Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Vers HAJNALHOZ
Torolt_felhasznalo_217675
Létrehozva: 2003. május 5. 11:14
wander - HAJNAL
Rámtört a sötétség,
majd megláttam a fényt.
HAJNAL hozta el
az éltető reményt!
De elment Ő, elhagyott,
nem jő több fénysugár.
Ó jöjj vissza HAJNAL!
Lelkem úgy visszavár!
Radnóti Miklós - HAJNAL
Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.
A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dúdoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.
Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,
nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át;
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:
halihó ha-hó ha-hó halihó!
Radnóti Miklós - KÉT KARODBAN
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Rámtört a sötétség,
majd megláttam a fényt.
HAJNAL hozta el
az éltető reményt!
De elment Ő, elhagyott,
nem jő több fénysugár.
Ó jöjj vissza HAJNAL!
Lelkem úgy visszavár!
Radnóti Miklós - HAJNAL
Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.
A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dúdoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.
Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,
nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át;
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:
halihó ha-hó ha-hó halihó!
Radnóti Miklós - KÉT KARODBAN
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Nagyon-nagyon szépek. . .
Köszönjük!
Te légy a párnám, ha fáradt vagyok,
Te légy az ágyam, ha elszunnyadok,
Te légy az árnyék, ha bánt már a fény,
És te légy a sírom, ha meghalok én!
Te légy az írás, és te légy a szó,
Te légy a friss méz, és te légy a só,
Te légy a csónak, az idő vizén,
És te légy a sírom, ha meghalok én!
Te légy a jókedv és te légy a gond,
Te légy a vessző és te légy a pont,
Te légy a léggömb a múltam egén,
És te légy a sírom, ha meghalok én!
Te légy a virág, ha elmúlt a nyár,
Te légy a mécses, ha későre jár,
Te légy a tűzhely az élet telén,
És te légy a sírom, ha meghalok én!
Volt egy szerelem, ennek éltünk ketten.
Volt egy szerelem, ez volt minden percem,
ez volt a világ.
A Hold, s a tenger, puha árnyak a fák,
mindez hol van már? Megölte a tél,
meghalt a világ.
Már tudom, hogy más a szerelem,
nem örök nyár, nem végtelen ölelés,
hisz vége már.
Régvolt szerelem, már csak bennem él.
Elmúlt szerelem, árnyék és a fény,
régen messze jár.
Már más itt a táj, idegen szó,
idegen kéz, mely ölel át, s az esti szél
rád nem talál.
Régvolt szerelem, soha nem jön vissza már,
ráborult az éj, halvány lett a fény,
és rámszállt a magány.
Harmatcsepp a lombokon,
H a j n a l f é n y a fák közt átdereng.
Gondfelhő az arcomon,
Én vagyok csak ébren és a csend.
Kinek mondjam el a bánatom,
Kinek mondjam el nem is tudom,
Ki hallgat meg egyszer végre már,
Ki gyógyítja meg azt mi fáj?
Én nem tudom, hogy milyen végtelen az az út,
ami vár még énreám.
Nem tudom, hogy meddig tarthat még a sötét,
s az éjszakák.
Én várom azt az időt, oh, hogy felkel a Nap,
és a hajnal fénye jön.
Várom azt a napot, oh, hogy eljön a perc,
és rám köszön.
Olyan jó lenne tudni végre azt, hogy van remény.
Olyan jó lenne tudni azt, hogy miért is élek én.
Én gondolatban arra járok, ahol az út
mindig érzi léptedet.
Gondolatban rád találok, és ez a dal
jelzi jöttödet.
Oh én várom azt az időt, oh, hogy felkel a Nap,
és a h a j n a l fénye jön.
Várom azt a napot, oh, hogy eljön a perc,
és rám köszön.
Holnap mivel lepsz meg Wander?
Olvad az idő, mint a halvány jégvirág,
és a tűnő boldogság majd véget ér.
Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn,
álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!
Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.
Múló örömök sivár létünk színpadán,
mikor egy szó hallatán dobban a szív.
Sajnos vége lesz, tudjuk már a kezdetén,
túl az álmaink ködén a semmi hív.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!
Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.
Emlékeim közt van egy tépett levél,
levél, melyet nem is küldtem el.
Féltékenység szülte, a bolond szenvedély,
de olvassuk csak el, mit mond a levél:
Mondd miért szeretsz te mást és én csak téged?
Miért másnak örülsz úgy, ahogy én néked?
Ha mellém sodort egyszer már az élet
én nem engedlek oly könnyen el.
Mondd miért adtál reményt és oly sok álmot,
ha mástól akarod a boldogságot?
Mondd miért fogadtad el szerelmes szívem,
és hogyha elfogadtad, most miért dobtad el?
Az első pillanatban megmondhattad volna,
szólhattál volna: ne kezdjük el.
De te lázba jöttél s lágyan átkarolva,
hozzám hajolva hazudtad el,
hogy nem szeretsz te mást, enyém a szíved,
s lásd, kis búcsúlevél lett az igéret,
de én ezt a kis levelet most összetépem,
ha így akartad, hát nekem se fáj.
Szemedben könnyek, haragszol rám,
Hogy el kell menjek nem az én hibám.
Kell, hogy várj, várj is meg,
Ne félj, újra visszajövök,
De addig írj, gyakran írj,
Így szerezz egy kis örömöt nekem.
Kiszáradt torkom és ég a szám,
Utolsó csókunk, gondolj majd rám.
Kell, hogy várj, várj is meg,
Ne félj, újra visszajövök,
De addig írj, gyakran írj,
Így szerezz egy kis örömöt nekem.
Nevess, hisz így szeretlek,
Vidámnak és kedvesnek
Lássalak, ha nem leszel velem.
Nehéz most messze menni,
De könnyebb elviselni,
Ha rád majd így emlékezem.
Titokban sírhatsz egy kicsit még,
Na jól van most már ennyi elég.
Kell, hogy várj, várj is meg,
Ne félj, újra visszajövök,
De addig írj, gyakran írj,
Így szerezz egy kis örömöt nekem.
Fúj a szél és én csak ballagok,
Körülöttem néma csillagok,
Meg sem kérdi tőlem senki sem:
Merre mentél kedvesem?
Esik eső és én csak ballagok,
Néhány elmúlt percre gondolok,
Kérdezem a tűnő felleget:
Otthonod most hol lehet?
Többé már nem sirat úgy hidd el téged senki sem,
Mint ahogy én siratlak azóta is szüntelen.
Nem szégyellem, s mellettem
Hull az elsárgult levél,
Sír a fáradt őszi szél,
Mondd, hogy nem múlt minden el,
Mondd, hogy néha könnyezel.
Sáros úton egyre lépkedek,
Körülöttem boldog emberek,
Elmesélni nékik nem tudom,
Milyen nagy a bánatom.
Többé már nem sirat úgy hidd el téged senki sem,
Mint ahogy én siratlak azóta is szüntelen.
Nem szégyellem, és egyre
Hull az elsárgult levél,
Sír a fáradt őszi szél,
Mondd, hogy nem múlt minden el,
Mondd, hogy néha könnyezel.
Hull az elsárgult levél,
Mondd, a holnap mit ígér?
Mondd, hogy mi lesz most velünk,
Mondd, így meddig élhetünk?
Fúj a szél és én csak ballagok,
Nem tudom, hogy éppen hol vagyok.
Rád találni vágyom szüntelen,
Merre mentél kedvesem?
Merre mentél kedvesem?
Hogyha én lennék a fény a bánatok útján,
Mindig felvillantanék egy kicsi reményt,
Mindig arra indulnék, ahol épp várnak,
Mindig megvigasztalnám a sok szegényt.
Hogyha én lennék a fény a sötétség mellett,
Mindig megmutatnám azt, hogy merre az út,
Mindig világítanék, hogy mindenki lásson,
Mindig felvidítanám a szomorút.
Kérdezem a napsugártól:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem az éjszakától,
De válasz nélkül maradok én.
Hogyha én lennék a fény, csak délelőtt volna,
Mindig elmulasztanám a többi időt.
Hogyha én lennék a fény, a sok virág nyílna,
Lassan elfeledtetném, mi volt azelőtt.
Kérdezem a napsugártól:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem az éjszakától,
De válasz nélkül maradok én.
Kérdezem a kék hegyektől:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem a tengerektől,
De válasz nélkül maradok én.
Kérdezem a messzeségtől:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem az emberektől,
De válasz nélkül maradok én.
Egy kis patak mindig rohant, s egyre csak énekelt.
Egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett.
Én is így lettem néma víztükör,
Mikor tőlem elmentél.
Nekem többé már a Nap sem tündököl,
Csak ha újra megjönnél.
Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom.
Elhagyom otthonom, még a jóbarátoktól sem búcsúzom.
Elmegyek, elmegyek, igen megkereslek én bármerre jársz.
Nem tudom, merre vagy, mégis úgy érzem, hogy engem egyre vársz.
Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor elhagytál.
Nekem te nem, csak az a nap, vasárnap volt, meghalt már.
Hozzám így jött el a halott vasárnap,
Mikor tőlem elmentél.
Nekem többé már nem tündököl a Nap,
Csak ha újra megjönnél.
Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom.
Elhagyom otthonom, még a jóbarátoktól sem búcsúzom.
Elmegyek, elmegyek, igen megkereslek én bármerre jársz.
Nem tudom, merre vagy, mégis úgy érzem, hogy engem egyre vársz.
Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,
Egyszer véget ér az álom, egyszer véget ér a nyár,
Ami elmúlt, soha nem jön vissza már.
Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer nélkülünk megy a vonat tovább,
És az állomáson állunk, ahol integetni kell,
De a búcsúra csak pár ember figyel.
Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,
Sajnos véget ér az álom, sajnos véget ér a nyár,
De a szívünk addig új csodára vár.
Ezért ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk,
Talán abban van az utolsó remény.
Létünk ingoványra épült, mely a sötét mélybe húz,
De ha akarjuk, még tűzhet ránk a fény!
Egyszer véget érnek múló napjaink,
Egyszer elbúcsúznak túlzó vágyaink,
Tudjuk azt, hogy egyszer végleg, sajnos végleg elmegyünk,
De még addig mindent újra kezdhetünk!
Az is olyan csalfa legyen"
fényév! szia! gyere még!!!!
Szépeket villámlik. . .
Erdő, erdő, kerek erdő
De szép madár lakja kettő
Kék a lába, zöld a szárnya
Piros a rózsám orcája
Olyan piros, mint a vér
Tőlem gakran csókot kér
De én bizony nem adok
Inkább jól megátkozom:
Kilenc fiad néma legyen
A tizedik leány legyen
Az is olyan csalfa legyen
Ország-világ híre legyen
Kinek nem jó itt lenn lakni
Menjen mennyországba lakni
Építsen az égre házat
Ott nem éri semmi bánat
Építsen az ég szélére
Ott nem éri semmiféle
Építsen az égre házat
Ott nem éri semmi bánat.
Nagyon hasonlo dolgokat szeretünk.
Irj még, még, még. . . . .
A harcot feladom, nem megy tovább,
Csak jártam egyedül és vártam rád.
Vártam, hogy eljössz, hogy átölelj;
A percek gyorsan tűntek el.
Volt bennem türelem, sok éven át
Voltam hű szerető és jó barát.
Hazudtál nékem, rájöttem én,
És összedőlt egy szép remény.
Most már látom azt,
Hogy tőled mennyit várhatok,
Hogy csak játékod vagyok -
Többre nem számíthatok.
Néha már az arcomon
A szégyen pírja ég,
S azt kiáltom én feléd,
Hogy ebből nékem már elég.
A harcot feladom, vesztettem én,
Kérlek, hogy ezután, ne jöjj felém.
Kicsordul egyszer a telt pohár,
Jobb lesz ha vége, vége már.
Most már látom azt,
Hogy tőled mennyit várhatok,
Hogy csak játékod vagyok -
Többre nem számíthatok.
Néha már az arcomon
A szégyen pírja ég,
S azt kiáltom én feléd,
Hogy ebből nékem már elég.
A legtöbb ember ott hibázza el,
Néha léhán álmodozni mer.
Így tettem én is, vesztettem én is,
De bármi vár, nekem megérte mégis.
Én nem tudom, hogy mi lesz a holnapom,
De a büntetésem büszkén vállalom.
Engem is megcsalt egy délibáb,
De most mi lesz, hogyan tovább?
Egy visszaútnak mindig lenni kell,
Talán most nem hibázom el.
Apostol - Búcsúzik a nyár
Amikor azt mondtad, hogy vége,
azt hittem tréfáltál csupán.
Még együtt mentünk ki a rétre,
és miénk volt a délután.
Amikor elfogytak az álmok,
Még mindig reménykedtem én.
De most az ablakomnál állok,
S köröttem elfogyott a f é n y.
Odakint búcsúzik a nyár,
Rőt levél remeg a fán.
Sietve búcsúzik a nyár,
por szitál lépte nyomán.
Szeptember söpör már a tereken,
sírnak az őszi kertek.
Közöttünk szalad még a szerelem,
Kifakult álmot kerget.
Én őrzöm, egyedül csak én,
emlékét a régi nyárnak.
Érzem a vihar tépte fákat,
Szemembe könnyet csal a szél.
És közben búcsúzik a nyár,
rőt levél remeg a fán.
Magamtól kérdezem csak már,
Mi jöhet ezután?
Odakint búcsúzik a nyár,
Rőt levél remeg a fán.
Sietve búcsúzik a nyár,
por szitál lépte nyomán.
Szeptember söpör már a tereken,
sírnak az őszi kertek.
Közöttünk szalad még a szerelem,
Kifakult álmot kerget.
Én őrzöm, egyedül csak én,
emlékét a régi nyárnak.
Érzem a vihar tépte fákat,
Szemembe könnyet csal a szél.
És közben búcsúzik a nyár,
rőt levél remeg a fán.
Magamtól kérdezem csak már,
Mi jöhet ezután?
Meddig bírod szótlanul,
meddig bírod némán?
Szívedből a szó kihull?
Élsz csendesen bénán?
Miért tagadod meg önmagad?
Elhagytak legszebb álmaid?
Vigyázz! Húrod elszakad!
Porrá lesznek vágyaid!
Csalfa látomás mit érzesz,
oly sok hamis élvezet!
Ó mi leszel ha végzesz?
Szerte hull a képzelet!
Gyere idd magadba szómat!
Dőlj karomba részegül!
Vagy kiigyam utolsó boromat?
S rám a sötétség réme ül!
Egyik szebb, mint a másik. . .
McHalls:Álmodsz-e rólam?
Egy hajnal halk zajra riadok
Lassan, félőn körülpillantok
Az égre tekint most álmos szemem
Szürke csíkok szállnak messze az égen
Hajnali fény hasítja ketté a sötétet
Éles fénye a plafont vágja keresztbe
Halk, csendes reggel szűrődik be
Fülemben millió tücsök halk zenéje.
Hűs kéz simogatja arcom, szellő
Száll a parkban keze finom üdít?
Rád pillantok a homályban leány
Szívemnek kedves most e látvány
Békésen alszol arcod felém tekint
De nem lát, lelked mélyen pihen
Minden ránc kisimult édes bőrödön
A való, igaz harmónia rám köszön.
Finom orrcimpáid meg-megremegnek
S melleid velük együtt emelkednek
Csak nézem arcod, végtelen békéd
Melléd bújnék, álmodba pillantanék.
Szemeid mozognak, pilláid moccannak
Belső szemeid vajon mit láthatnak?
Ott vagyok-e én is benned, látsz-e
Úgy mint én, vagyok-e álmaid része?
Nem mozdulok nem töröm szét álmaid
Drága üvegét, látni akarom vágyaid
Megrándul szád halvány mosoly születik
Arcodon látom az örömöt, mily szelíd!
Kire nevet lelked ki oly kedves neked?
Én lennék az? Kinek örülhet így lényed?
Kicsiny ujjaid hirtelen életre kelnek
Valakit becézőn simogatnak, dédelgetnek.
Őszinte szerelmed most áthatol
Arcodon, arcomon, lelkembe hatol
Tudom, akit most látsz magadba'
Őt egész lelked igazán imádja.
Lassan ébredsz, szemeid kinyílnak
Lustán tűröd, eljött egy új nap
"Mondd kedvesem, mit álmodtál?"
Kérdem s te melegen pillantasz rám.
Valaki útravált belőlünk
Schöpflin Aladárnak küldöm.
Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sujtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.
Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak forditott tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.
Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.
Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.
Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szivünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.
Radnóti Miklós
KIS NYELVTAN
Én én vagyok magamnak
s néked én te vagyok,
s te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.
(emlékszel?)