Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Vers HAJNALHOZ
Torolt_felhasznalo_217675
Létrehozva: 2003. május 5. 11:14
wander - HAJNAL
Rámtört a sötétség,
majd megláttam a fényt.
HAJNAL hozta el
az éltető reményt!
De elment Ő, elhagyott,
nem jő több fénysugár.
Ó jöjj vissza HAJNAL!
Lelkem úgy visszavár!
Radnóti Miklós - HAJNAL
Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.
A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dúdoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.
Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,
nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át;
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:
halihó ha-hó ha-hó halihó!
Radnóti Miklós - KÉT KARODBAN
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Rámtört a sötétség,
majd megláttam a fényt.
HAJNAL hozta el
az éltető reményt!
De elment Ő, elhagyott,
nem jő több fénysugár.
Ó jöjj vissza HAJNAL!
Lelkem úgy visszavár!
Radnóti Miklós - HAJNAL
Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.
A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dúdoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.
Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,
nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át;
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:
halihó ha-hó ha-hó halihó!
Radnóti Miklós - KÉT KARODBAN
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Hajnalban hagytam itt a fájó képeket.
Hajnalban akartam látni a felkelő napot.
Hajnalban vágytam adni szépeket.
Hajnalban hittem az Esthajnalcsillagot!
Magasra szálltam, mint a hajnali madár.
Köröttem minden elborult.
Azt hittem örökre visszajössz.
A fény kialudt, minden elcsitult.
Még hallottam kismadár hangodat.
Éreztem hajadnak selymes illatát.
Néztem gyönyörű boldog arcodat.
Lelkembe a boldogság visszaszállt.
Jaj mi ez a fekete rút sötétség?
Már nem érek el napkeletre!
Erőm elfolyik, bent valami elég!
Hajnal van! Mégis itt a naplemente!
fény - sötétség
ahajnal - wander sky
Napfény - Holdsugára
"e két égi vándor"
Áthoztalak neki! anna_43
"andzejka 2003-05-31 16:25
A csöndes hajnali égről szelíden száll szét a Holdsugára, mintha
valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.
A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre csak feltűnik
csudálatos nagyszerűsége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.
Ám Holdsugára a színek e fönséges fakadásában is némán, halványan
ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona
felé igyekezik, szerettei körébe.
Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára
szőke fürteit, éppen most lépett ki hajnali fürdőjéből, mert aranyos
alakját még fátyol födi. - Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz
a mennyei pázsiton meg Földanyánk életre-ébredt virágos kertjében.
Most összeölelkeznek: Napfény és Holdsugára. Szerelmük
boldogsága itt motoz nyugtalan szívem körül - mily furcsa, hogy e két égi
vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg
felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és
búcsút intenek, mert útaik elválnak:
Sorsuk akarta így.
Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet
hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját,
mely néki rendeltetett.
Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.
De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást. "
Mondd el, ha egyszer te is arra jársz,
Mondd el, hogy ott áll még a régi faház,
Ahol madaraknak sír a nád,
Ahol szikráznak a jegenyefák.
Csapdos az éjszakai hideg szél
Sötét erdőszéli vizeknél,
Azon tipródik egyre a gondolatom,
Hogy a lelkemből kiszakítom.
Ma éjjel három őszi könnycsepp hull,
Szégyellem, de fáj vadul.
Ígérem, ez lesz a búcsúcsepp, ami kicsordul,
Érted még három őszi könnycsepp hull.
Talán egyszer majd elcsitul,
És a szerelem villamosán gurul tovább
Egy elfelejtett nyár.
Az úton számra ül a fagyos dér,
Gőgösen hirdeti, hogy elmentél.
Mint a csókokban élő csóktalanok,
Valahogy minden olyan más,
Mint egy elhagyott állomás,
Mint egy félredobott vallomás.
Ma éjjel három őszi könnycsepp hull,
Szégyellem, de fáj vadul.
Ígérem, ez lesz a búcsúcsepp, ami kicsordul.
Három őszi könnycsepp hull,
Szégyellem, de fáj vadul,
Ez lesz a búcsúcsepp, ami kicsordul.
Utoljára három őszi könnycsepp hull.
Szinte már üvölt!
Természetes:
""Hajlik a palló, lobban a láng,
Tarka ruhában táncol a LÁNY"
Arcába omlik a HAJZUHATAG,
Sose lesz Ő már boldogabb!
Rómeó és Júlia
Mint holdsugár az éjen át, lesben a szívem,
Úgy nézek rád erkélyed ablakán.
Száz csillag fénye ragyog reád,
Csak álmodj, csak álmodj tovább!
Zord atyád reggel ha hív,
El ne áruld titkaink templomok árnyain.
De este ha jő a mulatság,
Víg zene csengő hangján,
Tambura dobban a dalban,
Ott leszek álarcban.
Hajlik a palló, lobban a láng,
Tarka ruhában táncol a láng,
Egyre és egyre csak gyorsul a kör,
Járják a vének, és járja az őr,
S ha feljön az égen a h a j n a l i fény,
Jöjj, feküdj hát mellém!
Mint jég és vágy, forró a szád,
Csak álmodj, álmodj tovább!
Mint holdsugár az éjen át, lesben a szívem,
Úgy nézek rád szép, selymes ágyban.
Száz csillag fénye ragyog reád,
Csak álmodj, csak álmodj! Jó éjszakát!
De este ha jő a mulatság,
Víg zene csengő hangján,
Tambura dobban a dalban,
Ott leszek álarcban.
Hajlik a palló, lobban a láng,
Tarka ruhában táncol a láng,
Egyre és egyre csak gyorsul a kör,
Járják a vének, és járja az őr,
S ha feljön az égen a hajnali fény,
Jöjj, feküdj hát mellém!
Tedd fel ide az ABBA számot
angolul! Légyszi!!!!
"I have a dream,
"I cross the sea!
"I beleive an angel. . . . !"
Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az szívünk rejtekén.
Talán a múlt viharzott át előtted
S előttem halkan tűnt fel a jelen. . .
. . . Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem. . .
Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjúság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szívembe vágyat oltanál -
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a múltnak tiltó romja áll!. . .
A szívedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívembe. . .
Egyedüli kincs tetőled:
- Amit adhatsz még nekem -
A szívedből egy-egy sóhaj. . .
A szívemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe. . .
Oly kevés maradt a múltból. . .
Amit néked adhatok:
A szívemből egy-egy sóhaj. . .
Ne vádoljunk senkit a múltért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp is lehetett volna -
Most már. . . mindennek vége van!. . .
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyít minden bánatot. . .
Leolvasom sápadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!. . .
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami h a j n a l volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így - a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szívünkből végképp elszállott a hit.
. . . Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -
A boldogságért küzdünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!. . .
Nem jó kép itt az „őszi napsugár",
Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet. . .
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!. . .
Kettős fal
Nincs erőm küzdeni,
mert félek az elbukástól,
önmagam szégyenétől.
Mi jöhet még?
Láztalan éjszakák
hűvös nyugalma, a józanság
fehér fénye.
Maradok hát, bekerítve
a kettős fal börtönében,
ha h a j n a l b a n felriadok,
letörlöm arcomról a könnyet.
Parázslik
Parázslik a szó a számban,
meghalok a hallgatásban,
feláldoznak a reggelek,
közönybe bújt tekintetek.
Elizzanak a nappalok,
éjszakára már seb vagyok,
láztalanul hullám dobál,
ablakomban csend kiabál.
Odakint a néma felhők
keresik a nekik tetszőt,
jégszilánkra rózsát tűznek,
halott h a j n a l t így üzennek.
puszi tovabbi jo verselest
Minden ablak
Egyedül úszom az éjszakában-
alattam, fölöttem a csillagok-,
téged kereslek a világegyetem
eltakart zugaiban.
De magába zárt
a féltékeny kozmosz,
szemedet csillagnak akarja,
hajad új tejútként ragyog,
fogsorod csillagképpé változott.
H a j n a l b a n kitárok
minden ablakot:
fényeddel megtelik
a szívem.
Fészkelődik a h a j n a l.
Talpam alatt az ösvény pora.
Elindultam.
Vissza sose térek.
A fény mégis kirajzol
az időből.
Bársonyos öledeben
Belebújnék bársonyos öledbe,
s csöndesen elringatnál.
Farkasaimat elereszteném,
megvédenél minden haláltól.
De magamtól van-e menedék,
ha sorsom újra támad,
felemelt kezed elriasztja-e
visszatérő, gyötrő álmom?
Ma még minden így marad:
bársonyos öledben ringatózom,
s megérintem a puha szádat.
Kösz a verset! :-)
H A J N A L I VERS
Ágaskodnak az igába fogott szavak,
vágtatnának, de heveder feszül a szügynek,
a lovas türelmetlen, repülni szeretne,
a habos csillagokba.
H a j n al lobban az éjszakába,
mocorogva szétterül az álom,
könnyeznek némán a fák,
valaki halkan átbukik a halálon.
Micsoda végzés fut a csendbe:
árnyéktalan lobogás, mely csak világít,
eleven tűz, pusztít, de életet hajt,
Ráborul a hallgatás a vállakra,
dédelget, becézget, kihallgatja
a szív gyorsuló ritmusát.
Mit mondhatok? Fantasztikus VAGY!
Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
A mester, egy lepkére mutatott.
-Álmomban - mondta, - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
-Lepke, - mesélte, - igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi. . .
és felébredtem. . . És most nem tudom,
most nem tudom, - folytatta eltűnődve, -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet?-
Én jót nevettem:-Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát!-
Ő mosolygott:-Az álombéli lepke épp így hitte a maga igazát!-
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
Ez a vers mentett meg az érettségimen. Nagyon szeretm Szabó Lőrincet!
Elválunk most már. Te is elmégy, én is.
Hogy összeforrott a mi sorsunk mégis.
Engem egy halvány arc űz mesze, messze
S neked másutt is én jutok eszedbe. . .
Elválunk most már, te is elmégy, én is,
Felednél mindent s emlékezel mégis!. . .
Eszedbe jut majd, eszedbe jut néha
Egy szegény, bolond, rajongó poéta,
Ki meg sem csókolt, csókodra se vágyott,
Csak bolond szívvel szeretett, imádott. . .
Elválunk most már. Te is elmégy, én is,
Felednél mindent s emlékezel mégis!. . .
Gondolkozom úgy néha, éjszakákon:
Ami történt, egy kész modern regény.
A hősnő már régen túl van az álmon,
A hős pedig - tán nem is hős szegény.
S miként az öreg Dumas rég megírta:
Kaméliára pénz is kell elég,
Szükség volt a Deus ex machinára
S megjött a Mentor, gazdag és derék.
Enyém aztán a regény többi része,
A tragikum komikummal vegyes. . .
De ez már csak egy balga szív regénye,
Foglalkozni evvel nem érdemes.
A mámorban akartam elfeledni
Egy mámoros, bolondos, bús regét -
Ugye, jó tárgy vón’ egy modern regénynek?
Perverzitás, mi lenne más egyéb?!. . .
De majd, ha egyszer - valami csodából -
A régi lángot visszanyerhetem,
Megéneklem e szomorú szerelmet,
Akkor tán nem fáj, ha emlékezem. . .
És szólni fog majd egy lányról a nóta,
Kiről egy balga trubadúr dalolt,
Ki eltiport egy dallal telt világot
S ki - mint a többi - gyenge, léha volt.
:o)
Sziasztok! Bár esik, legyen vidám napotok!
Jut eszembe: "valaki hiányzik a táncból, . . . "