Pár napja hatalmas vihart kavart a hír, hogy az ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Kutatóintézete nyilvánosságra hozta egy tavaly őszi kutatásának eredményeit, és elmondásuk szerint nem hittek a szemüknek az eredmények láttán.
2021 és 2025 között drámai eltolódás történt: a felső réteg aránya Magyarországon majdnem felére csökkent (9-ről 5 százalékra), a felső középrétegé pedig 24-ről 14 százalékra zuhant. Közben az alsó középréteg alig nőtt (36-ról 38 százalékra), az alsó réteg viszont ugrásszerűen bővült: 31-ről 43 százalékra – ilyen mértékű változásra korábban nem volt példa.
A kutatás azonban csak visszaadta az érzést, amit amúgy is érzünk: nagy a baj, és ez már a bőrünkre megy.
Egy feszült, bizonytalan, félelemben élő társadalomban élünk, ahol napról napra többet engedünk el a korábbi életszínvonalunkból. És még a szerencsések közé tartozunk, mert van miből engednünk. Az nlc munkatársai meséltek arról, hogyan változott az életük az elmúlt években.
Hangsúlyozni szeretnénk: írásunk nem a mélyszegénységben élőkről szól. Az ő problémájuk rendszerszintű, ami sajnos évről évre súlyosabbá válik azáltal, hogy régóta nem kapják meg a szükséges figyelmet a döntéshozóktól. Mi most arra vállalkoztunk, hogy a saját életünkön keresztül világítsunk rá, hogy mi lett az úgynevezett középosztállyal az elmúlt évek hatalmas inflációs nyomásának fényében.
Kriszta: „A megtakarításunk nagy részét megették a mindennapok”
Kazinczy utcai kocsmatulajdonosként a Covid-idők hatványozottan hatottak ránk, és azóta férjem is végleg profilt váltott, de ahogy a gazdaság, mi sem tudtunk talpra állni igazán. A minimális megtakarításunk nagy részét megették a mindennapok: a sokszorosára hízott számla az élelmiszerbolti bevásárlásoknál csupán egy tapasztalati pont volt: az igazi sokkot a szolgáltatások és a kultúrafogyasztás jelentős drágulása okozta – és okozza a mai napig.
A szőnyegtisztítás például manapság olyan drága, hogy érdemes inkább egy újat venni (a kínai tudjukhonnan).
Egy kulcsmásolás – ami régebben filléres tétel volt – ma több ezer forint. Ha a fodrászból nem is nagyon tudok engedni, de a kozmetikust kétszer meggondolom, ahogy az uszodabérlet sem fér bele jó pár éve. Működő egészség- és oktatásüggyel nyilván nem kellene ezzel kalkulálni, de ezek híján egy-egy muszájból igénybe vett magánrendelésen kifizetett összeg, vagy egy életminőséget és tanulmányi eredményt javító gyógypedagógiai fejlesztés a gyereknek: egy kisebb vagyon. Abban a hónapban már fixen nincs mozi vagy színház, mert az szintén több tízezer forint egy három fős családnak, de még akkor is, ha kettesben megyünk.
Étterem félévente egyszer, sátoros ünnepekkor. És ha már étterem: az iskolai menza olyan drága lett, hogy idén már nem fizettük be a gyermeket, mert azért, hogy 5 napból négyszer éhesen jöjjön haza – vagy, mert kevés volt, vagy mert ehetetlen – kissé sok a közel 20 ezer Ft/hó. A munkahelyi étkezést is igyekszünk otthonról megoldani, mert a magamnak naivan beállított 2500 forintos lélektani határ alatt maradni szinte képtelenség.
Fotó: Jaap Arriens / NurPhoto via AFP
Anett: „Mindenki az akciós termékeket veszi”
Sokszor nézem meg a boltban, hogy miket vásárolnak mások, és mindig azt látom, hogy mindenki az akciós termékeket veszi. És ezt magamon is észreveszem. Nem veszek jó ideje édességet, és üdítőket se, mert sajnálok egy Mars szeletre 400 forintot, és amúgy is egyre zsugorodnak a termékek és az árak egyre magasabbak. Pár hónapja lemondtuk az összes streaming előfizetésünket, csak a Youtube prémiumot és a Spotifyt hagytuk meg, és több tízezer forintot spórolunk havonta.
A házhoz rendelést teljes mértékben elengedtük.
Igaz, már nem Budapesten élünk, de egyszerűen annyira drága lett vidéken is, hogy fáj a szívem kiadni egy sima Margarita pizzára 3500-at és plusz ezer forintot a házhozszállításért, plusz rendszerhasználati díj, meg franc se tudja még milyen díj. Inkább kerestünk egy jó otthon elkészíthető pizza receptet és beruháztunk egy pizzasütőre.
TóCsa: „Nem az olasz vagy a német éttermek lettek olcsóbbak: a magyar éttermek drágultak a szintjükre”
A munkámból kifolyólag viszonylag sokat utazom külföldre. Ennek megvan az a pozitívuma, hogy rendszeresen van összehasonlítási alapom a magyar árakkal. Ma már egyre ritkábban szalad fel a szemöldököm egy-egy nyugat-európai éttermezésnél, vagy ha mégis, akkor egészen más miatt, mint korábban.
Berlinben például idén azt vettem észre, hogy a belváros közepén egy kimondottan menő, folyton zsúfolásig telt étteremben olcsóbban ebédeltem meg, mintha ugyanezt a magyar fővárosban tettem volna.
Pedig nem napi menüt kértem, és arra se figyeltem, hogy mindenképp az étlap legolcsóbb tételei közül válasszak.
Azt már félve teszem hozzá, hogy egy nagyobb élelmiszerboltban simán kapni 2-4 euróért (800-1600 forint) tisztességes, gyorsan mikrózható egytálételt. Az egyik este vettem egy milánói pennét 3 euróért: nemcsak korrekt adag volt, hanem ízben is hozta egy rendes menza szintjét. Hol kaphatunk ilyen minőséget ilyen árban Magyarországon? Elárulom: sehol. De Olaszországban is nehezen fogadom el, hogy egy tisztességes ebéd egy zsúfolt turistazónában általában nem kerül többe, mintha Budapest belvárosában próbálkoznék. És nem az olasz vagy a német éttermek lettek olcsóbbak: a magyar éttermek drágultak a szintjükre.
Csaba: „Nem akarok átmenni Lenke nénibe, úgyhogy legfeljebb nem veszek paradicsomot”
Körülbelül három éve törődtem bele, hogy akkor innentől kezdve életem végéig nagyjából másfélszer-kétszer annyit kell dolgozni, mint korábban. Az különösebben nem érdekel, hogy mennyibe kerül mondjuk a paradicsom a boltban, mert vannak a valóságnak olyan szeletei, amikkel egyszerűen nem vagyok hajlandó foglalkozni, mivel nem akarok átmenni totális Lenke nénibe, úgyhogy legfeljebb nem veszek paradicsomot (nem is annyira szeretem a paradicsomot egyébként, csak azt a kisebb fajtát).
Ami viszont ennél jobban zavar, hogy emiatt
folyamatosan kimerült vagyok, aminek köszönhetően alig van időm olyan dolgokkal foglalkozni, amikkel szeretnék,
és amik a haza, sőt, az egész emberiség épülését szolgálhatnák! De hogy legyen egy jó hír is a végére: amúgy azok a lemezek, könyvek és koncertek, amik engem érdekelnek és amikre előszeretettel költök pénzt, nem lettek sokkal drágábbak az elmúlt években.
Fotó: Ferenc ISZA/AFP
Hajni: „Előfordult, hogy közel 40 ezer forintot hagytam a gyógyszertárban”
Egy hároméves gyerek édesanyjaként rendszerint ledöbbenek az árak változásán – van olyan termék, amelynek az ára konkrétan megduplázódott a gyerek születése óta. És ebből egyenesen következik az, hogy kénytelenek vagyunk lemondani olyan dolgokról, amit korábban nyugodt szívvel megengedtünk magunknak. Most már nem az a legfőbb vágyunk, hogy olykor eljussunk egy-egy jobb étterembe, hanem az, hogy ki legyen fizetve a bölcsőde.
Ritkábban ülünk be egy-egy finom kávéra is, mondván, kell a pénz a gyerek mozgásfejlesztésére – aki jár ilyenre a gyerekével, pontosan tudja, hogy ez havi több tízezer forintot is felemészthet a családi kasszából.
Korábban sűrűn és lelkesen látogattuk a hozzánk legközelebbi biopiacot, de ma már az őrületes zöldség- és gyümölcsárak mellett lassan annak is örülünk, ha a helyi piacon meg tudjuk venni a heti adagot.
És akkor még nem beszéltem arról, hogy a téli szezonban hányszor volt beteg a gyerek – rájöttünk, hogy a bölcsődei léthez szorosan hozzátartozik, hogy amit el lehet kapni a másik gyerektől, azt el is kapjuk –, és ez milyen kiadásokat jelentett a gyógyszertárban. Nem túlzás, volt olyan alkalom, amikor közel 40 ezer forintot hagytam ott – igaz ebben már benne volt a gyerekorvos által ajánlott inhalátor is. De legalább gyorsan meggyógyult a gyerek.
Ádám: „A kultúrafogyasztás sokak számára szinte elérhetetlenné vált”
Egy színházjegy, múzeum belépő vagy koncertjegy nagyjából a háromszorosa annak, mint ami beleférne egy átlagos család kiadásaiba. Nem beszélünk róla, mert úgy érezzük ezek úri huncutságok, és sokan ezekről mondanak le először. Márpedig ez a legfontosabb összetartó ereje egy nemzetnek, társadalomnak.
Ha luxussá válik, hogy elmenjünk a családdal egy kiállításra, vagy színházba, esetleg vegyünk 1-2 könyvet a gyereknek, az visszafordíthatatlan károkat okoz majd
az oktatásban, és még nagyobb társadalmi réteg fog leszakadni. Minőségi kultúra híján az emberek fogékonyabbá válnak az olcsó propagandára, a dezinformációra és megszűnik a társadalmi párbeszéd.
Ági: „Gyomorgörccsel megyek a menzára ebédelni”
Eljutottunk oda, hogy konkrétan gyomorgörccsel megyek a menzára ebédelni. Rántott hús krumplipürével? Hopp, 3300 forint. Múltkor elkövettem egy palócleves és pörkölt tésztával kombinációt is, de soha többet, mert 4500 lett a vége. Úgyhogy a helyzet nemcsak a pénztárcánkon látszik már:
minimum minden második hétköznap főzök, hogy tudjunk ebédet vinni magunkkal. Pénzt ugyan spórolunk vele, de a ráfordított időmmel és energiámmal fizetek érte.
A teraszon eddig inkább hobbiból termesztettünk némi paradicsomot, vagy próbálkoztunk cukkinivel, de idén már tudatosan válogattuk össze a palántázandó magok fajtáját és mennyiségét. Kicsit remélve, hogy könnyíteni tudunk vele majd a kiadásokon is. Hajmeresztő átszámolnom, hogy egy teljes napnyi munkám bére simán elröppen egy közepes méretű bevásárlással. Őszintén el nem tudom képzelni, hogy akinek nincs például SZÉP-kártyája vagy nyaralója, hogyan engedhet meg magának egy belföldi utazást. Különösen mondjuk 2 gyerekkel. Ja, és megvolt az idei első fagyizásunk is. Kétszer két gombóc papírpohárban. Kicsivel több, mint a rántott húsos ebéd volt: 3400…
Niki: „Már nem az életminőség felső polcairól kell lemondani”
Az ételárak emelkedésén már nagyjából túl vagyok fejben. Drágább lett a kenyér, a sajt, a zöldség… Ami viszont szerintem sokkal alattomosabb, az az, hogy
az alapvető higiénia ára is elszállt, és talán még jobban, mint az ételeké.
Egy drogériai bevásárlás – nem luxuscikkekből, hanem olyan nem elhagyható dolgokból, mint tisztálkodószerek, bőrápolási, női higiéniai termékek – körülbelül kétszer annyiba kerül, mint pár éve. Számomra ez is mutatja a lecsúszást: amikor már nem az életminőség „felső polcairól” kell lemondani, hanem a tisztaság, az ápoltság, a saját testedről való gondoskodás is pénzügyi kérdéssé válik.
Orsi: „Régen szerettem vásárolni, ma már szorongással tölt el”
Külföldön élek, de amikor hazamegyek a családomhoz, konkrétan sokkot kapok az áraktól. Korábban otthon vásároltam a kedvenc kozmetikai termékeimet, de mára ez megváltozott, inkább kerestem itt, Las Palmasban magamnak új kedvenceket. A gyógyszereim is külföldön veszem meg, mert jóval olcsóbban jutok hozzá!
Korábban mindenhova kocsival jártam otthon, ezt ma már kétszer is meggondolom.
Régen mindig vártam, hogy beszabaduljak valamelyik nagyobb élelmiszeráruházba, de ma már inkább ez szorongással tölt el: a termékek egyre kisebbek, és egyre drágábbak is. Korábban sokkal többet ültünk be étterembe vagy kávézóba, ugrottunk el egy termálfürdőbe a családdal, ezek ma már jóval ritkább programok. A közös nyaralás pedig luxus lett.
Képünk illusztráció (Fotó: getty images)
Vivien: „Az empátia, az előrelátás és a mások iránti tisztelet szinte teljesen kihalt sokakból és ez bizony annak is köszönhető, hogy nincs pénzük”
Hatalmas feszültség az emberekben és ez sajnos mindenben megnyilvánul. A boltban a kasszánál, a forgalomban autóban ülve, a tömegközlekedésen…
Eddig sem éreztem úgy, hogy mindenki hatalmas empátiával és előrelátással fordulna a másik felé, de a pénzünk értékének csökkenése elmélyítette ezt a problémát.
Amiből régen szerintem kevesebb volt: a boltokban rengetegszer hallom a szülőktől, hogy ezt vagy azt nem kapja meg a gyerek és sokszor hozzáteszik, hogy most ezt nem tudjuk megvenni, ne haragudj. Tehát nem azért nem kapja meg a gyerek a kívánt dolgot, mert nem akarják elkényeztetni, hanem mert egyszerűen nincs rá keret.
Sokat adományozunk, a csapatommal is több helyen voltunk karácsony előtt: a mélyszegénységben és szegénységben élő családoknál nem az a kérdés, hogy megvesznek-e egy csokit vagy nem, hanem, hogy tudjanak fűteni. Egy kopott kisautónak is úgy örülnek a gyerekek, mintha egy 100 milliós Ferrarit kaptak volna. Nagyon szomorú ezt látni, ők már általában húst sem tudnak enni, csak heti egyszer…
Az empátia, az előrelátás és a mások iránti tisztelet szinte teljesen kihalt sokakból és ez bizony annak is köszönhető, hogy egyrészt nincs pénzük, másrészt folyik mindenhonnan a háborús propaganda és a sok álhír, amit sajnos sokan nem tudnak megkülönböztetni az igazságtól.
Andi: „Ami korábban magától értetődő volt, ma már sok családban komoly mérlegelés tárgya”
A mindennapi kiadások ma nem csak a pénztárcánkat érintik, hanem a jövőről alkotott képünket is egyre jobban szűkítik – a szűkebb és tágabb környezetemben is ezt látom. Sok harmincas-negyvenes párnál érezhető, hogy az a fajta biztonságérzet, amire korábban építeni lehetett, egyszerűen nem létezik. A lakástámogatások, CSOK, babaváró és hasonló hitelek hálójában sokan ragadnak bent, de olyan párt is ismerek, akinek például van saját ingatlana (ezért az Otthon Start hitel számukra nem opció), a valóságban pedig így szinte élhetetlen kompromisszumok között élnek: egy 25 négyzetméteres lakásban hárman, kisgyerekkel. Innen továbblépni persze nem lehetetlen, de ezerszer nehezebb, és a lényeg: piaci kamatozású lakáshitellel lenne lehetséges bármiféle költözés, ami egy életre megnyomoríthat egy családot. 45 négyzetméter 92 millióért? Esetleg 65 négyzetméter 139-ért Budapesten? Sok sikert. Vagy marad az albérlet, aminek az árai szintén az egekben vannak.
Azok az apró örömök is átalakultak, amik régebben megkérdőjelezhetetlenek voltak egy család számára. Ami korábban magától értetődő volt – például egy spontán balatoni egynapos kiruccanás, egy ebéd egy étteremben, egy gondtalan nap –, ma már sok családban komoly mérlegelés tárgya. Nemcsak például az üzemanyagár vagy az autópályadíj miatt, hanem azért is, mert
egy egyszerű hétvégi program teljes költsége hirtelen aránytalanul nagynak tűnik a havi büdzséhez képest.
Nem beszélve egy éttermezésről: alaposan meg kell fontolni, elköltesz-e 20 ezer forintot egy átlagos ebédre, vagy inkább bevásárolsz belőle alapvető élelmiszereket (és ugye ez nem nagybevásárlás-ár).
Eszter: „Egyik hónapról a másikra csaknem négyszer annyi adót kellett megfizetnünk”
A kisvállalkozók és a szellemi szabadfoglalkozásúak szívatása a KATA kivéreztetésével drasztikusan életszínvonalromlást hozott. Hirtelen egyik hónapról a másikra csaknem négyszer (!!!) annyi adót kellett megfizetnünk úgy, hogy közben a partnercégek bevétele vagy nem változott, vagy épp egyéb gazdaságpolitikai események hatására csökkent, tehát értelemszerűen nem tudtunk (vagy tudunk azóta) annyival többet számlázni. Mindez brutális mennyiségű túlmunkát jelent:
távolinak tűnik az időszak, amikor napi 8 óra munkával volt elérhető ugyanez az életszínvonal.
(Láthatóan megreccsent így az igazán családbarát részmunkaidős és rugalmas foglalkoztatás fő platformja is, például esélytelen ilyen adózási keretek mellett kizárólag a forgalmas időszakokra futárt felvenni, így alkalmasint egy kisvárosban két órát várhatsz a vacsorádra, mire sorra kerülsz, ami ugyan első világbeli probléma, de jól tükrözi több szektor kihívásait is.)
Lina: „Zsonglőrködni kell a pénzzel”
Aligha mondok újat azzal, hogy a fizetések nincsenek összhangban az árak irreális emelkedésével, és egyre nehezebb a mindennapokban biztonságos, valóban egészséges élelmiszereket biztosítani. Valójában azonban az élet szinte minden területén érezhető, hogy zsonglőrködni kell a pénzzel: vagy folyamatos túlmunkát vállalunk, hogy betömjük a lyukakat, vagy azért dolgozunk többet, hogy legalább a korábbi életszínvonalunkat fenntartsuk.
Azért cserébe, hogy egészségesen éljek, és eljussak olyan programokra a gyerekemmel, amelyekről nem szeretnék lemondani, sokszor a saját igényeimből engedek.
Az egészségügyi ellátásról pedig külön regényt lehetne írni: milyen összegek mennek el arra, hogy egy vizsgálatra ne kelljen hónapokat várni, vagy hogy egyáltalán tisztességes kivizsgálást és kezelést kapjon az ember. Mindezek eredménye, hogy jóval kevesebb tartalékot tudok félretenni, nagyobb veszélynek van kitéve az egészségünk, és sokkal nagyobb stresszt jelent az egzisztenciális biztonság fenntartása. Egyelőre ebben érzem a legnagyobb különbséget.
