Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szeret, de mégsem..
Torolt_felhasznalo_350214
Létrehozva: 2006. július 4. 18:09
Sziasztok!
Többen, többféleképpen látjuk a dolgokat. Segítség és vélemény kellene.
A történet a következő:
Párom csaknem 6 év után egyszer csak sírva-zokogva közölte, hogy szeret, de egy ideje már nem érzi azt a szerelmet, mint korábban. Nem akar szakítani (még), azt mondja megérdemlünk még egy esélyt ennyi együtt töltött idő után, hátha sikerül rendbe hozni a kapcsolatot.
Teljes szabadságot adtam neki, nem láncsoltam le, s hosszú évek óta teljesen megbízom benne. Talán ezért is ért nagyon váratlanul a dolog, már terveztük a közös jövőt is...
Hagyjam menni? Tartsunk szünetet? Próbáljnuk meg együtt tenni valamit? De mit? Hogyan?
Szerintetek?
Szerintem csak ez az egy lehet. ÉLJÜNK. Én megyek kontaklencsét csináltatni, fodrászhoz, bulizni. Nem tehet mást, mert tudom,hogy otthon letargiába esnék.
De ha olvastad a vastagbetűsömet korábban, tudod, hogy elvileg csak szünetet tartunk. De ebben nem hiszek, ez csak arra jó, hogy hozzászoktassuk magunkat, hogy nincs "mi".
Ha ő élni akar, én is azt teszem. NEm hiszek benn, hogy a szünet közben feleszmél és azt mondja, csak én kellek. Már amúgy is megtört valami.
A legrosszabb az, hogy most mindenkinek magyarázkodni kell, hogy szünetet tartunk....
Most elmegyek ebédezni, de jövök vissza!!!
Pedig szerintem ez a helyzet... az álmokat siratjuk.
nekem is ilyenek járnak az eszemben. Hogy ment nyaralni a kollégám, és mi is terveztük a nyaralást - vajon elmegy? Meg hogy festetni akartuk a lakást...
De egyre jobb a helyzet. Már csak az fáj, hogy elmúlt, és tudok úgy gondolni rá, hogy érzem, hogy vége.... és nem fájdalommal érzem, hanem olyan...üresen.
Pénteken a kollégáim elrángattak egy étterembe, és utána sokkal jobban éreztem magam. Tehát azt hiszem, a megoldás az lesz, hogy feladom a bújkálást, és nekiállok élni. Csak az a baj, hogy magyarázkodni nincs kedvem, így nem lenne jó ismerősökkel találkozni...
És nem gyógyultam ki...
Folyamatosan azon jár az eszem, hogy tényleg, mit is sajnálok?
Azt hogy elveszítem Ő vagy azt, hogy a saját álmaimat látom összpotyogni.
Az a baj, hogy egyre inkább az utóbbi kezd valósnak tünni. És ez nem jó. Egyáltalán nem. Nem az jut eszembe, ő hiányzik, hanem, hogy pl:
Munkatársnőm költözik, és eszembe jut, mi is nm sokára költöznénk.
Látom a bicikliutat a tervezett albink körül és arra gondolok, at terveztem biciklivel járok majd dolgozni.
Jéé, de aranyos az a pici baba. És nekem vajon mikor lesz csládom?
Hülyeségek, de borzasztó, hogy az ember az álmait siratja.
Szia
Itt vagyok, csak kicsit megesz a munka.
Sziasztok!
Hova lett mindenki?????? Már kigyógyultatok, csak én szenvedek még magamban?
Tök természetes amit mondasz - szombaton én is addig sírtam, míg már nem is tudtam mi fáj igazán - így aztán rájöttem, hogy a mi dolgunk már menthetetlen, és magamban csak azok a dolgok fájnak, amit én még beleképzeltem a kettőnk kapcsolatába. Szóval nem is a szakítás, ami fáj, hanem az álmaim elveszítése.
Egy hét óta ma reggel ébredtem óracsörgésre - eddig mindig én voltam a gyorsabb, nem az ébresztő. Tegnap nem beszéltünk, nem taliztunk - és túléltem.
Csak egy kicsit megijeszt, hogy tényleg teljesen elveszítjük egymást.
Normális, hogy magadat sajnálod. Én is. Meg mindenk más is.
De találtam egy elgondolkodtató verset (letargikusan mindig verseket olvasok):
Váci Mihály : Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, - jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?
Ez az utolsó kérdés gondolkodtatott el nagyon. Valyom mit szeret az ember egy idő után. a Férfit vagy magát a szerelem érzését????
Azért jó, hogy ilyeneket kimond, mert legalább feleslegesen nem reménykedem. Persze még neki is rossz, de reméli jobb lesz.
A költözéssel azért nyaggatom, hogy nehogy maradjon, nomeg nekem sem jó így. Azt mondta menni fog, remélem mielőbb ..
Arra is rájöttem, hogy leginkább azért vagyok kibukva, mert magamat sajnálom, hogy ezt előbb nem vettem észre, és hogy miért is húzódott eddig ez akapcsolat, aminek aztán ilyen a vége..
Szia csipsz!
Már azt hittem, a hétvégén mindenki boldog lett valahol.
Bocs ezért a fanyar poénért, ennyi tellik.
Ne maceráld, az szerintem nem segít. Kicsit hagyd, had járja a maga útját. Ne keérdezd. Tudom nehéz, és a legrosszabb csak várni és várni. De ki kell bírni.
Muszáj kibírni.
Nem akar vagy nem tud költözni?
Nálam is vannak fejlemények. Megint maceráltam kicsit, hogy mi a helyzet, és a válasz, hogy nem érezte már jól magát, és nem akarja, hogy rosszabb legyen.
Nálunk most az elköltözés a para. Nem képes megmondani mikor jön haza, mikor nem, így teljesen lehetetlenül érzem magam. De költözni fog.
Ennyi.
Szia!
Jelenleg, nem nagyon tudom eldönteni, hogyan lehetne rá "hatni". mivel mindkétszer sírt, mikor beszéltünk, talán a "lelkét" kellene megcéloznom. Kis utalások egymásra, a régi időkre, de csak finoman. Lehet, hogy ez jó lenne. Még gondolkozom.
Ezt embere válogatja. Van aki ilyenkor azt szeretné látni hogy nem akarsz semmit, belenyugodtál, kész vagy arra hogy vége legyen, vagy éppen folytatódjon. Van olyan aki azt szeretné ha valami olyat tennél amivel egy pillanat alatt megbabonázod, és van akinél az hat hogy már annyira közömbös vagy hogy azt érzi elveszített és annyira megijed hogy ő erőlteti a folytatást. Ezt viszont neked kell tudnod mivel lehet hatni rá.
Valami jó taktikát ajánlhatnátok nekem, hogy hogyan viszonyuljak Hozzá a szünet alatt. Azt mondta (legalább is most) hogy beszélünk telefonon, meg találkozunk.
Szóval??????????????,
Sziasztok!
Remélem, még visszanéznek ide néhányan azok közül, akik tanácsot adtak nekem, mert továbbfejlődött az ügyem.
Szóval ma beszéltünk. Én erős voltam, tartottam magam, nem is sírtam. Még magam is meglepődtem, hogy ilyen nyugodt tudtam lenni. Azt mondta nem tudja így egyszerűen lezárni a kapcsolatunkat, de egyre többször volt az az érzése az utóbbi időben, hogy megismerkedne másokkal. Szeret, de nam úgy, hiányzom, de nem úgy....
Szóval áthágtam minden eddigi elvemet és megegyeztünk a SZÜNETbe. Majd meglátjuk mennyi. 1-2 hónap talán. Addig mindketten szabadon élünk és majd kiderül mi lesz.
Moat jól vagyok, nem is vagyok annyira elkeseredve. Lehet, hogy később rosszabb lesz?!?! De úgy érzem, most akkor én is kaptam szabadságot. Nem gubózok be itthon, hanem ÉLNI FOGOK. Tudom, tudom, sokon mondjátok, hogy most csak menekülök. Lehet, de nem bánom.
Sajnos még mindig nem hiszek abban, hogy a szünet megoldás. Szerintem egy csoda kell, hogy az megoldás legyen. Ebból kifolyólag nagyon kevés esélyt adok annak, hogy mi még együtt leszünk utánna. Ami ugye nem sok és ezt én is tudom.
És rájöttem egy fontos igazságra: AKI IGAZÁN SZERERT, AZ TUDJA ELENGEDNI A MÁSIKAT.
ÉS ÉN CSAJOK, ELJUTOTTAM ERRE A PONTRA. - Vagy legalábbis most így gondolom......
Aztán majd meglátjuk.
Ha nem lehet rendbehozni, elengedem. Ezt már eldöntöttem. Néha azt gondolom, ez lenne jó, néha azt,hogy nem. Lassan már én sem tudom.
láttad a fimet már?
Pont a "Szakíts, ha bírsz" jut erről eszembe: enged el, külön mindenkinek jobb lesz.
Nem kellene nagyon ragozni ezt az egészet, már kihunyt a lángolás és maradt a szeretet!
Szerintem, normális, hogy az emberek prban és szabadon akarnak élni egyszerre. Én is ezt vallom (vallottam?). Nekeim is kell szabadság egy kapcslatban.
Nézd, én megadtam neki minden szabadságot, nem zrikáltam, nem nagyon kérdezgettem. mégis ott tartunk, hogy nem tudja, hogy most mit akar.
De akkor is azt mondom, hogy kell szabadságot adni, ne érezze, hogy megkötöd. Ez az elv 6 évig tök jól működött + az előző kapcsolataimban is. Most valahogy mégis visszaüt. Vagy nem tudom. Ő sem tudja.
A pasik valahogy nem működnek normálisan....
Szerintem a te párod megijedt, neked meg kicsit több szabadságot kéne adni neki. Vagy legalábbis úgy kellene csinálni, hogy ezt érezze....
Hát igen.. ezek a női praktikák
Neked meg nagy kalappal a "megbeszélésre". Majd számolj be róla!
Úgy látszik, hogy csak én ülök gép előtt, no nembaj, azért megírom monológom:
Nálunk az volt már a baj, hogy már csak magára gondolt, azt csinálja amihez kedve van, nem érdekelték már olyan dolgok, amik "kötöttségeket" jelentenek. Én ezt úgy fogtam fel, h nem szeret már. Azt mondta ez nem ellenem van, de neki erre van szüksége.
Nem tudja melyi rosszabb, velem lenni és veszekedni, vagy különlenni és élvezni a szabadságot..Mivel ezt én nem tudtam/tudom megérteni, ezért mondtam, hogy szakítsunk. Ő is érezte, hogy így nem jó, mert csak a veszekedés van. Most vagy az lesz, hogy nagyon fogja élvezni ezt a nagy szabadságot, és akkor elsikkadunk, vagy hiányozni fogok.
Viszont mivel úgy tűnik nem szándékozik teljesen elköltözni, nem lesz az, hogy nem is látjuk egymást. Az ilyen kényszerű találkozásokat pedig én nagyon rosszul viselem, tele indulattal. Persze megpróbálok uralkodni magamon. De ez nem könnyű.
Szerintetek normális, ha valaki ennyire szabadon akar élni és menekül?
Mit gondoltok mi lesz ebből?
Igen, ez a kivárás dolog és a vele járó bizonytalanság a legrosszabb.
Szerintem ne kérdezz semit, de néha ne légy otthon, ha megy - lássa. hogy nem gubózól be miatta. Biztos fura lesz neki, hogy nem vagy ott és talán gondolkodni kezd majd, hogy vajon hol vagy....
Na ma már én sem vagyok olyan jól
Este hazajött, meg akarta simogatnin a fejem (nemhagytam) Reggel meg elment. De hogy hová?
Most ez így fog menni? Persze így most annyi van, hogy nem hívom fel, hogy hol-merre meg nem kérdezek semmit.. - ez biztos jó neki, mert ezzel mentem az agyára már a végén.
Csajok, ez a kivárás dolog nem a kedvencem.
Jó-jó, csak nehogy átess a ló másik oldalára: ha eddig nem tetted akkor most se telepedj rá nagyon.
A szünetet pedig én pl nem hónapokban gondolom, de amíg mellette vagy, addig magabiztos, azt érzi úgysem veszíthet el. De ha egy picit nam taliztok, akkor hátha letisztulnak benne a dolgok. Egyszer ezt hallottam: a nők beszéd közben találják ki mit is akarnak mondani, míg a pasik minden egyes mondatot megrágnak magukban (számunkra) túl sok ideig is rágódhatnak valamin, pedig náluk ez a normális.
Hagyd hogy letisztuljanak benne a dolgok (pár nap, ha bírod) és utána persze jöhet a "közös rendbetétel"!
(jelzem mindez szerintem, sajna semmi sem Szentírás...)