Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Óvodáskorú gyerekeket helyes elvinni a dédnagymamájuk temetésére?
Állítólag ők akarnak jönni, a nagymama szerint. Ezt én kétlem, de ha így is van, nem helyesebb inkább távoltartani a 4-5 éves kicsi gyerekeket?
Nem is csak az ő szempontjukból. Bár őket is elrettentheti a ravatalozó, a síró felnőttek látványa.
De arra gondolok, hogy utána az éttermi ebéden se fognak tudni viselkedni, és zavarják a gyászoló rokonságot. Melyik az a normális kisgyerek, amelyik két-három órát kibír szép csöndben ücsörögve?
Vinni nem kell. Vinni akkor lehet, ha már végig tudja várni és a szülő elmagyarázta az élet és halál dolgait.
A lányom velem először olyan 4 éves kora körül volt temetésen, nem is ismerte azt a rokont, annyit tudott, hogy búcsúzunk. Majd 8 évesen voltunk másodszor, a nagynéném temetésén, akkor sírt velem, mert őt ismerte. Viszont tudta, tudja mi a halál, macskánk is halt már meg.
Temetőbe csecsemő korától jártunk, lévén apu akkor halt meg, amikor ő 1,5 hónapos volt. Isteni levegő, hatalmas lombok. Óriásikat aludt a babakocsiban. Amikor már nagyobb volt, segített a sírt rendbe tenni és sokszor ráfeküdt a sírkőre, hogy közel legyen a nagypapához és nagymamához.
Tehát neki már ilyen előélettel a temetés teljesen természetes értelmet nyert.
Látom, még egy topic ebben a témában. A véleményemet jól kiveséztem a másikban.
A kell szó rettentő rossz.
Amikor eljön az ideje. A gyerekem 4,5 éves volt, amikor Apa temetésén részt vett. De az már diadalmenet volt ahhoz képest, h végig "kellett" néznie, ahogy Apa meghalt.
Mivel ez utóbbi "kell" volt, rajtam múlt, h enyhítsek a dolgon.... És azokkal enyhítettem, amit a másikban leírtam....
Üdvözlök Mindenkit!
Én ebben a témában duplán is érintve vagyok : gyermekként és anyaként is.
10 éves voltam, amikor imádott keresztanyám autóbalesetben meghalt. Sírva könyörögtem, hogy hadd menjek el a temetésére, bár még sosem voltam. Nem engedték. Azt mondták, még kicsi vagyok. Ne tudom meddig, de sokszor álmodtam keresztanyuval. Egyszer azt, hogy egy lépcső tetején állt és azt mondta, hogy ha annyira hiányzik nekem, akkor menjek fel hozzá. Emlékszem, el akartam indulni felfelé a lépcsőn, de valaki megfogta a vállam, hogy nem mehetek! Többre nem emlékszem. De utána már csak felnőtt fejjel álmodtam vele.
Már tudom, hogy hiányzott az, hogy elengedhessem. Hogy lezárhassam magamban az elvesztését. Ma már azt is sejtem, az lehetett a bajom, hogy nem búcsúzhattam el tőle, de a mai napig emlékszem arra a pillanatra, ahogyan kértem aput, hogy mehessek.
Sok év telt el, anya lettem.
6 éves volt a nagyobbik lányom, 1 éves a fiam és 10 hetes a kicsi lányom, amikor meghalt az apukám. Nagyon erősen kötődtem hozzá, 100 %-ig "apjalánya" voltam. A lányomat is ő "nevelte", amikor mi dolgoztunk, hogy ne kelljen bölcsibe adnunk. Legalább annyira kötődött a papához, mint az anyja.
Amikor apu elment, nem titkoltuk egy percig sem. Halála előtt néhány napig kórházban volt, akkor már beszéltünk róla, hogy lehet, hogy nem jön többé haza a papa. És amit ő kérdezett, arra válaszoltunk, őszintén.
És jött a temetés. Eszembe jutott, hogy a Kismama újságban van egy pszichológus nő, aki telefonon felhívható.
Amikor elmodtam a helyzetet, ő azt ajánlotta, hogy ha a gyerek menni akar, vigyem el. Szüksége van arra, hogy lezárhassa a múltat. Akkor meg pláne, ha a gyerek erősen kötődött az elhunythoz. Az élet része a születés és a halál, a halállal jár a gyász. A temetés pedig ennek a része. Amikor a testet elbúcsúztatjuk,és megtanuljuk, hogyan éljen az emléke tovább.
Lányom jönni akart, elvittük. Amikor láttuk, hogy "fárad" lelkileg, apa kézen fogta és sétáltak. Beszélgettek a temetőről, a sírokról, stb., majd visszajöttek. Kikísérük a papát és a virágocskájával elköszönt tőle.
Bár a két kicsire is azt mondta a pszichológus, hogy nekik sem ártana, mert érzik, hogy baj történt, nekik is kéne a lezárás, de ebben nem igazán hittem. Ők megvártak otthon és pár nappal később kivittük őket a sírhoz. Akkor elmondtam, mi történt, nem tudom, éreztek/értettek-e belőle vmit, de úgy éreztem, ezzel nekik is tartozom. De nem cifráztam tovább a dolgot.
Úgy nőttek fel, hogy tudják, aki meghal, megsiratjuk, elbúcsúzunk tőle és eltemetjuk. Ez tettük az összes háziállatunkkal azóta.
Nem tudhatom, sérült-e a nagylányom attól, hogy ott volt a temetésen. De azt hiszem nem. Az ösztöneim azt súgják, hogy jól tettem, amikor hallgattam a pszichológusra.
És őt legalább nem "kísérti" a papa szelleme, mint engem annak idején a keresztanyám.
Elnézést, hogy ilyen hosszúra "sikerültem", de én nem akartam tanácsot adni, inkébb azt meséltem el, mi történt velünk. Talán ezzel többet segítek azoknak, aki bizonytalan.
További nyugadalmas napot kívánok Mindenkinek!
Üdvözlettel: Éva
Igen, csak az elidegenedett város, ahol anyu bemegy a kórházba, nem tudom m ivan vele, majd kijön egy babával, nagypapa bemegy a kórházba, nem jön ki többé, mi lett vele?
Na, ez a félelmetes!!!!!!!!!!
Van egy mondás: öreg ember halála nem tragédia!!!
És emlékezzünk, régen hatalmas csecsemőhalandóság volt, úgyhogy tesóhalált is sokszor átéltek a gyerekek, szülőhalál is sok vol, hisz a nők aszülésbe, a férfiak a háborúkba haltak bele és egyébként is sokkal rövidebb volt az élettartam......
Engem sem engedtek soha halott közelébe. Mikor a helyi bányatóba belefulladt egy ember és épp ott voltunk, akkor is a szüleim elküldtek minket a domb mögé.
Én nagyon félek a halottaktól, nem tudom, hogy ez az oka-e. Néha már úgy érzem kezeltetnem kellene magam.
Mexikóban halottak napján az egész család kivonul atem,etőbe, gyerekkel együtt, megterítenek a síron!!!!eszegetnek, beszélgetnek, szinte "buliznak", aztán este is !!!!!!!!!!!!!!!!!!!Karrneváli hangulata van a halottak napjának. Szerintem a mexikoiak nem a lelkisérüléseikről
És régen valóban: nem voltak kórházak, otthon haltak meg az emberek, otthon , alakásban ravatalozták fel őket, otthon születtek is, de a házat körülvevő állatok születését-halálát is látták a gyerekek.
Haláltól lekisérült inkább akkor lesz a gyerek, ha tabuizálják a dolgokat és szorongani kezd
Én azon ütköztem meg, hogy KELL.
Aki muszájból viszi a gyereket, az nem fogja elvinni onnan akkor sem, ha látja, hogy a gyereknek ez már nem jó.
te tudod a miérteket?? hogy miért születünk, miért élünk, miért halunk meg??? ha igen, várom én is a válaszokat. meg még sokan.
szerintem normál esetben egy gyerek találkozik az elmúlással, pusztulással. ok, tudom, falun könnyebb, ahol vannak állatok. de szerintem városon se lehetetlen. egyszerűen a közeg a fontos, hogy ne kerülgessük, töltsük meg félelemmel fölöslegesen a témát. És akkor nem lesz értetlen a gyerek sem.
Van ennek a dolognak egy lelki oldala is...eleg szar lenne meg nekem is igy gondolni a halalra,hogy meghalok,felboncolnak,visszagyürik a beleimat,összevarnak,megyek a tepsibe,majd a fölbe elrothadni....ez a test dolga,de van mas megközelitese is a halalnak.
Eleg nagy barom,aki egy darab hus elrothadasat magyarazza a gyereknek....
Egy 4 éves is csak vissza tudja mondani, mint egy verset vagy egy mesét. A miérteket nem tudja.
Az élet nagy körforgásáról szó van. Az Oroszlánkirályban is, de erre is több kisgyerek tagadással reagált.
nyugi, a gyerek erre is rá fog kéárdezni, hogy a néni, vagy a bácsi, miért üvöltve bőg, vagy ilyesmi. egyszerűen válaszolni kell neki.
mert tényleg hihetetlen, de ha segítünk a világot megismerni a gyerekeknek, és nem tekargatjuk a dolgokat előlük, sokkal életrevalóbbak lesznek, és nem utolsó sorban felkészültebbel. ja , nem lesz annyi fóbiájuk. persze ez a pszichomókusoknak nem jó, mert kevesebb a páciens, de van ez így
Miért KELL egy arra éretlen gyereket temetésre vinni?
Beszélni kell róla, akkor is ha pici gyerek, és meg kell válaszolni a kérdéseit.
Pöttöm
Búcsútvenni, elválni azért nem mindegy, hogy milyen körülmények között. Nem egyszer láttam hisztériázó gyászolót. Ezzel csak azt a példát mutatja, hogy így kell búcsúzni.