Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Vers HAJNALHOZ
Torolt_felhasznalo_217675
Létrehozva: 2003. május 5. 11:14
wander - HAJNAL
Rámtört a sötétség,
majd megláttam a fényt.
HAJNAL hozta el
az éltető reményt!
De elment Ő, elhagyott,
nem jő több fénysugár.
Ó jöjj vissza HAJNAL!
Lelkem úgy visszavár!
Radnóti Miklós - HAJNAL
Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.
A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dúdoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.
Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,
nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át;
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:
halihó ha-hó ha-hó halihó!
Radnóti Miklós - KÉT KARODBAN
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Rámtört a sötétség,
majd megláttam a fényt.
HAJNAL hozta el
az éltető reményt!
De elment Ő, elhagyott,
nem jő több fénysugár.
Ó jöjj vissza HAJNAL!
Lelkem úgy visszavár!
Radnóti Miklós - HAJNAL
Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.
A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dúdoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.
Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,
nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át;
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:
halihó ha-hó ha-hó halihó!
Radnóti Miklós - KÉT KARODBAN
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Nagyszarvú fehér ökreivel,
A kemény-csontú barna élet
Jön és fölszántja a szívemet,
Halkan fütyölget és nevet:
S kurjant néha a durva béres.
Meddő, sovány szűz jár nyomába
Sir hangtalan; a könnye véres,
A szántásba halálmagot szór
Rá visszanéz röhögve, sokszor
S halkan fütyöl a barna béres.
Az elsötétülő szobák
Lázas, mély bánatát ki érti?
A fények bús eltávozását
Megérti nő, vagy érti férfi?
Ki hallja a növő homály
Egyhangú dallamát zokogni,
Az elvérzett szívnek halálát
Ki érzi fájón illatozni?
Négy szürke konok fal között
– Ott nem szólt zongora, se ének –
Fehér simitását ki érzi
Az alkonyat szép, lágy kezének.
Ájult sirással ki zokog…
Ha vaksötét már a szobája,
S a szél a fehér csipkefüggönyt
Némán befelé fújdogálja…
Lagzink előtt a Násznagyunk jön
Rigmusos, órjás harcsa-szájjal
S egy fölpántlikázott kaszával.
Szól a Násznagy: „már régi mátkák,
Ideje őket összeadni
Lekaszálni és megsiratni. ”
„Keresem az öröm-szüléket.
Hol, merre vannak, merre látták?
Keresem szivük régi vágyát. ”
Csönd van a lakodalmas házban,
A vendégek csak isznak, esznek
És néha nagyokat nevetnek.
S aztán lép a Násznagy kevélyen
Fekete leples tíz szobán át
S hetykén pengeti a kaszáját.
S egy koporsóban kéken-sárgán
Ott fekszünk mi egymással telve
Végre, örökre egybekelve.
Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,
a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;
hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.
Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,
oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,
pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.
Meséled, még nem is volt egészen három óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,
a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem?merre?milyen halál ijesztett?
Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.
Előtted mék. Mögöttünk zúg a nád,
Bottal verem a szúnyogfelhőt széllyel –
Tudd meg, leány: szeretőm volt anyád
Sok téli délután, sok nyári éjjel.
Fojtó a lég. A völgy fülledt verem;
Tikkadtan vet az égre szürke pántot –
Mi lesz veled, lyány, és mi lesz velem?
Megcsapja nyakamat forró ziháltod.
Forgószél fog be. Tenyerem tüzel.
Villám vakít s harsan dörej nyomába –
Itt csaphatott le valahol közel –
Gyere mellém. Ugyis minden hiába.
Egy félrevert harangból szállnak
Dülledt szemű, fuldokló hangok:
Csontkezével, egy sáros szívvel
A halál kongat egy harangot.
Egymást üldözve, eltiporva,
Tépve, fojtva, rúgva – a hangok
Így hagyják árván ott a bölcsőt
A félrevert beteg harangot.
Megszállják a bús őszi tarlót,
A lucskos, barna, nagy mezőket,
Jajukkal a várost betöltik,
De ott sem hallja senki őket.
Aztán tragikus tépett sorba
A hangok az utcákra szállnak,
Női szemre és férfiszívre:
Mint a hollók és mint az árnyak.
És a halál némán harangoz.
Dús rózsalánc lóg csontnyakába,
Sárga, vak, illattalan rózsák,
Egy sem piros; mind sárga-sárga.
Ezután már csak fölfelé!
Ki zuhanni készül, többre vággyon,
ne idôzzön el háztetôn,
ne csiviteljen póznafákon.
Ezután már csak fölfelé!
S ha nem olvad meg, Ikarusz-szárnyad,
föl, föl, még magasabbra;
Ha alábbhagyod, nincs bocsánat.
Ezután már csak fölfelé!
Nincs ok, amiért visszanézhetsz,
ha zuhansz, majd fürkészheted
a tájat, amely fölrepített.
De akkorra, tudni fogsz mindent,
és ha már zuhansz, - olyan mindegy. . . . . .
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon
Valahol Sionhegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betűkkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjúság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott a Sionhegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem. ”
„Halottan visszajöttem hozzád
Én az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát. ”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
„Csak nagyszerű nevedet tudnám. ”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírva a Sionhegy alatt.
A magányos angyalok földje
Egyszer láttam egy angyalt
Ki engem őrzött
Egyszer láttam egy angyalt
Oly szép volt látni őt
Mondd meg te tudod az okát
Mondd te érted
Miért lettem én ily magányos
A magányos angyalok földjén
Egyszer láttam egy angyalt
A kezében hordott
Egyszer láttam egy angyalt
Megértett és rám mosolygott
Mikor választ kerestem
A szárazföldön megrekedtem
Ő eljött értem
Szürkület
pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még
Éjjel a Tiszán
Feljött a Hold a Tiszára
Csend borult a fűre, fára
Szeged alatt a szigetnél
Áll egy ódon halászbárka.
Holdvilágnál fenn a bárkán
Halász legény ül magában,
Ül magában s furulyál,
Furulyál az éjszakában.
A Tiszára a sötétség
Gyászfátyolként terül hosszan,
Gyászfátyolon a csillagok
Csillogdálnak gyémántosan.
Talán épp a bárka alatt,
Lenn a vízben, lenn a mélyben
Fekszik egy nagy halott király,
Halott király réges-régen.
Koporsója arany, ezüst
S vasból van a burkolatja,
És a hármas koporsóban
A király a dalt hallgatja.
Jöjj vissza nekem! Nagyon kellesz !!!!
A legboldogabb nő leszel a világon!
Köszönöm csodálatos versedet! Köszönöm, hogy akkor álltál mellém amikor mindenki elhagyott!
Nem is tudod, mit jelent nekem, hogy éppen ma jöttél!
Ma valami nem történt meg általad!
Köszönöm neked! Drága, kedves nő vagy ! Szeretem lelkedet!!!!
"Azok a szép napok,
csak arra gondolok"
Most , ha megengeded, felteszem azt a verset, amelyet én Tőled kaptam, és itt kezdődött el kettőnk románca!
Örök szeretettel: attila
To watch over me
Someone sent an angel
So beautiful to see
Say you know the reason
Say you understand
Why I feel so lonely
In Lonely Angel's Land
Someone sent an angel
To take me by the hand
Someone sent an angel
To smile and understand
When I search for answers
Stranded on dry land
Then she comes to save me
From Lonely Angel's Land
Én Istenem, de szomorú utazás lesz.
Úgy reszketek, félek tőle,
Mintha nem is haza mennék,
Hanem messze idegenbe,
Egy szomorú temetőbe …
Abban a kis fehér házban, tudom én jól,
Csak nagyobb lesz majd a bánat.
Hogyha tudnák, mivé lettem,
Gyöngéd szóval nem hívnának,
Előre elsiratnának.
Szegény anyám zokogott a búcsuzáskor.
Sápadt arcát most is látom …
Nem maradtam. A világba
Kergetett sok büszke álom …
S eltemettem ifjuságom.
Én Istenem, de szomorú utazás lesz
Úgy reszketek, félek tőle …
Miért nékem hazamenni? …
Az én utam nem haza visz, -
Egy szomorú temetőbe …
Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?…
…Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret, -
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!…
Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott illő tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat,
Mert e szerep nem most először
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert…
Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szívén…
Vége van: A függöny legördült.
Végső akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjuságom,
Utolszor voltam troubadour…
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, szűzi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.
Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom …
…Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?!
Valaki mondja meg milyen az élet,
Valaki mondja meg miért ilyen
Valaki mondja meg miért szép az élet,
Valaki mondja meg miért nem
Valaki mondja meg miért jó az ember,
Valaki mondja meg miért nem
Valaki mondja meg miért lesz gonosszá,
valaki mondja meg miért nem
Valaki mondja meg kinek kell hinnem
Valaki mondja meg kinek nem
Valaki mondja meg ki hova érhet
S milyen az íze az élet vizének
Valaki mondja meg a hosszú évek
Mért tűnnek úgy, mint egy pillanat
Valaki mondja meg mi az, hogy elmúlt
Valaki mondja meg hol maradt
Valaki mondja meg hogyan kell élnem
Apám azt mondta, ne bánts mást
Valaki látta, hogy bántottalak
Valaki látta, hogy bántottál
Valaki mondja meg miért vagyunk itt
Anyám azt mondta, hogy boldog légy
De anyám azt nem mondta, mért nem e földön
Anyám nem mondta, mondd miért
Tegnap szakítottam Veled,
Szívem hurja szakadt ezzel el,
Tegnap szabadságot adtam Neked,
A boldogságban ott rejtezel!
Akkor úgy hittem, van élet Nélküled,
A halványkék szalagot vágtam át!
Azt mondtam ég veled,
Elfeldem a sok szép éjszakát!
Van úgy, hogy nem jön a hajnal, bár várod.
Vasakarattal szögezed tested az ágyhoz,
az álom egyre inkább elkerül,
agyad pörög veszettül,
már bejártad a világot,
a végtelen rónaságot
és megmásztad a Csomolungmát,
talpad alatt láttad csúcsát,
szemed mereszted hiába,
mert nem látsz az éjszakába'. . .
Sötét van ott is, mint szobádban.
Sötét van az egész világban.
A percek oly' lassan cammognak,
úgy tűnik sosem lesz holnap.
Csak várod, hogy jönne már a hajnal.
De nem jön. Belátod lassan:
a hajnalt várni nem érdemes.
Megcsal a remény, mely ígéri ezt.
Másfele jár, távol, nem hívja már
e szoba, ez otthon s tán ez ország.
Tudom, hogy könnyebb lesz, ha nem várom őt.
Nem várom a hajnalt, a "nem-jövőt",
minek is várnám, hisz rossz az nekem,
zsibbad már testem s fáj a lelkem,
lassan belátom, bár fáj nagyon,
fölösleges várnom, a hajnal elhagyott.
Mikor ezt kimondom -furcsa, tudom-
megnyugszom, s elalszom. Az ágyamon
újra elborít az édes nyugalom,
Köszönöm, Istenem! Könnyű lelkem,
mert a hajnal, ki nem jött, elengedtem.
japán költőnő:
Álmomban megjelent a kedves.
Azóta szeretem az álmot.
Szép, tarka pille, mely az álnok,
bús éjbe tündökölve repdes.
Kosztolányi Dezső forditása.
(Sz. 1944, Sepsiszentgyörgy) költő, író, műfordító.
A kolozsvári egyetem bölcsészkarát
végezte
VERS
A fát a versben mindenki érti,
s ha ríme is van, bár sivár,
mint keresztútnál, a rímkeresztben,
szemekben összeáll a táj.
Összefut már a tej, a nyál, a nyáj,
összeér vér, a száj s ide
kötődik százados szállal ezer
szabadon kódorgó ige.
Ritmusra jár az óra s a medve,
forog e kerge-körbe-tánc -
Van kenyér és rím a boldogságra,
ha csábít illat-asszonánc.
Ment a hűtlen nehéz fejjel,
Visszamenne, de õ már nem kell,
Érzi hálátlan lett sorsa,
Keserű könnye arcát mossa.
Arra gondol, õt ki szerette,
Ha szerette, el miért engedte,
Vissza nem jön többé soha,
Bárcsak békén hagyták volna.
Minden hajnal övé marad,
Látja szállni a madarakat,
Hosszú-hosszú ideje már,
Nem számolja a napokat már.
De amíg él, el nem felejti,
Hogy a múltat ki nem tépheti szívébõl.
De amíg él, el nem felejti,
Hogy a múltat ki nem tépheti szívébõl.
Megállt egyszer, visszanézett,
Nézte-nézte a messzeséget,
Sárga lámpák jelzik útját,
Otthon hagyta minden múltját.
Ment a hűtlen nehéz fejjel,
Tudja jól, hogy õ már nem kell,
Ég veletek, mást nem mondott,
Szeme túlragyogott minden csillagot.
Minden hajnal övé marad,
Látja szállni a madarakat,
Hosszú-hosszú ideje már,
Nem számolja a napokat már.
De amíg él, el nem felejti,
Hogy a múltat ki nem tépheti szívébõl.
De amíg él, el nem felejti,
Hogy a múltat ki nem tépheti szívébõl.
Minden hajnal övé marad,
Látja szállni a madarakat,
Hosszú-hosszú ideje már,
Nem számolja a napokat már.
De amíg él, el nem felejti,
Hogy a múltat ki nem tépheti szívébõl.
De amíg él, el nem felejti,
Hogy a múltat ki nem tépheti szívébõl.
EDDA - Elhagyom a várost
Magányosan állok egy sötét udvaron
Egy régi, ócska lámpa csendesen lobog
Sorra kidõlt padok közt lépkedek
Kevés a hely, ahova léphetek.
A sarkon áll egy alak, rám vigyorog,
Szólni nincs kedvem, hát továbbindulok,
A régi téren talán vár még valaki,
Vele jó lesz egy cigit megosztani.
Ref. :
Egyszer, egy szép napon, tudom, hogy elhagyom
A várost, ahol élek.
Mindent itt hagyok, mit Miskolc adhatott,
Igen, holnap, holnap indulok.
Talán csak megszokásból indultam tovább,
Mereven bámultam a házak ablakát,
A pályaudvar, ó, egy megszokott állomás
Az egész egy furcsa látomás
Aztán csend, és újra csend,
A sárga Hold álmosan figyel.
Tudom, hogy nem felejtem, mennyit jártam itt,
Tudom, hogy nem felejtem, mennyit vártam itt.
Igen, elhagyom a várost, elhagyom, ha nem fogad magába.
Figyelj rám egy kicsit
S ne bújj előlem el,
Ilyenkor önmagad elől is rejtezel.
Vedd észre, hogy: vagyok.
Vedd észre s adj jelet.
Beszélj - vagy legalább
Rebbenjen a szemed.
Érezd meg, hogy nekünk
Nem nyugtató a csönd,
Fölgyűlik, mint a sár,
S mindkettőnket elönt.
Közöld magaddal is,
Mitől engem kímélsz,
Szólalj meg akkor is,
Ha ellenem beszélsz,
Ne bújj előlem el,
Figyelj rám egy kicsit,
Mondj, súgj, ints vagy jelezz
Valamit, valamit!
M. Zoltán - Csendben
Csend van. Egy kicsit ne mozdulj.
Figyeld ahogy a délután
a másik oldalára fordul.
Nézd meg jól a pók nyolc szemét,
s a kezedet, melyen hálót sző.
Kié a kéz? Bizony tiéd!
Halld, meg-megreccsen a tető.
Csöndjét szórva sétál rajta,
járkál égi járókelő.
Most egy kicsit nézz magadba.
Látod, ahogy a sötétség
szerteoszlik egy szavadra?
Érzed távozni bánatod,
mint a füstöt, mint egy papir-
sárkány repül, ha rángatod?
Müller Péter Iván
Kicsi, kicsiszolt kő
Íme ima a dal ma
Íme ima a dal
Ő tökélyre törekvő
Belülről hatalmas, kívülről kicsi
Istennek tetsző
Na és nekem is tetsző
Kicsi kicsiszolt kő
Hívlak jöjj el, ó
Jöjj elő
Te vagy az, aki fölfelé zuhan
És zuhan távol nem tövet
Ismert pályán másik követ
Sőt minden más követ leelőzve
Zuhansz hozzám
Követelőzve bennem
Ó követ előző kicsi kő
Hívlak és követellek
Mert nemlehet már
Nem veled lennem
Kicsi kicsiszolt kő
Hívlak jöjj el, ó
Jöjj elő
Te vagy az, aki elüldözi
A rémeket
Aki ijedős és mégis bátor
Ó rémeket elüldöző
Rémüldöző kicsi kő
Nézd, magadtól sugárzol!
Benned bízom
Na és a gravitációban
Egymásra hattok
És ami kijön, az tiszta
Most elengedlek
Hogy engedd el magad
Gyorsulj fel
Fordulj meg
És zuhanj hozzám vissza
Kicsi kicsiszolt kő
Hívlak, jöjj el, ó
Jöjj elő, jöjj elő
Kicsi kicsiszolt kő
wander - Egy Kiscsillag
Egy Kiscsillag száll az égen át,
Csillagfénye beragyogja az éjszakát.
Csillagútján megérint egy hullócsillagot,
Az érintéstől a hullócsillag még felragyog.
Szállj Kiscsillag, szállj utadra messzire!
Hagyd hullni a hullócsillagot a semmibe!
A Csillagúton éljél boldog életet!
Csillagajkad zengjen Csillaghangú éneket!
közelít az éj,
leszáll a sötét,
nincs esély,
hogy fénybe érj,
nem múlik az éjszaka,
érződik a vér szaga,
vadállatok tépik szét
szívedben a reményt,
marcangolják,
felkoncolják,
véres cafatot hagyják
martalékul, s várják,
hogy hiénák
hogyan falják.
Így vetődik a koncra,
a lerágott csontra
zilált elméd,
keresnéd
a véres darabokat,
mit talán összerak
pihent pillanatban,
a sok ezer darabban,
szétszórt szilánkban,
összetört világban
keresed járható utad,
kétségbeesetten kutatsz,
a megoldást nem leled,
míg le nem veszed
rózsaszín szemüveged.
A hajnal elválasztja a homályt a fénytől
és gyönyörömet vágyamtól.
Megjő az elhalás órája.
Ó, drága csillagaim, egy istenesebb szeretet távolítson el
titeket az égből, a fényből.
Tüzes pupillák, ti, ó szomorú csillagaim-
visszatéréstelenek, romlatlanul kihunytak.
A nappalt látni nem akarom,
álmom öröméből kell meghalnom.
Fogadj öledbe ó éjjeleim anyja,
míg a föld sápadtan önmagát hantja,
szülessen a hajnal véremből,
az örök nap kurta álmomból
az örök fény Isteni szikrából.
Ez eredetileg egy olasz vers(L'alba separata)szóval ez egy fordítás, de a mondanivalója ugyanaz. A Honfoglalás szövegét már régen meg akartam szerezni, köszi:*