Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Anya-lánya konfliktusok
Létrehozva: 2005. augusztus 12. 11:14
Sziasztok!
Mit kell tenni olyankor, mikor valaki nem bízik a saját anyjában? Egész gyermekkorom alatt csak veszekedett, kiabált, mi voltunk az "átok a fején". Ha meg kedves volt és beszélgettünk, késõbb felhasználta a mondott dolgokat és vagy kiforgatta, vagy felhánytorgatta, felhozta a veszedekésekkor.
Most már megbocsátottam neki és beszélõviszonyban vagyunk, szoktam haza is menni, de nem tudok közlékeny lenni vele. Most is ugyanazt csinálja: ha elmesélek neki valami fontosat, késõbb százszor elõszedi és persze, módosított változatban. Ma felhívott, és panaszkodott a telefonba, hogy úgy viselkedek vele, mint egy idegennel, mert nem bírok semmit mesélni magamról.
Ti ezt hogy oldanátok meg? Hogy lehet jóban lenni valakivel, anélkül, hogy közel engednéd magadhoz?
... hja ez normális... igen, valóban ilyenkor kell gyerekként kezelni õket... és a legszebb mosolyoddal közölni, hogy igazad van, anya, pocsékul néznénk ki együtt az esküvõi fényképen.... most képzeld el, ééééén és egy fekete/szõke... pasi... huh... na és milyen unokáitok lennének... rééééémes...:-) :-) ... és ezt kellõ humorral.... Nekem ez a stílus a volt apósomnál nagyon bejött. Õ is ki akart készíteni mindig a beszólásaival... én pedig csúnyán mondva "hülyére vettem a figurát". :-)
szeretettel élnek vele, néha talán észre se veszik... és minél késõbb jössz rá, hogy ezt csinálja veled, annál nehezebb kiszállni
ha meg szólsz, nem tetszik, akkor meg rátesznek még egy lapáttal...
... az enyém soha nem mond ilyent. Nyugdíjas klubba jár... most éppen citerázni tanul, egész nyáron átlag heti 4-5 gyerek van náluk (ez van, amikor 10, de min. 2 :-))... de tudom, érzem, hogy értem, értünk él ... és bár nagyon aktív életet él nélkülünk is, de bármikor bármirõl lemondana értünk... :-) (hja, ez apura is igaz) :-) :-)
Az igazság, hogy nem igazán tudok elképzelni, olllllllyan "másféle" anyukákat! :-)
én is megõrülnék attól ,hogy CSAK RÁM VÁR......
a hideg futkosott a hátamon, mikor anyám azt mondogatta régebben, hogy én vagyok az élete célja és értelme......gõzük sincs mekkora felelõsséget pakolnak ezzel a gyerekük vállára. ha meg van, annál rosszabb....
Hát segíteni akarnak valószínûleg. De nem teszik. És mikor mondom, hogy magányra van szükségem, akkor az a válasz, hogy a magány rossz tanácsadó stb. De ha egyszer egyedül akarok lenni!! Ezt õk nem értik.
Gyerekkorunkban meg a saját problémáit vetítette ránk. Mert a házassága apámmal nem volt épp rózsaszín...
Sztem a lehetõségeid :
1, a siránkozása egyik füleden be másikon ki
2, megmondod neki, hogy miért nem mesélsz (nem látod értelmét). 90% hogy nem érti meg és 99,99% hogy megsértõdik. Ekkor val. egy jó ideig nem fog veled beszélni, de így legalább kérdezni se fog tehát nem kell válaszolni. Aztán egyszer nem bírja tovább és valamilyen ürüggyel hivni fog. Ekkor vigyázni kell, nehogy azt hidd hogy megváltozott!!!! Nem, õk ilyen korban már nem változnak.
3, mérgelõdsz magadban egy jó darabig, esetleg a normálisabb családtagokkal megbeszéled a helyzetet és ha sikerül odáig eljutnod, hogy õ ilyen, változni nem fog, nem kell meghallani amit mond, akkor jó úton haladsz az 1. pont irányába
Ami sztem fontos az az, hogy ha nem akarod (és úgy tûnik nem akarod) akkor ne avasd be az életedbe. Felnõttél, nincs köze hozzá. Joga meg (erre nagyon szeretnek hivatkozni) meg pláne nincs.
De mindez iszonyú nehéz! És sokáig tart. Hajrá!
Én lehetek boldog, nem is olyan baj, hogy ilyen a helyzet, már megszoktam és túl vagyok rajta (azon, hogy zavarjon). De anyám, ahogy öregszik, egyre jobban "barátkozik". Pl. egy házba akar költözni valamelyikünkkel (hárman vagyunk testvérek)... A magánéletünk mindig is érdekelte, de "értékes" tanácsai meg hozzászólásairól jobb, ha nem is beszélünk.
Most az a gond, hogy valamilyen szinten sajnálom, mert annyira igyekszik a jó kapcsolatra. Csak nem képes rá. És mit mondjak neki? Mikor állandóan hív, hogy töltsem velük a hétvégét, meg ilyenek.
ismerõs a történet.....
ajánlom, hogy olvasd el susan forward "mérgezõ szülõk" címû könyvét.
sok okos tanácsot kaphatsz belõle. egyébként õ is azt írja (és én is azt teszem), hogy húzok egy vonalat magam körül, amit egész egyszerûen nem léphet át. ez egy módja annak, hogy ne tudjon bántani. persze, ideális esetben erre nem lenne szükség, de ugye ez nem az ideális eset.
ha pedig továbbra is erõlteti, hogy mesélj magadról ,egyszerûen ülj le vele, és mondd el neki, azt amit az indító hszben leírtál és hogy emiatt nem mesélsz neki magadról