Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Tisztelt Vekerdy Tamás!
Nagyon kíváncsi lennék a véleményére "unokatesók" ügyben:
Van egy kislányunk, 2,5 éves lesz, imádja a nála 1,5 évvel idősebb fiú unokatesóját. Mi közel lakunk a nagyszülőkhöz, ők havonta, vagy ritkábban jönnek haza. A kisfiúnak fél éve született kistesója, de a nagyszülők esetén nem őt, hanem inkább a lányunkat tekinti riválisnak, és nem nagyon rajong érte, ami sokszor barátságtalan lépésekben nyilvánul meg.
A szülők abban látják a megoldást, hogy a kisfiú minél többet lehessen a lányunk nélkül a nagyszülőknél, mi viszont a minél több közös élményben látnánk feloldhatónak a problémát. A havonta történő találkozások idejének a lerövídítése ugyanis azt jelentené, hogy alig pár órát lennének együtt.
Amúgy nagyon jó a viszony, kölcsönösen szereti egymást a két család, és az is egyértelmű, hogy nem lehet "szeretetre kényszeríteni" ekkora gyerkőcöket, de mindegyikünk szeretné, ha szoros és főként békés lenne a viszony közöttük:)
Vagy majd az idő megold mindent?
Tisztelt Vekerdy Tamás!
Nagyon szeretem a gondolkodását, könyveit, a Nők Lapjában adott válaszait.
Páromnak az előző házasságából 2 gyereke született, akikkel rendkívül szoros a kapcsolata. Ez a szoros kapcsolat az Ő kitartásának eredménye, évekig „küzdött” azért, hogy rendszeresen (nálunk is) találkozhassanak egymással. Én mostanában ismerkedek a Gyerekekkel (kicsik még), nincs semmi problémánk, sokat játszunk együtt. Az Anyuka viszont olyanokat mond a Gyerekeknek, hogy „Apátok aki elhagyott, nem szeret minket, nem kíváncsi ránk” és hasonlókat (ennél jóval durvábbakat). Ami engem illet, ott vagyok, de nem rohanom le a Gyerekeket, nem jópofizok Velük, nem erőltetek semmit, hagyom Őket Apukájukkal sokat (inkább a háttérben vagyok olyankor), de maguktól odajönnek hozzám, úgy érzékelem, hogy ez így jól működik.
Abban kérném a tanácsát, hogy „elég” ha szeretem-szeretjük a Gyerekeket? Részünkről, hogy lehetne enyhíteni ezt az Anyuka gerjesztette feszültséget? Ha jól érzik magukat velünk/nálunk akkor is hat a negatív befolyásolás?
Köszönettel: BSz
Tisztelt Vekerdy Úr!
9 éves kislányommal kapcsolatban szeretnék kérdezni Öntől.
A lányomról röviden annyit, hogy okos, koránál érettebb kislány, aki nagyon szeret olvasni, emiatt borzasztó élénk a fantáziája. Problémánk pont az olvasással kapcsolatos. Januárban beadtam a derekam és megengedtem neki, hogy elolvassa a Harry Potter első három részét. Sajnos azóta nagyon rosszul alszik. Azt mondja nagyon fél a sötétben, mert hiába tudja az eszével, hogy a kígyó (Baziliszkusz) amiről a második kötetben olvasott nem létezik mégis esténként mindig elképzeli, ahogy a falból sziszeg a kígyó és ha elalszik, attól fél, hogy megtámadja. Többször mondta már, hogy ha tehetné visszaforgatná az időt és nem olvasná el a második részt mert azóta fél.
Próbáltuk már, hogy égve hagyjuk a lámpát de ez nem segített. Beszélgettünk is sokat erről a könyvről és érti is, hogy csak kitalált történet, de ennek ellenére is fél. Egész éjszaka befogott fülekkel alszik szegénykém és csak akkor látom, hogy nyugodtan alszik ha ottmaradok vele egész éjszaka. Viszont ha egyedül hagyom a szobájában akkor óránként felébred és átjön hozzánk, vagy wc-re jár addig, amíg meg nem engedjük, hogy nálunk töltse az éjszakát. Esténként is csak úgy alszik el, ha valamelyikünk vele marad. Ha nem, akkor sír.
Január óta egyébként sok könyvet olvasott már, de sajnos még nem fogta meg annyira egyik sem, hogy elfelejtse ezt az egészet. Ő az a típus, aki ha tetszik neki valami akkor folyamatosan azzal foglalkozik stb. Pl. a Harry Potterből utánanézett, hogy honnan ered ez a kígyó, a bölcsek köve stb. , vagy amikor Egyiptomról olvasott, akkor utánanézett az összes istennek, fáraónak, ki honnan származik stb. és ilyenkor meg is jegyzi ezeket a dolgokat és folyamatosan ilyen játékokat játszik.
Egyébként pici korában is ilyen volt. Ha nagyon tetszett neki egy mese, amit olvastam akkor el kellett olvasni akár százszor is neki és teljesen beleélte magát.
A kérdésem az lenne, hogy hogyan segíthetnénk a lányunknak hogy ne féljen ennyire?
Előre is köszönöm a válaszát!
Kedves Vekerdy Tamás,
A 9 éves nagyobbik fiammal kapcsolatban szeretném tanácsát kérni.
Mint ahogy lángszívű is írta az én kisfiam is a "közösség kisördöge". Zaklatja társait, zavarja az órát. Nem tartja be a szabályokat és ennek tudatában is van. Néha tényleg azt hiszem, a büntetésre hajt, biztos akar lenni benne, hogy a szabályok még állnak...
Itthon is nehezen bírunk vele. Szeretetteljes környezetben van, együtt kialakított házirenddel, játékidővel, odafigyeléssel. Különösen sok időt fordítonk rá, mert csak 3,5 éves korától neveljük mi (családon belüli haláleset miatt), talán ezzel az extraidővel kompenzálunk
.
Testvérét (aki 4,5 éves ő a vér szerinti) piszkálja, ha elmegy mellette belecsíp, rányújtja a nyelvét, bármit megtesz, hogy provokálja és a tesó nyávogjon, vagy sírjon. Ha csak sértegetésről van szó, nincs nagy gond, a kicsit is kérjük, ezért ne nyávogjon, sikítson. A nagyot hiába kérjük, hogy ne tegye, csak időleges, újra és újrakezdi. Próbálom vele megbeszélni, hogy miért csinálja, elmondjuk hogy őt is nagyon szeretjük.
Megpróbálja rábírni az öccsét, hogy olyat tegyen, amiért rászólunk, vagy ami veszélyes rá (pl. lépcsőn tegye fel a lábát és csússzon le).
A "rosszaságokkal" (tönkretesz dolgokat, labdát, paplant, rugdos, dobál ha valami nem tetszik neki) és azok helyretételével megy el az időnk jó része.
Kétségeim: lehet ezeket a megbeszéléseket túlzásba vinni? Nagyon sokszor már tényleg úgy érzem hogy ezerszer átbeszéltünk valamit és kis változtatással újra megcsinálja. Pl. egyik nap harapdálja a gyerekeket a suliban, ezt megbeszéljük otthon, másnap meg tapogatja, nyomkodja őket....
Hogyan tudnék segíteni neki, hogy jobban alkalmazkodjon a fő szabályokhoz, jobb kapcsolata legyen társaival, testvérével ?
Szeretném a véleményét kikérni abban is, hogy a magzati korban és az anyatejből esetlegesen átkerült szteroid okozhat-e agressziót?
Köszönettel várom válaszát.
Tisztelt Vekerdy Tamás!
Folyamatosan olvasom a Nők Lapjában megjelenő cikkeit, amikhez gratulálok.
Nekem is van egy lányom, aki 11 éves. Kapcsolatunk (szerintem) igen jó. Nem titkol el jegyeket, ha véletlenül rosszabbat kap, elmeséli, hogy mik történnek az iskolában stb.
Mikor fog nála jelentkezni a "kamaszkor"? Néha vitázunk, apró cseprő dolgokban (csináld ezt,azt), de hamar megnyugszunk mind a ketten.
Én a konzervatív (iskola), és a liberális (szabadidő) "nevelést" egyesítem.
Tanulásban, viselkedésben határokat szabok, de egyébként azt csinálhatja, ami neki jól esik, azzal töltheti az idejét, amivel akarja, ami érdekli.
Jól csinálom???
Egy 1980-as anyuka.
Mélyen Tisztelt Tanár Úr!
Mindkét gyermekemmel kapcsolatban lenne konkrét kérdésem.
Nagylányom 7 éves lesz szeptemberben, most kezdi majd az iskolát. Nagyon okos, jófejű és nagylelkű, érzékeny lelkivilágú, empatikus "nagylány". Imádja az állatokat...a gondom forrása is ez lehet. Tkp. csak a felismerhetetlen formájú húst eszi (milánóiban, fasírtban, kolbászban, stb.) egy ideje, mondván, sajnálja az állatokat! Látom rajta, szinte minden alkalommal összetöri a lelkét a tudat, hogy pl. egy csirkecomb miatt meg kellett ölni az adott állatot. Múltkor kijelentette, alig várja, hogy 18 éves legyen, mert akkor a nagyik sem erőltethetik, hogy valamennyi húst kell enni. Hiába nincs vegetariánus a családban, meg idéztem neki Bibliát, tudományokat, mondván, hogy húsevésre is rendelteteve vagyunk, ő hajthatatlan. Nem túl erős fizikumú, eddig sokat betegeskedő gyermek, tehát szüksége lenne minden kalóriára. Viszont erőltetni sem akarok semmit, nehogy még nagyobb ellenérzést szüljek, és végülis nem táplálkozik teljesen húsmentesen. Inkább az érdekelne, mi ilyenkor a jó hozzáállás, ha azt akarom elérni, hogy később ne legyen dacból vegetáriánus, ugyannakor szembe tudjon nézni a valósággal, mire is valók egyes állatok.
Kisfiam 4 éves lesz az ősszel, kiscsoportos. Erős akaratú, indulatosabb, de szintén érzékeny lelkű gyerek. Ő pedig mostanában rettegve fél egy csomó mindentől: gilisztáktól, bogaraktól, mindentől, ami repül, meg a fürdőkád lefolyójától is. Nem ijesztgetjük semmivel, és rossz élményei sem voltak ezekkel kapcsolatban. Az eszével tudja, hisz megmagyarázzuk neki, hogy nincs oka félni - adott helyzetekben mégis retteg. Korral járó dolog, vagy segíthetünk neki valahogy ezeknek az indokolatlan félelmeknek a legyőzésében?
Válaszát előre is köszönöm! Delfin
Tisztelt Vekerdy úr!
Jelenleg a Kicsikről nagyoknak 2. részét olvasom Öntől, s szándékomban áll még a sorozat többi, engem jelenleg foglalkoztató részét is elolvasni.
13 éves nagy lányom, aki eddig egy angyal volt, az utóbbi időben megváltozott. Nem nagyon akar beszélgetni arról, hogy mi történt vele... Az téged miért érdekel?! a válasza a kérdéseimre. Nem lehet megszeretgetni, puszilgatni. Ellenben, ha a 10 éves öccsét puszilgatom, akkor féltékeny, hogy őt jobban szeretem.
Semmi sem jó neki! Tudom ez a kamasz korral jár, de régen mindent megosztott velem, s nagyon rosszul esik!
Mit tehetek, hogy olyan jó legyen a kapcsolatunk, mint amilyen korábban volt?
Várom tanácsát!
Tisztelettel:
Krisztina
Melyen tisztelt es szeretett Vekerdy Tamas!
Gimnazista korom ota olvasom es gyujtom a cikkeit, nagyon szeretem a stilusat es a mondanivalojat, mindig "szivembol szol". Ezuton is szeretnem megkoszonni mindazt, amit Ontol kaptam a hosszu evek soran. Nagyon boldog vagyok, hogy ma kerdezhetunk Ontol, eppen keszultem levelet irni Onnek, eletemben eloszor.
Kislanyom augusztusban lesz 3 eves, imadjuk, gyonyoru-eszes-ugyes-erzekeny-draga es minden jo, amit csak egy szulo elmondhat a gyerekerol. Kozossegbe nem jar egyelore, probalkoztunk vele egy rovid ideig, de otthon jobban erezte magat es jobban is fejlodott (es meg mindig szopizik). Ferjemmel elegge engedekeny szulok vagyunk, nehezen tudunk fegyelmezni, szabalyokat allitani. Szemely szerint ugy talalom, keves szabaly van, ami igazan szukseges. Kislanyunk ugyanakkor nagyon hatarozott akaratu. Pedagogus edesanyam szerint egyaltalan nem hajlando a szabalykovetesre, es ez szamara aggaszto, ugyanakkor en ugy erzem, majd csak erik annyit, hogy belasson dolgokat. Ami igazan aggaszt, az az, hogy amikor duhos, ugy vezeti le a feszultseget, hogy sajat magat veri. Az arcat, a fejet uti, az ujjait harapja. Nem tudom, hogy szoktassam le errol, mar egy-masfel eve igy vezeti le a duhet. Talan azert van ez, mert tiltjuk, hogy bennunket megusson? Mi nem szoktuk ot megutni. Mar azt sem tiltom, hogy orditson duheben, mert inkabb kiabalassal vezesse le, mint hogy magat usse. Az egyetlen modszer, ami valamennyire hatasos, ha biztatom, hogy "harapd csak a kezed meg jobban", mert akkor dacbol csak azert sem teszi. Ugy egy honappal ezelottig olykor a sirastol hanyt is, ezt is ugy sikerult megszuntetni, hogy anyukam azt mondta neki, hanyjon nyugodtan; azota nem fordult elo, sot elore szol, hogy nem akar hanyni. Mindemellett nagyon erzekeny, vidam, szeretetremelto gyerek, de nem tudom, hogy segitsek rajta.
Elore is halasan koszonom, ha jut ideje egy rovid valaszra.
Minden jot kivanok Onnek, es varom tovabbi cikkeit a lapban!
Kedves Vekerdy Tamás!
Óvónő vagyok.
Egy kisfiú miatt írok, aki nehéz helyzetek elé állít engem nap mint nap.
Zolika 5 éves, de értelmi szintje bőven felette van a többieknek.
Örülünk ennek, mert sok ismerete van, amit megoszt a többiekkel.
A nagy probléma az, hogy a társai között nem tud létezni.
Kötekszik, piszkálódik, gyakran gerjeszt konfliktusokat.
Az egész csoport életét megzavarta, amióta ide került (szeptember).
A csoportbeli szokásokat, szabályokat ismeri és gyakran figyelmezteti rá a többieket, néha túlordítva mindenkit. Az viszont érdekes, hogy ő viszont gyakran vét a szabályok ellen és dühkitöréssel reagál, ha ilyenkor szólunk érte. Dühkitörése alkalmával csapkod, rugdos, vétleneket is bánt.
A nevelési tanácsadóban viselkedés terápiás foglalkozást javasoltak neki, de erre ott jelenleg nincs lehetőség.
Mit tehetnénk, hogy a csoport ne szenvedjen Zoli viselkedése miatt?
Ész érvekkel, magyarázattal, eltereléssel már próbálkoztunk, kevés sikerrel. Azt viszont nem érzem igazságosnak, hogy ráhagyjuk, ha vét a szabályok ellen, mert ezzel a csoport ellen is teszünk.
Hozzáteszem, hogy az együttélés alapvető szabályairól van szó, ami fontos ahoz, hogy egy óvodai csoportban nyugodt légkör uralkodjon.
Előre is köszönöm a válaszát!
Tisztelt Tanár Úr!
A Nők Lapjában talán az egyetlen cikk, amit elolvasok, az Ön írása :) Régi tisztelője vagyok, és örülök hogy a fórum vendége lesz!
Röviden annyit kérdeznék, hogy mit tehetek, ha az 5 éves kislányom nem hajlandó repülővel utazni? Tavaly Görögországba mentünk busszal, mert nem akartuk kényszeríteni a repülésre. Az út 24 órás volt, végig élvezte, oda-vissza, ragyogóban érezte magát, mi, szülők viszont nagyon megsínylettük az utazást. Nekünk kényelmesebb lenne repülővel utazni, ő viszont retteg... Talán a tv-ben láthatott néhány képest hírt a lezuhant repülőkről :( (nem tudom, csak gyanítom ezért fél). Én viszont inkább lemondok a tengerparti nyaralásról, ha busszal kell odáig elmennünk.. Ez lenne a megoldás?
Köszönöm előre is a válaszát
Kedves Vekerdy Tamás!
4 éves kislányom viselkedésével kapcsolatosan szeretnék néhány kérdést feltenni Önnek.
2010 szeptemberében kezdte az ovit. Előtte nem volt bölcsis. 3 éves koráig otthon voltam vele és a 17 hónappal fiatalabb öccsével.
Nagyon zárkózott a számára idegen és ritkán látott emberekkel, ismerősökkel. Kisgyerekek felé sem nyit.
Türelmetlen és makacs természete van. Ha valami nem sikerül elsőre akkor dührohamot kap, csapkod, kiabál. Ez már kb. 1,5 éves kora óta így van.
Az óvóda csak felerősítette ezt a természetét.
Nagyon nehezen szokott be a közösségbe. Bár úgy érzem most sem szokott be igazán, hiszen a társaival (több korosztályú csoportról van szó) nem beszélget, nem játszik.
Egy beszélgetésünk alkalmával sikerült megértenem, hogy mi is az ő problémája. Akkor azt mondta nekem, hogy a "nagyok" sokkal ügyesebbek, okosabbak nála. Úgy érzem fél a konfliktusoktól, konfrontálódástól.
Több, mint fél évig az ovi udvarán sem játszott, csak az óvónőket követte. Nem mozdult el mellőlük (velük sem kommunikál igazán még mindig).
Így év vége felé érzem azt, hogy már örömmel megy. Van néhány kislány, akiket szeret és mesél róluk. Sokszor úgy meséli, mintha velük játszott volna (de sajnos nem).
Az igazi probléma a következő:
Otthon nagyon sokszor durcás, kiabálós, verekedős. Ha az oviba megyünk érte, akkor a csendes visszahúzódó gyerekből egy akaratos, hisztis gyerek lesz.
Tegnap volt az évzáró ünnepség, ahol ő is szerepelt volna. A műsorban nem vett részt (a próbákon ügyes volt, jól érezte magát).
Az ünnepség végén bent a terembe ismét kiabált, sírt.
A legnagyobb baj, hogy én ezeket a helyzeteket nem tudom kezelni. Egy darabig bíztattam, hogy maradjunk, de ő csak hangosan sírt. Így megfogtam a kezét és hangos sírás és kiabálás (lányom kiabált nem én) keretében elhagytuk az ovit.
A kérdésem ezek tükrében annyi, hogy mit tehetek ilyen esetekben?
Az óvódai frusztrációját, hogy tudja a legkönnyebben leküzdeni és én ebben, hogy tudok neki segíteni?
Sajnos a lányom ilyesfajta viselkedését még nem sikerült elfogadnom, és tudom, hogy ez egy nagy probléma.
Milyen tanácsot tudna adni nekem?
Köszönöm a válaszát és elnézést, ha hosszúra sikerült a leírás!
Kedves Tanár Úr!
Én abban kérném a véleményét,hogy hogyan lehet egy túlzottan (zavaróan, veszélyesen) barátságos 5 éves gyerekkel azt megértetni,hogy nem jó amit tesz,nem igy kellene?
Elmenne az első szembejövő vadidegnnel akárhová,leszólít bárkit ha kell ha nem, és a kevésbé nyílt gyerekek is elfrodulnak a nagy lendületű kezdeményezés miatt-pedig Ő éppen hogy barátokat szeretne.
Illetve kérem, ajánljon nekem egy budapesten rendelő gyermek-családpszichológust ,Nevelés tanácsadóba járunk de nem tünik megfelelőnek.
Köszönöm!!!
Kinga
Kedves Tanar Ur!
En is nagyon orulok annak hogy On itt lesz a forumon. Evek ota hasznat veszem az irasainak es a konyveinek a 3 gyerekem neveleseben.
A kerdesem:
1. A kisfiam jovore megy elso osztalyba. Ugyanaz a tanitonenije lesz, aki a 2 evvel idosebb noverenek is volt. Sajnos a kislanyom nem jott ki a tanitonenivel, ev vegere mar minden reggel ugy ment iskolaba, hogy legszivesebben otthon maradt volna. Sokat panaszkodott, a teljesitmenyen is meglatszott. Ezt akkoriban tobb mindennel magyaraztam. (a teljesitmenyt)
2 osztalyba kerulve a lanyunk uj tanitonenit kapott. Nagyon szerette, semmi gond nem volt, es a tanulasban is sokkal jobb eredmenyei lettek.
Sokat toprengek azon vajon mi lenne a legjobb a kovetkezo evben a kisfiunk szamara. Sajnos arra nincs lehetoseg hogy masik tanitonenihez kerjem. Vagy iskolat kell valtania, vagy otthontanithatom. (kulfoldon elunk) Vannak akik azzal biztatnak hogy lehet o majd maskepp eli meg, es nem lesznek ugyanolyan gondjai mint a lanyomnak voltak. Lehet. Ugyanakkor a tanitoneni szemelye nagyon fontos, meghatarazo. Merjem kiprobalni hogy a kisfiamnak mas lesz? Ha igen, mire figyeljek? O nem olyan beszedes mint a lanyunk....neki ugy tunik inkabb fejfajasban, fizikai rosszulletben jon ki, ha gondja van.
2. A lanyunk 8 eves. Az elmult idoszakban ha kerdeztunk tole valami olyat, amiben donteni kell, mintha leblokkolna es a valasz: nem tudom. Meg a legegyszerubb kerdesre is, vagy hogy megvegyek e egy konyvet neki. Mintha a legkisebb dontes is nehezere esne. Ez olyan amin minden gyerek atmegy vagy lehet valami oka?
Koszonom.
Tisztelt Tanár Úr!
Tudom,hogy mindenkinek más a véleménye erről,de Ön szerint van olyan,hogy optimális korkülönbség a testvérek között?Ha igen,hány év?
Másik kérdésem az irigységre vonatkozik.Sokan emiatt is furcsán néznek rám,de ha lent vagyunk a játszótéren és egy idegen gyerek el akarja venni a lányom (2,5 éves) motorját (amit ő épp nem használ),akkor a lányom nem engedi.Hallom,ahogy más szülők hasonló esetben mondják a gyerekeiknek,hogy oda KELl adni,meg irigy,buta,stb.
Valahol egyszer azt olvastam,hogy nem szabad kényszeríteni a gyereket,hogy adja oda saját játékát,még akkor sem ha esetleg ő épp nem játszik vele,mert akkor azt érzi,hogy ebben a szituációban a szülő is ellene fordult.
Fiam is ilyen volt.Barátainak odaadta,odaadja mai napig is,de volt már rá példa, hogy egy barát tette tönkre a rollerjét,amire ő addig nagyon vigyázott.
Önnek mi a véleménye?
Köszönöm,ha válaszol
Ladybird
Tisztelt Tanár Úr!
Mikor dőlt el Önben, hogy a pszichológia az, amit egész életében szeretne csinálni? Mit szóltak a szülei a döntéséhez?
Ranschburg Jenő tanár úrral milyen szoros volt a kapcsolatuk, és hogy viselte az elvesztését?
Vol olyan páciense, akinél kudarcot vallott, mint pszichológus? És, ha igen ez hogy érintette önt?
További jó egészséget, sok munkát és sikert kívánok!
Kedves Tanar Ur!
Bocsnanat a kicsit hosszu bevezetesert.
Kulfoldon elek, 9 eve nevelem egyedul jelenleg 12 es 14 eves gyerekeimet. A fiam az idosebb, 21 honappal szuletett a lanyom elott. Korabban nagyon sok idot toltottunk egyutt, jatszottunk, kirandultunk,csak ugy. A fiam mindig feltekeny volt a lanyomra es a testverharc azota dul, miota a kicsi elkezdett hozzanyulni a jatekaihoz. Erdekes meg, hogy amikor varandos lettem, a fiam jelezte eloszor, hiszen meg szoptattam ot es ekkortol nem kert tobbet anyatejet es az addig mindent megevo gyerek rettentoen valogatos lett, igy ma is sokszor mast eszik, mint mi ketten a lanyommal.
Az apjukkal evente-ketevente talalkoznak es telefonon beszelgethetnek amikor akarnak, de nem allando reszese az eletunknek-sajnos.
A fiam nagyon zarkozott es harom kozeli jo baratja van, veluk tartja a kapcsolatot szunetekben. A suliba szivesen megy, nagyon jol tanul, igazi angolszasz versenyistalloba jar, a hazifeladatat keres nelkul megcsinalja.
Ket kerdesem lenne:
-Normalis az, hogy szunetekben nem hajlando szinte kimenni a levegore, itthon olvas, tevezik, playstasonon jatszik. Ha a baratai atjonnek, sajnos messze laknak tolunk-10 km-re lakunk a sulitol-akkor szivesen elmegy veluk moziba...de ez ritka, hetente egyszer maximum a szunetek alatt.
- meg mindig nagyon feltekeny a hugara, sokszor kiabal vele, neha bantja, bar hozzateszem a kicsi tokeletesen tudja, hogy hogyan es mikor kell piszkalni.
Valaszat elore is nagyon koszonom!
Kedves Vekerdy Úr!
A századik átfogalmazás után maradok annál, hogy köszönöm a sok jó tanácsot, amit az évek során a NL hasábjain adott és köszönöm, hogy mindezt úgy, hogy nem érződött ki belőle az "üzlet", amit manapság nem minden gyerekneveléssel foglalkozó személy vagy társaság mondhat el magáról.
Ugyanezt szívesen elmondtam volna Ranschburg Jenőnek is, de sajnos már késő.
Tisztelt Vekerdy Tamás!
Nagy örömömre szolgál, hogy a fórumon üdvözölhetjük!
Két kérdésem lenne a kisfiammal kapcsolatban. Valószínűleg sokan mások is kérdeznek majd, ha esetleg nem jutna idő az én kérdéseim megválaszolására, hogyan lehet Öntől máshol, akár telefonon vagy személyesen is tanácsot kérni, hol lehet bejelentkezni?
Kisfiam két éves, nemrég született kistestvére, most 3 hónapos. Úgy gondolom, a kezdeti nehézségek után most igyekszik nem bántani a kicsit, féltékenysége is csökkent, sokszor kimondottan szeretetteljesen fordul hozzá. Ősszel, 2,5 évesen óvodába menne, igaz csak délelőtt 9-12-ig.. Külföldön élünk, kicsi faluban, ezért alig akad játszótársa, és az idegen nyelvvel sem sokat találkozik, hiszen mi itthon magyarul beszélünk. Magyarul szépen beszél, igaz még sokszor elrontja a ragokat, de napról napra érezhető a fejlődés. A férjem a nyelv és a gyerektársaság miatt szeretné, ha ősszel mindenképpen oviba menne, ami a kicsinek is jó lenne, mert most úgy érezzük, háttérben van a hangosabbik nagy mellett, és akkor délelőttönként tudnék csak vele foglalkozni. Nekem nehezemre esik a nagyot oviba elengedni, bár nem hiszem, hogy egy év múlva könnyebb lenne, és aggaszt hogy hogyan fogja megélni, hogy neki oviba kell mennie, az akkor fél éves tesó pedig anyával otthon marad. Nem tudjuk máshogy megoldani, én vinném reggel oviba a tesóval, ahol ő ottmarad, én pedig a kicsivel eljövök. Ugyanakkor mégiscsak jó lenne, ha tanulná a nyelvet és lenne kivel játszania, és a napi 3 óra azért nem a világ. Esetleg próbáljuk meg, és ha nem érzi jól magát vegyük ki és kezdjük egy év múlva újra? Ön mit gondol?
A másik óriási problémánk édesanyám betegsége. Ő tőlünk 1000 km-re Budapesten lakik, daganatos beteg, lassan végstádiumú. Ő mindenáron minél többet szeretne együtt lenni a gyerekekkel. Úgy érzem, ez mindenkinek kihívás, nekem egyedül hazautazni velük, ott számukra idegen helyen aludni, felborul a napirendjük, stb. Legutóbb mikor ott voltunk, a nagy folyamatosan verte a néhány hetes kicsit, sokszor sírt, hogy menjünk haza apához, teljesen kizökkent magából, míg haza nem utaztunk. Igyekeztem sokszor elmondani neki mi történik és miért vagyunk itt, de nem használt semmi. Ugyanakkor érthető édesanyám kívánsága is, és nyilván én is szeretnék vele találkozni, amit nem tudok a gyerekek nélkül megoldani, nem tudom őket hol hagyni. Mégis mennyit visel el egy két éves maradandó lelki sebek nélkül? Mennyit lehetnek együtt? Sajnos édesanyám állapota egy felnőttnek is megrázó, csillapíthatatlan fájdalmai vannak és nagyon szenved. Merjem-e engedni, hogy ezt a kétévesem lássa? Olyan áron nem szeretnék az anyámnak örömet szerezni, hogy a gyerekben ez lelki sérülést okoz.
Nagy segítséget jelentene, ha röviden válaszolna! Előre is köszönöm!
Egy hű olvasója
Kedves Vekerdy Tamás!
Nagyon örülök, hogy kérdezhetünk Öntől, rögtön meg is ragadnám a lehetőséget!
Kislányom 5 éves, egy művészeti programú óvodába jár, amit nagyon szeret. Én is elégedett vagyok az óvodával, az óvónénikkel, tetszik a program, nagy hangsúlyt fektetnek a zenei nevelésre, hagyományőrzésre, a drámajátékokra, mesejátszásra, nagyon sokat és sokféle technikával kézműveskednek...stb. A lányom igazi kis művész lélek, lubickol ezekben a tevékenységekben, ügyesen és teljes odaadással vesz részt bennük. Az óvónénik szerint tehetsége is van hozzájuk.
A problémám az, hogy jövő szeptemberben iskolás lesz. A városunkban két iskola üzemel, egymással versengve. Rokonoktól és ismerősöktől, akiknek már iskolás gyerekeik vannak, nagyon aggasztó dolgokat hallok. Ahogy belépnek a gyerekek az első osztályba egyszerűen elvágnak mindent, amit addig az óvoda felépített, amiben addig éltek. Mintha formáznák a winchestert.
Az egyik iskola büszkén hirdeti, hogy mennyire erős náluk a reál tárgyak képzése, már első osztályban házi matematika versenyeket hirdetnek, felsőbb évfolyamokban pedig komoly megyei, országos versenyeken indítják a gyerekeket. Viszont ott legalább még maradt valami a készségtárgyakból is, van rajz óra, ének óra is. Bár 30 évvel ezelőtti módszerekkel, és eszközökkel dolgoznak, de legalább van valami.
A másik iskolában ugyanis, aki magát humán iskolának vallja, és a "nálunk karácsonyra minden elsős olvas" zászlót lobogtatják, csak nyomokban lelhető fel a készségtárgyakból valami. Amikor decemberben beszélgettem az elsős unokaöcsémmel és az anyukájával, arról panaszkodtak, hogy még mindig nem kapták meg az énekkönyvüket, de végülis énekóra sem volt még az idén. Rajz is elvétve, olyankor színeznek, vagy néha ragasztanak. Az udvarra nem szeretik kivinni őket, ezért a déli hosszú szünetben (iskolaotthonos forma van) a tanteremben kifestőt színeznek (!!!). Az egyik tanítónéni nem szeret tornaórát tartani, így amikor ő van, sokszor elmarad a tornaóra, és inkább olvasás, írás van helyette.
A szülői értekezleten csak a sógornőm mert (vagy akart) szót emelni ezek miatt, de a tanítónénik csak annyit válaszoltak, hogy ez már nem óvoda, itt más elvárások vannak, haladni kell a tananyaggal...stb. a többi szülőnek nem volt ellenvetése.
A helyi lapban ha iskoláról szóló hír van, csak arról írnak, melyik iskola mely diákja milyen versenyt nyert. Mintha semmi más nem lenne fontos, mintha csak erről szólna az iskolai élet. Úgy fest, mintha a tanító nénik azon versengnének egymással, kinek az osztályából nyernek több versenyt a gyerekek.
Ha csak fele igaz mindezeknek, amiket hallottam, és a másik fele csúsztatás vagy eltúlzás, én akkor is nagyon aggódom.
A rózsaszín kis mesevilágban lebegő lányom, ha jövő szeptemberben bekerül bármelyik versenyistállóba, mi lesz vele??!! Hisz amiket ő szeret, amikben ügyes, amikben önbizalmat nyert, azok a dolgok ott egyáltalán nem fontosak.
Mit tehetnék, hogy ne érjék sorozatos kudarcok, hogy ne öljék ki belőle a kreativitást, a művészetek iránti vonzódást....és hogy ügyes, boldog iskolás legyen?
Ez egy kisváros, kis számú lehetőséggel, elköltözni pedig sajnos nem tudunk.
Nagyon szépen köszönöm, ha válaszol!
Jó egészséget és hosszú boldog életet kívánok!
Hedvig
Tisztelt Vekerdy úr!
Nagyon-nagyon örülök, hogy van lehetőségünk Öntől kérdezni itt a fórumon!
Konkrét kérdésem lenne: a kislányom 10 éves lesz a nyáron, időnként, megfigyeléseim szerint a félévek vége felé előtör belőle eskéntként "a nem tudok elaludni" probléma: jókedvvel fekszik le, van még meseolvasás, aztán kb. 10-15 perc múlva jön, hogy nem tud elaludni. Ez eddig általában pár napig szokott tartani, viszont most már több mint egy hete tart. Próbáltunk már mindent, volt kiabálás, szép szó, beszélgetés, ölelés, és a legvége pedig az, hogy a mi szobánkban egy matracon alszik. Elmondása szerint az iskolában minden rendben, nincs problémája senkivel, nem bántják. A tanácstalanság szélén állok, merre tovább. Nem tudom, jó megoldás lenne-e gyerekpszichológus. Van egy 3,5 éves kisöccse, akit nagyon várt, illetve költözés előtt állunk (külföld, ahol új iskola stb.).
Mit tanácsol? Meddig legyünk türelmesek? Jó megoldásnak tartja-e, ha nálunk alszik?
Köszönettel: Darling
Kedves Doktor Úr!
Régen, amikor még olvastam a Nők Lapját mindig nagy kedvencem volt az Ön rovata.
Sokan tanulhatnának Öntöl, rájuk/ránk férne.
Ezen a fórumon állandó téma, hogy a legtöbb mai gyerek elviselhetetlen (nagyon finoman fogalmaztam), és a való életben is azt látom, hogy egyre többen egyre nehezebben toleráljuk őket.
Nem hiszem, hogy a hiba csak a mi készülékünkben van.
Szeretném megkérdezni, hogy Ön mit gondol a mai gyerekekről? Nem is róluk, inkább a szüleikről? Hogy látja, tudnak a mai szülők JÓL gyereket nevelni?
Kedves Vekerdy Tamas!
A 10 eves fiam evek ota ragja a kormet. Tudom, ennek lelki oka van es meg kell keresnem az okot es meg kell szuntetnem, de ez nem egyszeru. Regebben a ferjem szigorubb volt hozza a kelletenel, ez azt jelentette, hogy tul sokat vart el tole, de szerencsere belatta, hogy ez szuksegtelen es azota sokkal konnyebben veszi. Viszont a fiam nem hagyta abba a koromragast. Ha kerdezem, miert, azt mondja, unatkozik. Egyebkent egy kifejezetten joeszu, erdeklodo, aktiv, baratsagos, egeszseges gyerek. Az iskolaban is minden rendben van, nepszeru gyerek, sok baratja van. (5 eves koraban jottunk kulfoldre, a nyelvet mar tokeletesen beszeli). Az edesapjaval semmi kapcsolata nincs, soha nem is kerdez rola. A ferjemet nagyon szereti. Ket kistestvere van, akikkel nagyon jo a viszonya. Ha leirna a velemenyet, nagyon megkoszonnem.
Jo egeszseget kivanok es meg sok-sok konyvet :)
Örülök, hogy NLC lehetőséget teremtett arra, hogy Öntől is kérdezhetünk.
Hogyan telik el egy napja? Mennyit dolgozik általában? A barátai hány éves korától ismerik Önt? Mit tart a mai pergős világban a legfontosabb értéknek?
És végül egy segítséget is kérek egy konkrét esetben: A kisgimnazista gyermekem iskolai közösségében történt meg tanítási időben az, hogy néhány diák energiaitalos üvegből fogyasztott alkoholt, nem is kis mennyiségben. A gyermekem (13 éves), mélységesen felháborodott rajta, bizalmasan el is mesélte a történteket nekem, én azonban szülőként -minden ígéretem ellenére, bár az eset hallatán is a nemtetszésemset fejeztem ki-, az iskolában dolgozó pedagógushoz, osztályfőnököz fordultam a tudta nélkül, aki az iskola vezetésével megtette a szükséges intézkedéseket.
Az érintett két diák azóta oknyomozást tart: Ki volt az, aki beköpött minket?- alapon, a gyermekem retteg, hogy fény derül arra, hogy én jártam közbe ebben az esetben, és kiközösítik őt, az amúgy sem túl összetartó osztályból.
Igyekszem sok én-közlő mondattal elmondani a gyerkőcömnek, hogy mit érzek, milyen tusakodáson mentem át, és miért nem néztem tétlenül, karba font kezekkel az esetet. Talán lassan, de helyre tudjuk tenni, már elbírjuk a közöttünk meglévő feszültséget. Hagyom, hogy ő is elmondja a magáét.
A kérdésem ezek után az, hogy hogyan és mikor, milyen rituálé keretében lehet, szabad-e megmutatni a tini gyermekemnek az alkohol hatását? Mikor jön el ennek az ideje? Létezhet-e ebben valamiféle "beavatási szertartás"??? Különösen kényes téma az életemben az alkohol, mert apám alkoholfüggő szenvedélybeteg volt.
Köszönöm a válaszait! Kívánok jó egészséget, derűs szép nyarat!!!!
Hurrá! Nagyon szeretem Vekerdy Tamást! Isten éltesse sokáig!
Kettőt kérdetnék.
Az egyik: tényleg van valamilyen tudományos alapja annak, hogy egyes Waldorf iskolákban a balkezes gyerekeket "átszoktatják jobbkezesnek"?
Régebben olvastam Vekerdy Tamástól, hogy ő ezzel a gyakorlattal egyetért. Miért?
A másik: a "nehezen kezelhető" gyerekek gyógyszerezését mennyire támogatja? (Úgy olvastam, hogy támogatja.) A kérdésem lényege: csak végső eszközként, nagyon súlyos esetben ajánlja a gyógyszeres terápiát vagy enyhébb esetekben is?