Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Vers HAJNALHOZ
Torolt_felhasznalo_217675
Létrehozva: 2003. május 5. 11:14
wander - HAJNAL
Rámtört a sötétség,
majd megláttam a fényt.
HAJNAL hozta el
az éltető reményt!
De elment Ő, elhagyott,
nem jő több fénysugár.
Ó jöjj vissza HAJNAL!
Lelkem úgy visszavár!
Radnóti Miklós - HAJNAL
Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.
A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dúdoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.
Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,
nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át;
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:
halihó ha-hó ha-hó halihó!
Radnóti Miklós - KÉT KARODBAN
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Rámtört a sötétség,
majd megláttam a fényt.
HAJNAL hozta el
az éltető reményt!
De elment Ő, elhagyott,
nem jő több fénysugár.
Ó jöjj vissza HAJNAL!
Lelkem úgy visszavár!
Radnóti Miklós - HAJNAL
Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.
A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dúdoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.
Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,
nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át;
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:
halihó ha-hó ha-hó halihó!
Radnóti Miklós - KÉT KARODBAN
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Laci Te hallod-e?
Találkoztál mostanában Zsanette(l)?
Most jó dolgod akad,
elhullattad aggancsodat.
Ne engedd vissza soha,
légy vele mostoha.
Vagy lesz néked mégnagyobb szarvad aranyérmes,
Zsanettbaba nagyon vérmes.
:))))))))))))
Ez volt: Vers Hajnalhoz:)))
""Végül ladikot s ladikost a
mélységbe sodorja az ár. . .
S hogy ez így lett, ő okozta
dalával, a Loreley.
""
szia!
"" Becsukni csillogó szemet,
Repülni elmúlt perceket, . . . . ""
köszönöm szép versedet!
Nem értem, a dal mit idéz föl,
s hogy oly bús mért vagyok:
egy régi, régi regétől
nem szabadúlhatok.
Már hűvös az este; a Rajna
nyugodtan folydogál;
a hegycsúcs lángsugarasra
gyult alkonypírban áll.
Ott fent ül - ékszere csillog -
a leggyönyörűbb leány;
aranyhaja messzire villog
arany fésűje nyomán.
Aranyban aranylik a fésű,
s közben a lány dalol;
hatalmas zengedezésű
varázs kél ajkairól.
A hajósnak a kis ladikban
szive fáj, majd meghasad;
nem le, hol a zátony, a szirt van -
fel néz, fel a csúcsra csak!
Végül ladikot s ladikost a
mélységbe sodorja az ár. . .
S hogy ez így lett, ő okozta
dalával, a Loreley.
Éjszaka ismét veled álmodtam,
búsulni láttalak éjféli álmomban,
kibomló hajad úszott a szélben,
szemed könnyes volt a messzeségben.
Távolból megremegsz a hívó szóra,
fájón emlékszel a búcsúzóra,
nyugtalan alszol minden éjszakát,
magadba zárod lelkednek bánatát.
HAJNAL hozza rád a friss harmatot,
szélesre kitárod minden ablakod,
nyugatnak fordítod édes arcodat,
ledobod testedről SEJTETŐ fátyladat!
Őszi hajnal
lomha fény kopog az ablakomon
bágyadt nap tör át a felhők között
az üvegen túl rét képe sejlik
melyet éjjel az eső öntözött
szürke az ég és a látóhatár
fűzfák leveleit fújja a szél
kóbor macska fut át az udvaron
közben megzizzen pár sárga levél
halottnak tetszik a sok karcsú nyír
csupasz ágak merednek az ég felé
fölhangzik egy madár halk éneke
így üdvözöl az új nap reggelén
Midőn rámleltél olyan voltam mint egy kivetett kavics a parton
Mint valami fura dolog amit senki se tud mire tartson
Mint régi szextánsra tapadt moszat amit partra hajít a dagály
Mint köd amely kéretlenül az ablakra ül s be-beszáll
Mint mások-hagyta rendetlenség egy szállodai szobasarokban
Mint ünnep utáni reggel a téren szétszórt zsírpapírokban
Mint potyautas aki a vonat-lépcson kuporog
Patak amit eltérítettek útjából a gonosz parti lakók
Erdei vad mely az autók reflektorába belekábul
Éjjeli őr aki hajnalban hazatart robotából
Mint rossz álom mely a börtön homályában sehogyse oszol
Mint madár mely őrjöngve verdes a házban ha fogoly
Mint gyűrű piros nyoma a megcsalt szerelmesek ujján
Mint egy kocsi amit sorsára hagytak állva az utcán
Mint egy eltépett levél mely a szél szárnyán tovaszáll
Mint lesülés a kézen amit otthagyott a tavalyi nyár
Mint téveteg tekintete annak aki érzi messzire tévedt
Mint podgyász amit a megőrzőben ottfeledének
Mint egy ajtó vagy ablak ami nyitva maradt valahol
Mint a seb melyen a villám a fába s a szívbe hatol
Mint egy kő mely az útszélen ott marad emlékeztetőnek
Mint baj mely mint a véraláfutás nem szüntetheto meg
Mint hiábavaló hajókürt a távoli tengeren
Mint kés emléke a húsban amely nem múlik el sohasem
Mint elcsatangolt ló amely inna s a mocsár körül ődöng
Mint vánkos amely lázálmas éjjelen összegyűrődött
Mint káprázó szemmel a napra szórt durva szitok
Mint a harag ha látjuk hogy a földön semmi se változott
Úgy leltél te rám az éjben mint egy szóra mely jóvátehetetlen
Mint a csavargóra ki aludni az istállóba hevert le
Mint ebre amely nyakörvén másnak a nevét viseli
Mint egy régvolt emberre aki zajjal és dühhel telis-teli
Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derüje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.
Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód elott kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakúl a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.
Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha
fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.
Merengő szemem, ki látóvá teszed,
ki elindítasz utamon, hogy járjak,
ki kiszínezed számomra a nyárnak
sápadt virágát s két karom kitárod,
hogy minden embert magamhoz öleljek:
tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
ha látó szemmel nézem odakint,
nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ,
ismersz-e minden tüskét és követ,
mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak
hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom,
de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod,
ismerősnél, rokonnál több: Barátom,
tudod-e mit teszel velem?
Ne rejtőzz el, úgyis látlak
Rádcsukom a szempillámat.
Bent zörömbölsz a szívemben,
S elsimulsz a tenyeremben.
Elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verofény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg ha látlak.
Nézz rám! Szólok a szemednek,
ne fuss el! Nagyon szeretlek.
Feléd indultam, mint harmatcsepp h a j n a l o n,
Lelkemből feltört és rádtalált sóhajom.
Halványkék fátyladat kibontva felém futottál,
Egymást öleljük, napsugára ránktalál!
Vágyad érzem, eljutott testemig,
köröttünk szinte minden megszűnik.
Az angyalok bontják nekünk a nászruhát,
Itt töltjük ezt a mámoros éjszakát!
Ne sírj anyám
Kifosztott szívvel csavargom végig
az éjszakámat egyedül.
Szívem mindhiába menekül,
jaj de feledni nem sikerül!
Ki tudja azt, hogy kinél keressem
csalódott szivem igazát?
Nincs aki megértse panaszát,
ezt a szomorú dalát.
Ne sírj anyám csavargó fiadért.
Édesanyám, a könny nem sokat ért.
Hiába sírt fiad is mikor hozták a hírt,
hogy a lány kibe halálosan
szerelmes volt, feledni bírt.
Ne sírj anyám csavargó fiadért.
Édesanyám, a könny nem sokat ért.
Az éjszakát csak egy lány miatt csavargom át,
fütyörészve, hogy ne lássa más
a szívem fájdalmát.
Ne sírj anyám csavargó fiadért.
Édesanyám, a könny nem sokat ért.
Az éjszakát csak egy lány miatt csavargom át,
fütyörészve, hogy ne lássa más
a szívem fájdalmát
Nekünk jogunk van ujraélni,
Jogunk van sohse félni,
Nem kérdeni, meddig és merre?
Vissza a tengerre.
Parton vagyunk, sziklákra estünk.
Be szép a mi testünk:
Nagy tengerek vándor lakója,
Szilaj két hajója.
Összetörött friss, fehér bordánk,
De ép a vitorlánk
S mi lenne, ha fölkerekedne
Vérünk régi kedve?
Nekünk jogunk van ujraélni,
Jogunk van sohse félni,
Nem kérdeni, meddig és merre?
Vissza a tengerre.
Törött hajókkal is csak bátran
Bal éjszakákban,
Hajóink szent szél ösztönözze,
Mert csók törte össze.
Sötét felhők és sötétlő lombok.
Ligetekben járok, néma alkonyat van.
Vajjon társtalanúl mért bolyongok ?
Az elnyúló árnyék megriaszt utamban.
A csend megejt: áradozó szivvel
Nehezebben vágok át a nagy homályon:
Apró göröngyök közt megbotol a lábom,
Költészet, csönd, árnyék velem még mit mivel?
Göröngyök és apró szenvedések.
Nagy hegyekre vágytam, hogy jutok odáig?
Ligetekből fáradtan felétek
Egyedül, tévuton, bágyadt szemmel nézek.
Hát rózsákban gázolva bokáig
Itten a völgyben lesz a halálom?
Egyedül vagyok. A kiutat se látom.
Felriadok. Félek. Meggörnyed a vállam.
Álmok és vágyak külön
beszélnek lelkedbe varázst,
s mikor egy éjszaka összeérnek,
megölik a sápadt magányt.
Szabad vagy és forró.
Otthonos elemedben élsz
- amíg csak alszol!
Aludj hát, pihend ki
fáradt nappalod!
Mert a mait is
neked kell kialudnod.
Állni szelíd sötétben,
Olvasni csillagok fényében,
Sétálni zizzenő fák alatt. . .
/Csendes kis pillanat. /
Becsukni csillogó szemet,
Repülni elmúlt perceket,
Meleg csókot lehelni
hidegfényű holdnak. . .
Felébrendni
S karomba zárni Téged holnap. . .
- Szeretném -
67.
Nagy az én utam, tudja egész világ,
s nem apad soha:
mert végtelen,
azért nem apad soha.
Hogyha fogyna,
az időben már elfogyott volna.
Három kincsemhez ragaszkodom:
első a szeretet,
második a mérték,
harmadik a tartózkodás
Szeretek, ezért bátor vagyok,
mérték által hatalmas vagyok,
visszavonulok, hát vezető vagyok.
Manapság
szeretet nélkül merészkednek,
mérték nélkül vezérkednek,
tartózkodás nélkül hatalmaskodnak:
ezért elpusztulnak.
Aki tapintattal vezet hadat,
győzelmet arat;
a szeretettel védekező legyőzhetetlen.
A természet fegyverezi
s a szeretet védelmezi.
Weöres Sándor fordítása
Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fálylat von köréd szerelmesen,
s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
jó sorsodat hozom, vagy tán halálom arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
új mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.
Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szíven, s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra,
hol bennem erdő volt: duvad - s madár -had
hazátlan csörtet villámtűz elől,
és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.
Csak azt tudom, hogy hajlós testeden szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden, nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
semmit se titkolok, s ős-ismerősen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdező szem.
A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja:
kicsinyke úrnő térdedhez búvik,
s elszunnyad az érzékiség kutyája:
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
s nem mond itéletet,
így vár piros ruhában szerelemben.
I.
Hallottam futni valakit
A mult sötét útján keresztül.
Ki volt? - Figyeltem. Nesz se rezdül
S a hullámzó homály vakít.
Biztos négy fal börtönje zár.
Ki volt? - Figyeltem
S éreztem: lelkem messze jár.
Dobbanó léptekkel futott
Magával vitte szívemet,
Útját állták a vén hegyek
S vak égbe nyúló templomok
Ő térdet hajtott s ment tovább.
Hová? - Figyeltem.
Vad szél rohan bús völgyön át.
Már lelkem, mért meg nem pihensz?
Itt kóborolni rossz neked.
Alig hantolt sírok felett
Ily gyönge szívet hogy vihetsz?
Halál útját hogy járhatod?
Megállt… Figyeltem.
Nyilt sírban fekszik száz halott.
S a lelkem áll s nem megy tovább,
Néz holt anyát és gyermeket.
Mosolygó arcok. Csöndesek.
Vad szél rohan bús völgyön át.
Beteg szivemnek könnye hull…
S ekkor, - figyeltem -
Hold fénye villant, mint a húr.
Égből földig feszítve állt,
Felhő volt rajt' a szordínó
S a szél zenélte a síró,
Kisértetes, bús halk danát.
Lelkem ott állt és hallgatott,
Sírtam, figyeltem
S mosolygott rám a száz halott…