Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Mindenhol ott vagy velem
Szikrázol át az életen.
Langyos esőben koppanás,
szivárványban a ragyogás,
a tó jegén a villanás,
lemenő napban lángolás.
Csöndben szabadba merülés,
emésztő kínban enyhülés,
a nyughatatlan repülés.
Meddig lesz így …nem tudhatom.
Örökké tartson …akarom…
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit kincse gondja öl meg.
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az Idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy - néha azt szeretném,
majd hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam és még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon:
részeg vagyok és mindig szomjazom.
Egyszer én is eltünök, de ha vársz majd visszajövök.
Nem vagyok más csak egy rossz fiú, értem soha ne légy szomoru
Te vagy a lány, akiért meghalok mindig a szivemre hallgatok
Átkozott hütlen éjszakák, tudom hogy értem sirod át. . .
Te is egyedül élhetsz ugyanugy ahogy én,
Mindig arról álmodsz aki csak érted él
Elvesztettem a csillagom nem találom, fáj nagyon
Egyszer én is eltünök, de ha vársz majd visszajövök. . .
Mi az élet? Hangulat!
Látszat, árnyék, kábulat!
Legföbb jói semmiségek,
Mert álom a teljes élet,
Holmi álom álma csak!
Ez a Bölcsességek Könyvében talŕlhato, bocs az ékezetekért, ezen a klaviaturán nincs magyar kiosztŕs.
ez nem passzol. . .
nagyon nem. . . :o)
Keverd a szíved
napsugár közé,
Készíts belőle
lángvirágot,
s aki a földön
mellén viseli
és hevét kibírja,
Ő a párod
Idelopózna halkan a hátam mögé,
És megkérdezné, fáradt vagyok-é?
Kicsi kezét, mint Te a rózsaszirmát,
Finom borzoló fürtjeimbe lökné,
S én azt hinném, hogy úgy marad örökké.
Leoldaná selyem puha kendőjét,
És vállamra tenné, hogy meg ne fázzak,
Ajkával mérné, nincs-e lázam.
Nem lenne szava, nézne csak,
Míg én hallgatnék, magamat keresve,
Lelankadva egy félbemaradt versre.
S ha már szabályos lett a pihegésem,
És lelkem földjén álom eke szánt át,
Vigyázva, halkan elfödné a lámpát.
/Dsida Jenő: Ha valaki jönne/
Félek attól, amit irántad érzek.
Félek, mert úgy tűnik, újra remélek.
Félek, mert lelkemnek parancsolni nem tudok.
Félek, mert vágyamon uralkodni képtelen vagyok.
Félelemmel élek, s félelemmel halok,
mert kit szeretek, attól is félek nagyon,
s az élet minden percében e félelemre gondolok.
De ne bánkódj,
ha ez az ára, én félni akarok!
Félni akarok, s félve szeretni,
s általad féltve szeretve lenni!
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
s nem szeretek már soha mást.
/Radnóti Miklós: Szerelmes vers/
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
- szemem ki sem nyitom.
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver;
le-lehullok, de sóhajom
utánad – felemel.
Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
/Váci Mihály: Nélküled/
meg szerettem volna jegyezni a költők nevét is. . . együtt szoktam elraktározni őket a fejemben. . .
Nem ez a lényeg. . látom én, értem én. . . csak egy kérés volt. . .