A Somogy megyei Lulla legutolsó telkén régi, fehér parasztház áll. Kerítés, csengő és kapu sehol, így elsőre nehéz elhinni, hogy jó helyen járunk. Elvileg ugyanis itt olyan fiatalokat gondoznak, akik pszichiátriai betegségük mellett valamilyen szenvedélybetegséggel is küzdenek. Ha pedig mindez nem lenne még elég, múltjuk hemzseg a traumáktól.
Ki legyen Az Ország Kedvenc Civil Szervezete? Szavazz te is!
Év végi játékos versenyünkkel azokat szeretnénk megjutalmazni, akik egész évben másoknak segítenek. Ők a civilek: a modern társadalom lelkiismerete. Akik ételt osztanak, kutyát gondoznak, betegágyak szélén ülnek. Nem nézik, kinek, nem nézik, miért. Csak azt látják, hogy nagy szükség van rájuk. Nekik szeretnénk köszönetet mondani az NLCafé Kedvenc Civil Szervezete játékkal. Amelyik szervezet a legtöbb szavazatot kapja tőletek, 300 ezer forint értékű reklámfelületet nyer az ADSelf, a Central Médiacsoport digitális portfóliójának felületeit értékesítő automata hirdetési rendszerben. Neked ki a kedvenced? Szavazz!
A Diótörés Alapítvány Somogy megyei rehabilitációs otthonának missziója egyedülálló. Az itt élők sorsára lehetetlen megtalálni a tökéletes jelzőt. Hiszen melyik szó illik azokra az emberekre, akik intézetben nőttek fel, megjárták a börtönt, éltek hajléktalanként, és akik közelről ismerik az erőszakot, a prostitúciót, a pokol összes bugyrát? Akik pszichiátriai betegek és mellette komoly függők? Halmozottan hátrányos helyzetű emberek? Számkivetettek?
Hagyjuk inkább a kategóriákat. Ők azok, akikről mára mindenki lemondott. A pszichiátriai osztályok nem fogadják őket, a szociális intézményeknek sem kellenek. A családjuk talán soha nem is volt kíváncsi sokukra. Barátaik, pártfogóik nincsenek. Számukra tehát – nem túlzás – ez az otthon jelenti az utolsó esélyt.
Fotó: Kováts Dániel
Ebben az otthonban gyakorlatilag bárkit befogadnak; az itt dolgozó csapatnak híresen nagy a toleranciája. „A lakók a világ összes pontjáról érkeznek – mondja Szilágyi Tamás, aki tizenöt éve vezeti az intézményt. – Valaki Zürichből került ide, másokat Budapesten, az utcán szedtünk össze. Előfordult, hogy valakiért magam mentem el, mert megfenyegette a stricije, hogy agyonveri egy baseballütővel. A szakma néha nem is érti, hogy hogyan maradhattak eddig életben ezek az emberek. Sejtheted, ezek után honnan indulunk velük. Ez itt az utolsó helyőrség. Ennél lejjebb nincs már semmi. Meg kell tanulniuk szer nélkül élni, ellátni magukat, háztartást vezetni, betartani egy közösség írott és íratlan szabályait. Felelősséget vállalni, dolgozni és szeretni. Volt olyan lakónk, aki az első fél évben nem volt hajlandó felkelni 11-nél előbb. Az ebédet nem köszönte meg. Ehhez képest ma ő az egyik legaktívabb emberünk az erdőben.”
Szilágyi Tamás, az otthon vezetője (jobbról) és Sebestyén Tamás ápoló (balról) Fotó: Kováts Dániel
A Diótörés Alapítvány 2000-ben alapította lullai rehabilitációs otthonát. Jelenleg huszonhárom, 18–55 év közötti ember él itt, szinte csak férfiak. Többségük az intézményen belül, szociális foglalkoztatás keretében dolgozik, amiért minimálbért kap, négyen pedig a közeli tévégyárban kaptak munkát. Legfeljebb öt évig maradhatnak itt. Az albérletbe való „kigondozás” esélye minimális. Védett munkahely (olyan, amely értelmes munkát kínál legalábbis) a környéken gyakorlatilag nem létezik. A lakók egy részének mégis sikerül talpra állni, külföldön vagy Budapesten munkát találni. Az intézmény folyamatosan anyagi gondokkal küzd. Fennmaradását évről évre a pályázatok döntik el. Felújításra hét éve nem került sor, a közeljövőben talán lesz rá remény.
Fotó: Kováts Dániel
„Egyre rosszabb állapotban érkeznek hozzánk az emberek – folytatja Tamás. – Régen többnyire szipósok jöttek, de kevés volt köztük a pszichiátriai beteg. Vagány csavargóknak tűntek, némi intézetis múlttal megspékelve. A gyógyszerkészletünk egyetlen dobozból állt. Ehhez képest most, mivel egy sor pszichiátriai osztály bezárt, rengetegen kerülnek hozzánk kettős diagnózissal: egyszerre küzdenek valamilyen szenvedélybetegséggel és mentális zavarral. Ami pedig a szerhasználatot illeti, a többség dizájnerdrog- vagy alkoholfüggő.”
Fotó: Kováts Dániel
Az itt lakóknak ideális esetben a legutolsó kórházban beállítják a gyógyszeradagját. Ha mégsem, elvileg itt is van erre lehetőség. Hetente egyszer ugyanis fixen lejár egy szakember a „Nyírőből.” „Előfordult, hogy egy-egy helyzetben egymás segítségét kértük – mondja Kati, az egyik gondozó – Csak a kezeletlen pszichotikus betegek veszélyesek, ilyen lakónk viszont nincs” – teszi hozzá Tamás. – Egyébként, ha nem alázod meg, ha nem bántod, nem szorítod sarokba, a másik sem bánt téged. Nincs miért bántania. Vannak balhék persze, de nem ez a lényeg.”
Fotó: Kováts Dániel
Megyünk egy kört. A lakók fele az ebédlőben épp diót tör, sokan ilyenkor már az erdőben dolgoznak. Bea, az intézmény egyetlen női lakója az ebédkészítésben segít, ma ő a soros. Néhányan szabadon kószálnak. Egyiküket Tamás meg is szólítja viccesen: „Valamilyen szándékolt tevékenység esetleg?” „Igen, igen, voltam már diót törni, mindjárt folytatom” – érkezik a válasz, szégyenlős mosollyal, majd leül a srác az asztalhoz. A biztonság kedvéért a fülhallgató marad a fülében.
Fotó: Kováts Dániel
Bárkihez szólunk, végtelen kedvességgel válaszol. Egy-két kivétel akad csak, akivel a szemkontaktust felvenni is legfeljebb pár másodpercre lehet.
Az itt lakók egy része skizofrén. „A skizofrén emberek gyakran menekülnek a saját világukba, ehhez képest én szeretném, ha velünk maradnának – magyarázza Ács Ibolya intézményvezető-helyettes. – Valaki néhány nap után nekiindul a nagyvilágnak, de nem ez a jellemző.”
Fotó: Kováts Dániel
Ami a napirendet illeti, nyáron fél 5-5 között, télen valamivel később van ébresztő. Reggeli és rendrakás után irány az erdő, ahol télen-nyáron folyik a fakitermelés. Azok, akik maradnak, a házban, a kertben, az udvaron vagy a konyhán segítenek. Kati szerint nagyon gyorsan eltelik egy nap, épp, mint egy nagycsaládban. A délután pedig részben a beszélgetéseké, a csoportmunkáé. „Valamikor elmegyünk kirándulni, vagy megpróbálkozunk egy filmmel. Őszintén szólva nem mindig könnyű megtalálni azt az ingerstimulációt, amibe még nem roppannak bele, viszont nem is unatkoznak – mondja Tamás. – Fontos, hogy mindenkinek legyen valamennyi szabadideje, amikor elmehet biciklizni vagy vásárolni, ha épp ahhoz van kedve. A tétlenség az egyetlen igazi ellenség.”
Fotó: Kováts Dániel
Tilos a droghasználat, valamint az agresszió, és azt mondják, a párkapcsolatok alakulásának sem ez a helye és az ideje. A szabályok közül az otthon dolgozói legszigorúbban a drogtilalmat veszik, de ezt jól tudja minden lakó, ezért nem is igen próbálják ezt megszegni. „Vannak, akik két-három napra eltűnnek havonta, de utána visszajönnek, pihennek egy napot, és visszaállnak a rendes kerékvágásba” – válaszolja Ibolya arra a kérdésünkre, hogy mennyire nehezen küzdenek meg az itt élők az absztinenciával.
Az itt dolgozók teljes létszáma hét fő. Ennyien fedik le az éjszakai és a hétvégi ügyeletet is. Tíz lenne az ideális – értenek egyet a kérdésben, majd viccesen Sebestyén Tamás kollégájukra mutatnak: „Ő a tonhalas spagettis. Csak azt tud főzni, ezért amikor ő kerül sorra a konyhán, biztosan ez lesz az ebéd.” Mindebből kiderül, hogy a főzést is saját maguk oldják meg.
Fotó: Kováts Dániel
A lakók között rengeteg a színes egyéniség. Sanyi például azt hangsúlyozza magáról, hogy ő a roma próféta. Megígérem neki, hogy ha majd behatóan érdekel a téma, beszélgetünk egy jót erről. Renátó a gondozók szerint örök álmodozó. Mindig szívvel-lélekkel tanulni akar valamit. Korábban valamiért kizárólag zakóban és ingben járt. Ma már beéri lazább ruhákkal is.
Fotó: Kováts Dániel
„Akkor jó, amikor a tudatomban van, hogy van esély, hogy jobb életem legyen – magyarázza lelkesen Bea. – Itt amúgy nagyon kedvesek. Odafigyelnek ránk, és mi is odafigyelünk egymásra. Megköszönjük, amit kapunk, megköszönik a gondozók is a munkánkat, amikor például a konyhán dolgozunk. Ezt eddig soha senki nem tette meg nekem.” Beára néha azért rájön a mehetnék a „régi berögződések” miatt. De amikor „végigpörgeti”, hogy mi lesz a következmény, akkor inkább marad. Pedig még csak kapu sincs, „az ember maga dönti el, hogy mit csinál”.
Az intézmény koedukált jellege nem okoz feszültséget? Tiltott a szex? Engedélyezett? – kérdem. „Nehéz ügy. Mi semmiképp nem biztatjuk őket a szexre, főleg nem a gyerekvállalásra – mondja Tamás. – De tiltani sem tiltjuk ezeket. Ha van bizalom, kérdeznek, mi pedig megpróbáljuk nekik elmagyarázni, hogy annak ellenére, hogy a nagyapja is bántalmazta a nagyanyját, az apja is az anyját, illetve őt is, a kapcsolatok nem így működnek. A mi célunk az, hogy megismerjék magukat, megismerjék az identitásukat, és megtanuljanak ölelni, szeretve lenni.”
„Kicsit a rehab is, a reintegráció szó is hazugság – folytatja az intézményvezető kertelés nélkül. – Hiszen ezek az emberek sosem voltak részei a társadalomnak. Mivel eddig mindig kényszerközösségben éltek, itt is csak intézményben tudnak gondolkodni, játszmákkal, nevelőkkel, elképzelt szülői mintákkal, elképzelt börtönőrökkel. »Kati néni, ki lesz holnap velünk?« – kérdezik negyvenéves fejjel.”
A legnehezebb ez a kérdés: ki vagyok valójában én? „Próbáljuk elérni, hogy belássák, nekik is közük van a mához, a holnaphoz, közük van az életükhöz. Már az nagy eredmény, ha nem úgy ébrednek fel, hogy na, még egy rohadt nap. Ha elmozdulnak az örömtelenség állapotából. Hogy utána mihez kezdenek ezzel, nekem szinte mindegy, csak béke legyen bennük.”
Fotó: Kováts Dániel
A klasszikus terápia így itt nem is működik. Ahogy nem működik semmilyen modell, semmilyen elmélet sem. Gyakran a csoportterápia is döcögős. „Eleinte sokan nem tudnak körben ülni. A terem minden pontját belakják. Az ő számukra a csoporthelyzet állandó készenlétet jelent – magyarázza Tamás. – Valahogy az itteni emberanyag és a saját tudásunk, tapasztalatunk hozta a működést. Csak olyan hozzáállás jöhetett szóba, aminek az alapja az elfogadás, az emberség és a tolerancia. Minket elsősorban az érdekel, hogy mennyi bennük az élni akarás. Ha látjuk, hogy pislákol még valami, hogy még nem adták fel, akkor lassan neki lehet állni a bizalomépítésnek. Ez kell ahhoz, hogy megnyíljanak, és utána elhiggyék nekünk, máshogy is lehet élni, mint ahogy eddig látták. De valamikor csak annyit tudunk elérni, hogy ha már prostituáltként folytatja valaki a munkáját, legalább ne napi negyven, hanem »csak« húsz klienst fogadjon, és azt normális körülmények között tegye. Hogyha drogozik, akkor ne csessze szét magát teljesen. Hogy ne olyan életet éljen, ami előbb-utóbb biztosan megöli.”
Fotó: Kováts Dániel
Az indirekt terápiáknak jóval nagyobb az esélye. Az egyik ilyen az erdőn végzett munka, ami a lehető legjobban működik. „Talán azért, mert ki lehet innen menni. Talán azért, mert ha már kint vannak, muszáj dolgozni, nem kereshetik a kifogásokat” – gondolkodik hangosan Ibolya.
Őket amúgy Tamással a többség automatikusan beleteszi a szülői szerepekbe. „Nehéz. Kötődnek. Birtokolnak. Előfordul, hogy féltékenyek, mert meglátják, hogy megölelem a saját nagylányomat. A harmóniám megőrzése finoman szólva is nehéz – sorolja Ibolya a nehézségeket. – Sok mindent kell csinálni a szabadidőben ahhoz, hogy ne égjek ki teljesen. Közben óhatatlanul sérül az ember, márpedig nem lehet túl nagy távolságot tartani. Úgy nem lehet őket elérni. Itt az emberi kapcsolat az egyetlen, ami gyógyít.” „Nálunk otthon gyakran rám szól a feleségem. Az ingerküszöböm sokkal nagyobb lett, ez pedig nem mindig jó az otthoni problémáknak vagy két pici gyerek nevelésének” – teszi hozzá Tamás, majd azt mondja, néha azért besokall ő is. Ilyenkor jó néhány napot otthon maradni.
Fotó: Kováts Dániel
Mik a gyógyulás esélyei? Hiszen öt év nagy idő, ugyanakkor reménytelennek tűnő lemaradásokat kell behozni. „Előfordult, hogy öt évvel később találkoztam valakivel az egyik áruházban. Köszönt, elmondta, hogy dolgozik, jól van – mondja Tamás. – Vagy emlékszel például Lacira és Jutkára? – néz Ibolyára. – Tudod, akik itt ismerkedtek meg. Nemrég voltak itt az egyéves gyerekükkel. Budapesten laknak egy albérletben, a férfi rendesen dolgozik. Pedig ők is nagyon rossz állapotban kerültek ide.” „Mások vissza-visszajönnek egy ajándékkal, megköszönni, hogy jól bántunk velük – említ egy másik példát Ibolya. – Én ezekből a sikerekből építkezem.”
Nem mindenkit lehet persze megmenteni. „Ha látjuk valakin, hogy hosszú távon csak úgy marad életben, ha gondoskodnak róla, akkor keresünk neki egy szociális intézményt, és odavisszük – mondja Ibolya. – Bevallom, nagyon nehéz otthagyni őket egy száz-százhúsz fős helyen. Egy huszonévesnek ez nem lehet életcél. De legalább tudjuk, hogy biztonságban van, mert az utcán már nem élne. Nagyon jólesik, ha később felhívnak. Ha visszajönnek. Ilyenkor látjuk, hogy mégiscsak ez volt a jó döntés.”
Ha te is segítenél az embermentőknek, itt tudod megtenni: Diótörés Alapítvány, Raiffeisen Bank HU17 12001008-01215958-00100002
