Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Vers HAJNALHOZ
Torolt_felhasznalo_217675
Létrehozva: 2003. május 5. 11:14
wander - HAJNAL
Rámtört a sötétség,
majd megláttam a fényt.
HAJNAL hozta el
az éltető reményt!
De elment Ő, elhagyott,
nem jő több fénysugár.
Ó jöjj vissza HAJNAL!
Lelkem úgy visszavár!
Radnóti Miklós - HAJNAL
Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.
A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dúdoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.
Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,
nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át;
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:
halihó ha-hó ha-hó halihó!
Radnóti Miklós - KÉT KARODBAN
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Rámtört a sötétség,
majd megláttam a fényt.
HAJNAL hozta el
az éltető reményt!
De elment Ő, elhagyott,
nem jő több fénysugár.
Ó jöjj vissza HAJNAL!
Lelkem úgy visszavár!
Radnóti Miklós - HAJNAL
Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.
A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dúdoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.
Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,
nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át;
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:
halihó ha-hó ha-hó halihó!
Radnóti Miklós - KÉT KARODBAN
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Rád néztem
Rád néztem csupán,
Szívem megremegett!
Rád várok talán?
Jaj, ne érkezz felelet!
Köszönöm üdvözleted.
Örülök, hogy rátaláltam erre a topicra.
s vártam, hogy megrészegítsen a fény.
De csak elvakított a csillogás.
Vártam.
Vártam, hogy jöjjön az éj és
fekete kabátja zsebében elvigye vakságomat.
De jött a hajnal, s az üvegtáblák megcsillantak megint.
Miért hitték, hogy eleget láttam?
Egy kobzos görögös lányt szeretek én,
Akit ti sohse láttok,
Vár rám magányos utcák szögletén,
Karcsu és izmos, akár egy legény,
Nyakamba ugrik s átfog.
Elhagyott parkokban ütjük fel tanyánk,
Csörgő vizeknél,
A lombok felett bujdos az égi láng,
Sok csodacsillag néz le miránk,
S az a hely szentély.
Nagy hárfája ezüstösen villog az éjben
S penget sok régi dalt,
S a furcsa pitypang táncol az útfélen,
S billeg sok bóbitás banka kevélyen,
S a szél sohajt.
S egyszerre elhagyja a lány a hárfát
S nem tudom mire gondol,
Ledobja selymes, puha ruháját,
Rámfonja testét, rámtapasztja száját
S csókol, csókol…
Tán arra gondol: meg kell egyszer halnunk
S nem lesz többé kacaj, csók az éjszakán,
Lehull a csillag, elporlad az ajkunk,
Elfutnak a vizek, meg kell halnunk…
Szegény leány…
OMEGA - Léna
Hull a hó, fú a szél,
Dimitrij Lénáról mesél.
Hallgatom, s Lénát látom az ágyamon.
Akkor még várt, s a trojka szállt a friss havon.
Az volt a tél, szörnyű tél,
Dimitrij legendát mesél.
Hallgatom, Léna eltűnt egy hajnalon.
Többé nem várt, s a trojka állt a friss havon!
Hull a hó, fú a szél,
Dimitrij Lénáról mesél.
Hallgatom, s Lénát látom az ágyamon.
Akkor még várt, s a trojka szállt a friss havon.
""Szállj, szállj sólyom szárnyán, három hegyen túl! Szállj, szállj ott várok rád, ahol véget ér az út!
Nézz rám, ne ígérj! Nézz rám, sose félj!
Ha nincs hely ahol élj, indulj hazafelé!""
Honfoglalás - Demjén
/részlet/
Két titkos sötét pont nézi szememben
Az életet, amely körülront engem.
Kiállítások káprázata ez,
Én nézem és nem nyúlok semmihez.
Nézem mint gazdag éjszakákon át
Álmaim ünnepi forgatagát.
Virraszt szemem, éber két katonám
Alvó életemnél a nyoszolyán.
Nézni a fényeket, nézni felhőket,
Nézni gyászruhás vékony szőke nőket,
A farsangot, mely utcámon elnyargal
S én nem megyek a vihogó farsanggal.
S igy vonulnak és nézhetek utánok:
Nyári éjek és téli délutánok
Óh, nézni: száll a napfényes vasárnap,
Órák, amikor randevúkra járnak.
Óh, nézni… bennem nincs vágy, cél, erő,
Így vár tunyán a trónkövetelő.
Csak ne bomolna semmi a szemembe,
Láz, mámor, köny ne gyujtogatna benne,
Világéletemben tisztán és szépen
Néznék, mint holt húgom egy régi képen.
Így nézzenek hű szemeim halálig,
Egy szép, komor csók szent pillanatáig.
Szép néma csók lesz. Eljön egyszer, holnap:
Pilláim örökre egymásra forrnak.
Ha idebenn majd minden elaludt,
Nagy csönd lesz: leeresztem a zsalut.
wander sky
Egyébként üdv zsebocának ebben a topicban! :)
fényév
Valami új sötétség kellene.
Valami új, szokatlan és merész,
Mit sejt a szív tán, ám nem ér fel ész.
Fekete ég, fekete napkorong,
S az ember él és lát is a szeme.
Valami új sötétség kellene.
Fekete mezben fű, virág, falomb.
Fekete tó forrása csörgedez.
Valami új sötétség kellene,
Valami döbbenetes!
Új! S annyi gyász közt csak a vér piros.
A vér! A vér. Minden más színtelen.
Gödrös szemem, nagy, szögletes fejem,
Cserepes ajkam, ráncos homlokom.
E szörnyü gyászba fényt, reményt mi hoz?
E szörnyü gyász közt minden szín tilos.
E szörnyü gyászt ha végül megszokom:
Ó látom, látom, van még egy ajak.
Egy folt, vonagló, lüktető, piros!
De nincsenek… vonalak.
Nem, nincsenek. Vonalak nincsenek!
Csúf véznaságom nem láthadd tovább.
Karod szorítón, páncélként fog át,
S véresre szivod hűlő ajkamat,
Hogy lélek lankad, szív beléremeg,
Hogy lélek lankad, szív beléremeg…
Hát jőjj, siess…Kelet felől a Nap
És nesztelen, tolvajként jő a fény.
Most éj takar, nem láthadd testemet:
Bibor az arcodon és bibor a kehelyben
És biborfelhők állnak a lelkem felett.
Az éjszakának kinnt valahány álma
Belevilágít ide a szobádba! –
Mi lehet ez Éva, mondd, mi lehet?! –
Csodálatosan cseng ez a kocintás!
Szellemharangszó mély, mély víz alól!
Kóbor viszhangja egy ősrégi dalnak!
Ki énekelte? – Hány száz éve annak? –
Ha ketten összeérünk, újra szól! –
Millió álomtól izzó lett az éj kinnt!
Mért hallgatódzol? Mondd, mire hallgatunk?
Hogy zúg a csend! – Egy folyó zúg felettünk
Érzed az árt? – Az elébb mind lebegtünk
Ugye mondtam, hogy fenéken vagyunk! –
Mi lehet ez Éva, mondd mi lehet?
Tágra nyílt szemekkel mért nézünk egymásra?
Zúg a folyó. – Ez tán az ifjúságunk?!
Benne úszhat most az egész világunk
Nem mozdul lelkünk, nem nyúlunk utánna.
Tűz ég a szemedben és tűz ég a kehelyben!
Mámoros szépséged a lelkemben lobog,
S az éj minden álma
Mint a lepke szállva
Itt rajzik körötte.
Zúg a csend fölötte
És én hallom benne
Mind a dalt amit még dalolni fogok!! –
Ma a halállal szembenülltem.
Ma nem merek elmenni hozzád.
Holt kertbe bolygok kimerülten.
Ruhám csupa vér s éji harmat.
Ha megcsókolna most mohó szám
Fekete seb verné ki ajkad.
Ma nagy vagyok a fájdalomtul
Ma sírtam éjjeli tivornyán.
Csókéhes ajkam jajra torzul.
Hadd fussak, átkozott kisértet.
Boszorkányok közt nyögve, sírva,
Seprűlovon vágok az éjnek.
Ma este megbotlok az útban
S a hűvös, vékony, őszi holdfény
Szétázott kalapomra csurran…
Szép barna bútorok, szegény falak:
Ma nem hál itthon az életöröm;
Ma jaj nekem a hosszú éjszakán
Minden szobrom ma még összetöröm.
És kidobálom a szentképeket,
A vertezüst nehéz edényeket,
Ma összezúzok minden porcelánt,
És eloltom a meleg fényeket.
Hímzett selyem ma épen nem marad,
Sárgult csipkék és nemes szőnyegek;
Kidobálok ma minden ékkövet
S fázva, üresen, összegörnyedek.
Dohányillat, tömjénszag, parfümök:
Ma éjjel búsan mindent száműzök,
Dalos szép szavak nem folynak ma át
Víg folyamban a fogaim között.
Ma koszorút a halálfélelem
Csavar barnahajas fejem körül,
Ma hideg harmatot sír rám a láz
S forró hajával szárazra törül.
S a beteg reggel aranytűje majd
– Az első, zengő, végtelen sugár –
Átszúrja fáradt, fáradt szivemet
Bár rövid még éltem folyása,
Sokat búsultam és szerettem
S volt bár szerelmem viszonzatlan
Sokat örültem és nevettem.
Láttam igen sok kék eget,
Annyit más nem is lát talán,
S laktam virágos, üde völgyben,
Sötét, erdős hegy oldalán.
Sokat vallottam és hazudtam,
S óh jaj, immár sokat feledtem,
Mily gyorsan repültek az órák,
Az órák s az évek felettem!
Ballagtam az úton keskeny sirok között,
Ott, hol csöndben nyugszik a sok elköltözött,
Ezer nyiló rózsa, melyet napfény fakaszt,
Pirosan hirdeti a megújhodt tavaszt.
A tavasz hevétől bimbók kelyhe vérzik,
A tavaszt a hideg sírkövek is érzik.
Érzi lenn a föld is, – barna öle reszket,
Mikor napfény önti el a sok keresztet.
Odafönn a napfény tisztán, forrón ragyog –
Istenem! bocsásd meg, hogy oly boldog vagyok.
"Most kell eldöntenem, Te kellesz vagy a képzelet vagy együtt mind a kettőt elnyerem. "
Véletelenül ezt adták a rádióban amikor néhány hónap kihagyás után a kedves visszatért hozzám egy vallomással. . . . .
Belőle született fájdalommal, mint minden megszületés!
Megszületés - elmúlás! Erről szól az élet!
A VIRRADATMADÁR
Háborgó tengeren zord hegyeken át
Keletre száll a sólyomszárnyú virradatmadár
Meglátni minden ismeretlent a távoli kéklő eget
Vadász ösztöne hajtja a végtelen fölé
Túlszárnyalni szépet és legyőzni felleget
Vágya teljesült elérte a vakító napot
Meglátta az ismeretlen lüktető életet
Álomra hajtja fejét, álmában visszajár
Merre a visszaút? Látását elvette a távoli fény
Örökre égbe száll a megfáradt virradatmadár.
Repülni hagyja,
De ha lezuhan,
Fél szárnyát kölcsönadja.
(Szabó Éva - Szög és kereszt)
Kedves wander! Sok a munkam, de fogok jelentkezni, - hacsak nehany sorral is - igérem.
Kérek még!
Ha most nem
Ha most nem, utána késő lesz,
így is futva érkeztél, épp a végén
Egyetlen nap maradt csak hátra,
amikor még kiragadhatsz, fölkaphatsz.
Ennyi maradt, egy morzsányi kiáltás,
egy utolsó sóhaj feléd, egészen a tiéd.
Látod, most gazdag lettél, megélhetted,
most megmenthetsz a pokolból egy életet.
De vigyázz, csak percek maradtak
mik az örökben pillanatokká törpülnek,
ennyi, és hajszál sem marad tőlem
Segíts kérlek, tudod, nagyon szeretlek.
Fekete pillangók fogatján
Megyek majd az utolsó csókra.
Az asszonyom: Halálvirág,
Még sohse láttam: legkülömb,
Tavasszal nyiló őszirózsa.
Halálvirág, ha majd az első
Májusi Hold az égre följön,
Ringó ágyadon pihenek.
Vigyázz, vigyázz Halálvirág,
Minden kis szirmod tündököljön.
Szent test-kelyhed nyisd ki a Holdnak,
Hadd ámuljon el csodaverten.
S amig mi összetapadunk
Minden kis bokrot zengjen át
Nászmuzsika a forró kertben.
Kis virágok súgjanak össze:
„Ez volt itt a csóknak Lázárja,
Holott csók-úrnak született,
Méltó csókokat nem kapott.
Most aztán csókol utoljára. ”
Hajad, karod, szemed tüzeljen,
Ajkad, csipőd, isteni melled
Bársonybőr-lábad, mindened.
Édesitsd meg, Halálvirág,
Nekem az utolsó szerelmet.
Fekete pillangók fogatja
Térjen vissza üres batárral,
Halálvirág szaladj te is,
Ne tudd meg, hogy én egyedül
Mit beszélek majd a halállal.