A belgyógyász, aki Svédország helyett Magyarországot választotta

 „Nem a cigiszünetben dolgozunk, hanem a szünetben cigizünk” – ez dr. Hassan Khouri egyik mondása, ami mostanra szállóigévé vált a budapesti kórház belgyógyászatán. A szír származású belgyógyász-kardiológus szakorvost azonban nemcsak a szigoráról ismerik a kollégák. Hanem a humorérzékéről, a jó hangulatú vizitekről és arról, hogy nagyon szeret a betegekkel beszélgetni. Nagyjából ez utóbbi miatt lett belgyógyász. De erről majd később.

Szíriában született, nyolcan voltak testvérek. A gazdaságilag és kulturálisan is virágzó Szíriában sportorvosként képzelte el a jövőjét. A pontszámai azonban csak a fogorvosi szakra lettek volna elegendőek, márpedig ő nem akart fogorvos lenni. A nagybátyja akkoriban már Magyarországon élt, itt doktorált, itt dolgozott mérnökként, felmerült hát, hogy Hassan is itt tanuljon tovább. Addigra már sokat tudott az országról.

„Három és fél éves lehettem, amikor közöltem a szüleimmel, hogy orvos akarok lenni, Magyarországon fogok tanulni, és magyar menyasszonyom lesz. A nagybátyám mesélt az országról, nekem pedig ő volt a példaképem. Számított, hogy hol él, és miket mond arról az országról” – idézi fel.

Az első év

Az első időszak Budapesten a magyar nyelv tanulásával telt. „A latin betűk nem voltak ismeretlenek, hiszen Szíriában angolul is tanultunk, de azért meg kellett birkózni a nyelvtannal. Aki szereti azt a közeget és társadalmat, amiben él, könnyebben megtanulja a nyelvet, márpedig én nagyon hamar megszerettem a magyarokat. Az európai kultúrkör nem áll távol a mienktől, Szíriában a szírek húsz százaléka keresztény. A tévhitekkel szemben a férfi-női kapcsolatok terén, illetve a nők jogai terén is közel állnak hozzánk az európai hagyományok. Így volt ez akkor is, amikor fiatalon ide jöttem.”

Hassan a rendszerváltás előtt néhány évvel kezdte el az egyetemet. Az egyik professzor hadaró beszédével meggyűlt a baja. „Latinul sem Szíriában, sem Magyarországon nem tanultunk, márpedig az előadásokon rengeteg latin szó elhangzott. Emlékszem, egyetlen oldal megértése az anatómiakönyvben másfél-két órába telt. Nonstop tanultunk.”

Betegek

Az egyetem elvégzése után dr. Khouri belgyógyász lett, ezt követte később a kardiológus szakvizsga. „Az vonzott benne, hogy az esetek alapos átgondolására késztet, hogy van idő a  betegekkel kapcsolatot teremteni, valamint hogy van benne utánkövetés. A kardiológiát hasonló okok miatt választottam.”

A problémás betegekkel legalább félórát kell beszélgetni ahhoz, hogy kiderüljön, merre van a baj, teszi hozzá. Félórát? Manapság? „Muszáj, máshogy nem megy. Időt kell szánni a betegek lelkére, e nélkül nincs gyógyulás. Borzasztóan fontos, hogy a páciens részt vegyen a saját kezelésében. Meg kell értenie például, hogy miért fontos, hogy ne cigizzen. Valakit a légzési rendellenesség és a szívelégtelenség sürgősségi ellátása után nem sokkal kint látok az erkélyen, cigarettával a kezében. Én megtettem a magamét, most ön jön! – mondom ilyenkor mindig. Szerencsére a legtöbben betartják, amit kérek. Mondják is, hogy nálam leszoknak a betegek a cigiről, alkoholról. Amikor pár év múlva egy kontrollvizsgálaton találkozom az egyik volt betegemmel, mindig ugyanaz az első kérdésem: Mi van a cigivel? Jaj, hát megbeszéltük, doktor úr, hogy vége, azóta egy szálat sem szívtam el – válaszolja, és látom, hogy őszintén mondja.

A kérdésre, hogy milyenek a betegek, a doktor gondolkodás nélkül ezt feleli: „Bizalmatlanok. Ahogy általában a magyar emberek. Ez akkor is így van, ha egy hozzátartozójukról van szó. Sokszor mondják, hogy doktor úr, kétségbe vagyok esve. Erre mindig azt válaszolom, hogy ne mondja ezt, mert ez azt jelenti, hogy nincs bizalom. Mondja azt inkább, hogy aggódik.”

Döntési helyzetben dr. Khouri szerint természetes, hogy a betegé az utolsó szó, de vannak esetek, amikor nem lenne szabad makacsul ragaszkodni a beavatkozás visszautasításához. „Mondok egy példát. Érszűkület okozta üszkösödés miatt egyértelmű, hogy amputálni kell a beteg lábujjait. Elmondom a részleteket, hogy miért elkerülhetetlen a műtét, és mit kockáztat azzal, ha nem vállalja. Mégis úgy dönt, hogy nem egyezik bele. Két hét múlva súlyos szepszissel (vérmérgezés) kerül vissza hozzánk. Még nagyobb részt kell amputálni a lábából. Ezek mindig nagyon rosszul érintenek. Vagy mondok egy másik esetet. Ki kellene operálni a szív főverőér-billentyűjét. Doktor úr, nekem? Ebben a korban? – kérdezik a legtöbben. Tudja, hogy mit jelent, ha nem csináljuk meg? – kérdezek vissza. – Az életminősége sokat fog romlani, rendszeresen le fog esni a vérnyomása, ilyenkor jöhet az ájulás. És tudja, hogy ma már a bőrön keresztül, katéter segítségével lehet helyrehozni a billentyű betegségét? Nyitott szívműtét nélkül végzik az eljárást, ön pedig egy monitoron végigkövetheti az egészet. Tényleg? – csodálkozik. Sokszor csak információ kell az embereknek és egy kis biztatás.”

Dr. Khouri a feleségével

Külföld

A kórház, ahol a doktor dogozik, az első és mai napig egyetlen munkahelye. Több mint félmillió embert látnak el, többször visszakérdezek, hogy jól értem-e, a meghökkenésemen minden alkalommal jót nevet. 

Persze, hogy mehetett volna ő is külföldre, Svédországba például, ahol kardiológusként 7000 euró lett volna a kezdő fizetése, ezelőtt sok évvel. A nyelvet megtanították volna, mielőtt dolgozni kezd, fizették volna a családja kiutazásának összes költségét, és bármennyit költhetett volna szakkönyvekre. Ő azonban máshogy döntött. „Most pár millió miatt? Nem vagyok pénzorientált” – zárja először az indoklást rövidre.

„Magyarországon sokan spórolnak, sokan gyűjtenek a nyugdíjas éveikre, megértem, de én nem vagyok ilyen. Most vagyok az életem csúcsán, amennyire lehet, élem az életet a feleségemmel, gyerekeimmel, barátaimmal. A maradásom másik oka a ragaszkodó természetem. Egyszer már váltottam, még egyszer nem szeretnék. És Honvéd-rajongó vagyok, nekem ez is számít. A gyerekek már itt születtek, ide járnak iskolába, ez az ország az otthonuk. Arabul csak néhány szót beszélnek. Szerettem volna, ha minél hamarabb megtanulják tökéletesen a magyar nyelvet.”

Bőrszín

Dr. Khouri sem fiatalkorában, sem később nem találkozott nálunk rasszizmussal. Pedig a nyolcvanas évek skinhead mozgalma miatt tartott tőle, hogy „baj lesz”. „Lehet, hogy mondtak a hátam mögött ezt-azt, de szemtől-szembe senkivel nem voltak konfliktusaim. Pontosabban, egyszer hallottam, hogy valaki azt mondja: engem ne kezeljen egy külföldi!’Volt egy fekete kollégám, ő sokkal többet szenvedett. Valószínűleg ebben az is benne van, hogy az én bőrszínem nem más, mint a magyaroké. Az akcentusom sem tűnik már fel, legfeljebb a nevem. Amit még észrevettem, hogy az összes roma imád. Testvérként tekintenek rám.”

Háború

„A menekültkérdéssel kapcsolatban kavarognak bennem az érzelmek. A szíriai háborúban magam is elvesztettem az egyik nagybátyámat és a fiát, az unokatestvéremet. A bátyám és a húgom élete pedig egy hajszálon múlt. A húgoméknak egy rakéta esett a házukra, ha otthon vannak, ma már nem élnek.

Mi is kint voltunk a pályaudvarokon két éve. Feltűnő volt, hogy étel- és vízosztásnál a szíriaiak voltak az egyetlenek, akik nem tolakodtak, ők ennél sokkal büszkébbek. Nem értem, miért nem tudnak sokan különbséget tenni egy valódi szír menekült és a gazdasági bevándorlók között. Szíriában mellesleg átlagon felül képzettek az emberek, rengeteg a tanult ember, a nők között is természetesen. Egy szír tanár vagy gyógyszerész nem a segélyért jön ide… Jó lenne, ha meg lehetne szüntetni a háborút, így részben megoldódna a migráció problémája is.”

Dr. Khouri a gyerekeivel

Kultúra

„Szeretem a magyarokban azt a hihetetlen vendégszeretetet, ami bennük van, még ha a menekültválság óta a külföldiek bizonyos csoportjaival szemben ezt elveszni látom is. Elmegy az ember vidékre, napokig etetik-itatják. A nagyvárosok persze mások ebből a szempontból. Fiatalkoromban néhány évig a tizenegyedik kerületben laktam, a társasházban reggelente sosem találkoztam senkivel. Emlékszem, mennyire csodálkoztam. Később megtudtam, hogy amint kinyitottam az ajtót, biztos, hogy senki nem lépett ki a folyosóra. Szíriában, amint meghallják, hogy elindultál, máris sorra nyílnak az ajtók, az egyik szomszéd kávéra hív be, a másik a közös reggelihez ragaszkodik, egy óra, mire kijutsz a házból.

Magyarországon a konyha is bejön, bár mondjuk a disznósajtot, véres hurkát én biztosan nem eszem meg, csak megérzem a hemoglobin szagát, és rosszul leszek. Ami nálunk még más, az a családhoz való hozzáállás. Nálunk a család szent fogalom. Elképzelhetetlen például, hogy egy napnál tovább bent hagyjuk az idős hozzátartozónkat a kórházban, hacsak nem muszáj persze. Országtól függetlenül mindig nagyon nehéz látnom ennek az ellenkezőjét.”

Egészségügy

Dr. Khouri szerint régen meg lehetett volna már állítani a kivándorlást Magyarországról. Csak sokkal hamarabb el kellett volna kezdeni emelni a béreket. „Tőlünk is vagy hatan elmentek, Németországba, nővérnek. Miért dolgozna a magyar szakember itthon, ha egyszer néhány száz kilométerre dupla pénzért fele ennyit kell hajtania? Egy ideig elfedte a problémát az erdélyi kollégák beáramlása, akiknek ezért a pénzért megérte idejönni. Csak aztán Románia is csatlakozott az EU-hoz…”

A kollégákról dr. Khouri azt mondja, nagyon túlterheltek, ettől függetlenül sokan kiválóan helytállnak. A többi probléma nagy része a szervezetlenségből fakad. „Ezen is lehetne változtatni. Sokat javulhatna a színvonal. Van, ahol három orvos lát el százötven beteget. Egy rezidens, egy mentőorvos és egy szakorvos. Nonszensz. Nem lehet mindenkit időben megvizsgálni, márpedig vizsgálatok nélkül képtelenség kideríteni, mi a baj. A szótlanok járnak a legrosszabbul.”

A saját természetét, gyengeségeit így összegzi: „Én küzdő alkat vagyok, én szólok, morgok, veszekszem, ha kell, mindenkivel. Nekem a beteg a legfontosabb. Előfordul, hogy keményen fogalmazok, ezt biztosan nem szeretik bennem. De aztán sokan hozzám hozzák el a rokonaikat.

Jövő? Én már valószínűleg itt maradok. Boldog vagyok itt, fontosak a gyökereim, de már régóta ebben az országban érzem otthon magam. A betegek is szeretnek. Miért mennék el máshova?”