ért diszkrimináció azért, mert nő vagyok. Nem éreztem soha, hogy hátrányban lennék emiatt. Ugyanakkor tudom, hogy ez mekkora privilégium, és azt is, hogy nem ez a jellemző. Ha csak a bérkülönbséget nézzük az EU-ban, már abból is látszik, hogy továbbra sincs igazi esélyegyenlőség. A férfiak 11 százalékkal több bért keresnek, mint a nők. Magyarországon pedig a helyzet még rosszabb.
Számomra kulcsérték az egyensúly és esélyegyenlőség. A társadalom nagyjából fele-fele arányban áll nőkből és férfiakból. Ennek az aránynak pedig meg kell jelennie az intézményekben, a döntéshozatalban, a döntések befolyásolásában. Ha a közéletben és a politikában a teljes társadalomról hozunk döntéseket, akkor mindkét nézőpontnak egyformán jelen kell lennie, máskülönben szükségszerűen torz kép alakul ki. Nem gondolom, hogy akár a nők, akár a férfiak jobbak lennének a másiknál, hanem azt gondolom, hogy a társadalom két fele különböző tapasztalatokat és élethelyzeteket hoz magával, és éppen ezek együttese teremti meg az egyensúlyt.
Tartunk vajon társadalmi szinten ott, hogy ez elérhető és reális cél legyen?
Erősen működnek a beidegződések, de ha feltesszük például azt a kérdést, hogy ugyanazért a munkáért ugyanaz a javadalmazás illessen meg mindenkit, arra azért talán mégis csupán egyetlen válasz lehetséges, nem?
Kiemelte az egyensúly fontosságát többek között férfi és női szempontok tekintetében is. Egy női szereplő szemlélete miben nyújt újat és értéket?
Nagyon fontos egyszerre határozottnak és empatikusnak lenni. Számos tárgyalási helyzet van, amikor érteni kell és megérteni a másik fél perspektíváját. A nőkre jellemző empátiának ebben nagy szerepe van. De legalább ennyire lényeges a folyamatos tanulás, az egészséges önismeret és önreflexió is. Már csak azért is, mert a nyilvános térben rengeteg kritika ér bennünket, legyen az akár konstruktív, akár bántó hangvételű.
Fel lehetett egyáltalán készülni erre?
Nem tudom, hogy fel lehet-e. Természetesen tudtam, hogy kritikák érnek majd, viszont én is ember vagyok és egyes helyzetek engem is bántanak. A kritikát mindig három szempontból szoktam elemezni. Az első kérdés mindig az, hogy mi a szándék, az indíték mögötte. A második, hogy mi a célja, azaz mit szeretne elérni. Végül pedig a tónus is fontos kérdés.
Olykor a rosszindulat annyira abszurd, hogy nem tulajdonítok neki jelentőséget. Különösen olyankor, ha valóságmorzsákat fércelnek bántó és rosszindulatú narratívába, amely nélkülöz minden igazságot. Máskor viszont elgondolkodtat egy-egy konstruktív észrevétel. Nyitott vagyok az építő kritikára.
Megeshet az is, hogy a kritika bántó célú, mégis elgondolkodtatja?
Volt példa ilyenre. Például valaki a rúzsom színére tett kifejezetten bántó megjegyzést. Elgondolkodtam rajta, és beláttam, hogy valóban nem áll jól.
Orbán Anita Magyar Péter évértékelőjén (Fotó: Vörös Szilárd/Fotocentral)
Van olyan, amit fajsúlyosabb döntések kapcsán bánt már meg és másképpen csinálná már, ha lenne rá lehetősége?
Igen, mindenképpen. Több is van. Volt olyan helyzet, amikor nehezen tudtam elengedni akár egy-egy munkahelyet és ma már sokkal hamarabb hallgatnék a belső iránytűmre a kilépéssel kapcsolatban. Olyan helyzet is előfordult, amiben kevéssé voltam felkészült. Nagyon nagy tanulópénzzé vált számomra.
Milyennek látja most, a választás előtti időszakban az emberek mentális állapotát? Hogyan viseljük a feszültséget és a politikai nézetekből fakadó indulatokat?
Sajnos teljesen kettészakadt a társadalom. Látom ezt a közösségi térben és személyes találkozókon is. Emberként, nőként nagyon-nagyon elszomorít az a stílus, amit sokan megengednek maguknak. Mennyi keserűség, indulat húzódik meg ezek mögött. És az is, hogy vannak, akik ezt komfortzónájuknak tekintik.
Mindemellett van okom a poharat félig telinek látni: rengeteg szeretettel, odafigyeléssel és tenni akarással is találkozom, amire szerintem nagyon hosszú idő óta nem volt már példa Magyarországon. És erre a pozitív hozzáállásra lehet majd építeni.
Őszintén azt remélem, hogy a választás után egy emberséges országot tudunk építeni, ahol az egymás iránti tisztelet és figyelem lesz a norma, nem pedig a gyűlöletkeltés, riogatás és félelem. Persze nem akarok naivnak tűnni: ez óriási feladat lesz, de mi készen állunk.
Orbán Anita (Fotó: Tisza Párt sajtó)
A tervezett változásokról gyakran esik szó. Mi az, amit ugyanakkor mégis fontosnak tartana megőrizni?
Ha a Külügyminisztérium területét vizsgálom, akkor a legfontosabb, hogy nagyon sok kiváló diplomatánk dolgozik jelenleg is a magyar kormánynak, nagykövetségeken, konzulátusokon. Mindenképpen számítunk rájuk. A külpolitika terén pedig fontos, hogy megemlítsem a Nyugat-Balkán EU integrációját. A Tisza ennek a folytonosságát kívánja megőrizni, erről még talán nem is beszéltünk eddig.
Mit javasolna változtatni és mit javasolna megőrizni húszéves önmagának?
Arra biztatnám, őrizze meg az önazonosságát és maradjon hű az értékeihez – ebben ne kössön kompromisszumot soha. Azt is tanácsolnám neki, hogy folyamatosan tanuljon, szerezzen tapasztalatokat, és fordítson figyelmet az érzelmi intelligenciára, amire gyakran szinte nagyobb szükség is van, mint az IQ-ra. Elmondanám a húszéves önmagamnak, hogy hatalmas szükség van egymás megértésére és az önismeretre. És hogy mennyire fontos kérdés, milyen emberekkel vesszük körbe magunkat.
És mit üzenne három gyermek édesanyjaként azoknak a nőknek, akik szintén nem szeretnének választani a család és a karrier között?
Mindig volt bennem karrier-ambíció. De mindig tudtam azt is, hogy több gyermeket szeretnék. Az első pillanattól úgy indultam, hogy tudtam: ez nem vagy-vagy, hanem is-is. A húszas éveim eleje az építkezésé volt: karrieré, párkapcsolaté, közös jövőé. Az első gyermekem születésével új életszakaszba léptem: a család határozott meg mindent, a karrier pedig más formát kapott. Ekkor írtam a Phd-mat, a könyvemet, végeztem a kutatásomat. Csupa olyan feladat, amiket otthonról lehetett végezni. Fokozatos visszatérés után indult el a balanszírozás a szerepek között. És nagyon hálás vagyok, hogy abban az életszakaszban talált meg most ez az új feladat, amikor a legkisebb gyermekem is már 17 éves. Csodálatos megélni, ahogyan átalakul a viszonyunk, ahogyan most ők segítenek, támogatnak engem. Akár lelkileg, akár azzal, hogy most például sokkal jobban kiveszik a részüket a háztartásból, mint eddig tették.
Úgy látom, hogy az életben mindig építünk valamit. A kérdés az, hogy mikor melyiket és milyen mértékben tudjuk előtérbe helyezni, mikor melyiké a prioritás.
Ami pedig talán a legfontosabb üzenetem, az Madeleine Albright gondolata: „A pokolban különleges hely vár azokra a nőkre, akik nem segítik egymást”. Üzenném ezt, nem a férfiakat kizárva, mégis a fiatal nőkhöz szólva: segítsék egymást és a támogatás idővel mindig visszajön. Felelősséggel nemcsak önmagunkért, hanem egymásért is tartozunk. Amikor üvegplafonról beszélünk, azt nem elég egyetlen embernek áttörni. Akkor lesz kerek a történet, ha már nem is kell beszélnünk a létezéséről, csupán egy társadalomról, amiben mindenkinek ugyanolyan lehetőségei és jogai.
